Magyarországon először a 14. században Károly Róbert veretett aranyforintot, amelyhez a magyar pénztörténet során gyakran tértek vissza. Legutóbb 1946-ban vált szükségessé új nemzeti valuta megteremtése, mert az 1927-ben a korona helyett bevezetett pengő a második világháborút követő, ma is világrekordnak számító hiperinfláció áldozatává vált – ugyanakkor a kontrollálhatatlan pénzromlás már a háború utolsó két évében megkezdődött, hogy aztán a háború lezárását követően nagyobb ütemben folytatódjon. Az infláció, azaz az árszívonal emelkedése (és így a pénz rohamos elértéktelenedése) lépéskényszerbe hozta az akkori kormányzatot.
Az elszenvedett háborús pusztítás következtében az infrastruktúra jelentős része megsemmisült, a gyáraknak csak harmada tudott termelni, hiány volt élelmiszerben és munkaerőben, miközben még jóvátételt is kellett fizetni, külső hitel felvételére pedig nem volt lehetőség (az inflációt a szovjetek által kiadott, fedezet nélküli szükségpénzek is gerjesztették). A bevételek – és különösen az adóbevételek – híján maradt állam beindította a bankóprést: míg 1945 tavaszán még csak az ezer, őszre már a százezer pengős bankó volt a legnagyobb forgalomban lévő címlet. Hamarosan következett a millpengő, majd a billpengő, végül az adópengő, amely eleinte csak adófizetésre szolgált, később fizetési eszközzé vált, s kétezer trillió pengőt ért (ez esetben tizennyolc nullát kell az egyes után írni).
Hiperinfláció: amikor a pénz rohan az árak után
Jellemzően a havi 50 százalékot meghaladó árszínvonal-emelkedést nevezik hiperinflációnak, A hiperinfláció egyik sajátossága volt - mutat rá egy pénztörténeti tanulmány -, hogy az árak növekedési üteme nagyságrendekkel meghaladta a forgalomban lévő fizetőeszköznek az emelkedését. Az általános árszínvonal emelkedéséhez viszonyítva a papírpénz mennyiségének a növekedése 1945. július 15-én 39,6 százalékot, szeptember 30-án 28,3 százalékot, november 30-án 5,3 százalékot tett ki. Az arány 1946-ban tovább romlott: 1946. január 31-én 5,3 százalék, február 28-án 2,6 százalék, június 30-án 0,35 százalék volt. Vagyis a papírpénz mennyiségi növekedése folyamatosan "lemaradt" az árszínvonal emelkedése mögött.A megállíthatatlan és öngerjesztő folyamat végén az árak már naponta 1500 százalékkal nőttek, azaz 24 óra alatt drágultak tizenötszörösükre, s elkészült (bár sohasem került forgalomba) a világ legnagyobb értékű papírpénze, az egymilliárd billpengős is. Ám innen már nem volt tovább: hiába nyomtattak sok nullát a bankjegyekre,
a papírpénzek előállítása többe került, mint az az érték, amit ráírtak.
Az ilyen méretű pénzromlás gazdasági és társadalmi bizonytalanságot eredményezett, a megtakarítások elolvadtak, feltámadt a cserekereskedelem, mert a reggel megkapott fizetés estére már a vacsora megvételére sem volt elég.
Magyarország vagy Zimbabwe a hiperinfláció "győztese"?
A forint bevezetése előtti rekordmagas magyarországi infláció közismert ténye mellett rendre felbukkan az állítás, miszerint a 2000-ben az erőszakos földfoglalásokat végrehajtó, és így a gazdaságot a mélybe és évtizedes inflációs pokolba taszító, akkori zimbabwei vezetés volt az egyetlen, amelynek a magyarországinál is nagyobb pénzromlással kellett szembenéznie. A kérdés minden bizonnyal elsősorban módszertani, vagyis azon múlik, milyen idősávon helyezzük el az árszínvonal emelkedését, és az ebből következő pénzromlás mértékét. Az akkori magyar mértéket egy (legalább egy) alkalommal – 2008-ban – valóban megdöntötte a zimbabwei, amikor is 11 óra alatt az árszínvonal emelkedése több mint 50 százalékos volt. Mindazonáltal az afrikai ország éveken át nem közölt hiteles adatokat a kérdésben – részben azért, mert nem nagyon volt értelme –, és bár annak mértéke minden bizonnyal elérhette az 1945-45-os magyarországit, a leginkább elfogadott állítás szerint a magyar továbbra is minden idők legnagyobb mértékű inflációja. Ugyanakkor a néhány éve bekövetkezett venezuelai gazdasági összeomlás kapcsán egyes szakértők szerint elképzelhető, hogy a pénzromlás szintje elérte a korábbi zimbabweiét.A kormány végül az új valuta bevezetésével tudott úrrá lenni a helyzeten, ezt elősegítette a gazdaság meginduló növekedése és a szigorú költségvetési politika. Az 1946. augusztus 1-jén a 90004946. MESZ. rendelet alapján bevezetett forint 200 millió adópengőnek, illetve 400 ezer kvadrillió papírpengőnek felelt meg - az egyes mögött álló nullák száma ekkorra már 24-re nőtt.
Az új, értékét megőrizni képes pénz fedezetét a Magyar Nemzeti Bank hazakerült aranykészlete adta - pontosabban legalább 25 százalékos nemesfém-fedezetét, az aranyra válthatóság lehetősége nélkül. Az amerikai hadsereg 1946. augusztus 6-án szolgáltatta vissza a nyilasok által 1945 elején Nyugatra hurcolt, mintegy 30 tonnányi magyar aranyat.
Az új, aranyalapú pénz értékét rögzítették: az 1 uncia aranyat akkor 35 dolláros árfolyamon vettek figyelembe, így 1 kilogramm arany 13.210 forintot ért, 1 forint 0,0757575 gramm aranyat ért. A régi pénzt nem cserélték vissza, a sok kidobott pengőt az utcán seperték össze.
A forint bevezetéséhez az államháztartást is stabilizálni kellett. Ehhez sokan külföldi segélyt tartottak szükségesnek, de végül más megoldásokhoz folyamodtak. Jelentősen csökkentették a bérszintet, a fizetések átlagosan 50 százalékkal csökkentek az 1938-as bérszinthez képest, de a korábban jól kereső rétegek bérét 60-70, a munkásokét "csak" 30-40 százalékkal fogták vissza. A forint iránti bizalom növelése érdekében az állam az előirányzott pénzmennyiséget - a vásárlóerő és a rendelkezésre álló árualap egyensúlyban tartása és egy újabb pénzromlás elkerülése érdekében - fokozatosan hozta forgalomba. A kormány szigorúan szabályozta a bevezetést, körülbelül fejenkénti 40 forinttal számoltak, az alapvető élelmiszerekre pedig jegyrendszert vezettek be.
A kibocsátás mértékét egymilliárd forintban határozták meg.
Az új pénz bevezetése előtt az árukészleteket tartalékolták, a lakbért és a szolgáltatások árait pedig csökkentették. Az árukészletek tartalékolásával majd boltokba engedésével a feketepiaci árakat kívántak a forint bevezetésének időzítésére letörni.
Nem volt véletlen ez utóbbi sem: az Állami Pénzverő már 1945 októberében megkapta az utasítást új forgalmi pénz terveinek elkészítésére, 1946 januárjában pedig megindult a forint – és váltója, a fillér – érméinek előállítása is.
A terítéssel – illetve a pénzcsere megkezdésével – azonban tudatosan vártak 1946 augusztusáig, előre bejelentve azt,
azért, hogy addigra a mezőgazdasági termények javát a termelők betakaríthassák, és azt már az új pénzért, az új árpolitikai elvek mentén értékesíthessék.
Összeállításunk nem ért véget, kérjük, lapozzon!