Néhány évvel ezelőttig a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat meghatározó alapvetések és alapfeltételek viszonylag stabilak voltak, ennek azonban ma éppen az ellenkezője mondható el.
Az ázsiai országok hosszú távú felemelkedése és vele a Nyugat gazdasági térvesztése már a 2008-as pénzügyi világválság, a 2020–2022-es világjárvány és a tavaly kirobbant háború előtt is megkérdőjelezhetetlen folyamatok voltak,
az utóbbi fejlemények azonban felgyorsították és megerősítették a változásokat.
A következmények látványosak és egyértelműek. Évek óta csökken a világkereskedelem és az országok közötti tőkebefektetések GDP-arányos volumene. Márpedig ezek a mutatók a globalizáció fontos fokmérői. A kereskedelmet korlátozó intézkedések, tiltások, embargók, szankciók száma és gyakorisága közben ugrásszerűen megemelkedett.
Miközben Európa elvesztette az olcsó nyersanyag és a világelső technológia kombinációját, Kína bebiztosította magának azt. Az elektromosautó-gyártásban az ország elképesztő technológiai előnyre tett szert úgy, hogy a gyártáshoz nélkülözhetetlen alapanyagokban 80 százalékos a piaci részesedése.
A világkereskedelem korlátozások miatti visszaszorulása valójában senkinek sem érdeke. A folyamat kárvallottjai végső soron a fogyasztók lesznek, akik kisebb áruválasztékkal, silányabb minőséggel és magasabb árakkal lesznek kénytelenek szembesülni – a nyugati szankciós politika hibáinak költségeit tehát végső soron a választók fizetik meg.
A világgazdasági erőviszonyok mára eltolódtak Ázsia és azon belül elsősorban Kína javára.
A világon számottevő azon országok csoportja – köztük több középhatalommal –, amelyek ki akarnak maradni a blokkosodásból, a két gazdasági nagyhatalom, az Egyesült Államok és Kína közötti rivalizálásból, ráadásul politikailag semleges álláspontot képviselnek az orosz–ukrán háborút illetően.
Az Economic Intelligence Unit elemzése szerint az ezen el nem kötelezett országok 25 legnagyobbika a globális népesség 45 százalékát teszi ki, és a világ GDP-jének 18 százalékát termeli meg, többet, mint az Európai Unió egésze.
1. Alapanyag- és nyersanyagcsapda
A gyártáshoz nélkülözhetetlen kritikus nyersanyagok és ritkaföldfémek fellelhetősége koncentrált, mostanra a legtöbb ilyen nyersanyag elsődleges forrása vagy Kínában található, vagy pedig más országban kínai tulajdonba került.
2. Termelési láncok
A Kínáról való leválást pártolók gyakorta hivatkoznak lehetséges új délkelet-ázsiai gyártói bázisokra (Vietnám, Thaiföld, Malajzia, Indonézia, India). A gyártás áttelepítése néhány vállalatnál kétségkívül megindult, mivel a kínai munkaerőköltségek ma már háromszor-négyszer magasabbak, mint a többi délkelet-ázsiai országban. Ezzel a tervvel azonban több probléma is van, és a megvalósítása is időigényes lesz.
3. Logisztikai kényszerzubbony
A nemzetközi árukereskedelem 80 százaléka tengeri szállítással valósul meg. A nagy konténerhajók kezelésére alkalmas kikötők számát tekintve Kína előnye rövid távon behozhatatlan.
A globalizáció nem fordítható vissza a gazdaságdiplomáciai érdekek, az anyagszükségletben kialakult koncentrált függőségek, a gyártási folyamatok bonyolultsága és a logisztikai kapacitáskorlátok miatt sem, de a nemzetgazdaságra vonatkozó kockázatai csökkenthetők. Magyarország arra építi gazdaságfejlesztési stratégiáját, hogy az új nemzetközi realitással, a mélyülő és zöldirányba tartó átalakulással előnyére éljen, a konnektivitását úgy őrizze meg, hogy közben a szuverenitását megerősíti – meglátásunk szerint ehhez a zöldglobalizáció támogató környezetet teremthet. A mi víziónk egy olyan Magyarország, amely úgy kapcsolódik más nemzetgazdaságokhoz, hogy közben mégsem kiszolgáltatott - zárja véleménycikkét a gazdaságfejlesztési miniszter.
Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter véleménycikkének teljes szövegét ide kattintva olvashatja el.