Ez az évszázad legnagyobb gyémántrablásának zseniális története

2003.február 16-án, vasárnap éjjel pár óra leforgása alatt több mint száz széfet tört fel egy banda, majd ellopott több mint 250 millió font értékű gyémántokat és drágaköveket, méghozzá a világ gyémántcsiszoló fővárosának, Belgiumnak a gyémántnegyedében található legjobban őrzött épületéből, a gyémántközpontjából. Hogyan sikerült ezt a lehetetlennek vélt bűntényt végrehajtaniuk, kik voltak ezek a bűnözők, és ha annyira tökéletes volt a terv, akkor mégis hogyan bukkantak a nyomukra a rendőrök? Bemutatjuk a valaha volt legfurfangosabb, és legnagyobb értékre elkövetett gyémántrablás hihetetlen történetét.

2003. február 16-án, vasárnap éjjel követték el a világ legnagyobb értékű gyémánt-és drágakő rablását, méghozzá nem is akárhol, hanem a gyémántcsiszoló fővárosnak számító Antwerpennek a legjobban őrzött épületéből, ahol már magát az utcát is acéloszlopokból álló gyűrű védte, és felfegyverzett rendőrök is folyamatosan járőröztek. Az pedig már nem is meglepő, hogy éjjel - nappal üzemelő több száz kamerából álló térfigyelő kamerarendszer figyelte az épületet és a környékét. Magán a gyémántközponton belül pedig még modernebb csúcstechnikát képviselő biztonság uralkodott (szintén a nap 24 órájában). A biztonság célja nem volt más, mint védeni az itteni hatalmas földalatti kétszintes páncéltermet. Ez a szoba ahogy azt már olvasóink kitalálhatták olyan volt, mint Ali baba barlangja: a több mint száz széfje tele volt gyémánttal, arannyal, drágakővel és egyéb ékszerekkel. A bombabiztos páncélterembe csakis úgy lehetett bejutni, hogy egy kétrészes kulcsot használtak, de számkombinációs zára is volt, több mint százmillió lehetséges kombinációval. A páncélterem ajtaját egy elektromágneses szenzor védte, odabenn pedig csúcstechnikájú hő és mozgásérzékelők védték a széfeket. Ide bejutni olyan, mint Tom Cruise lehetetlen küldetései, vagy George Clooney Ocean's eleven című filmjének valósággá változtatása. 

A belgiumi Antwerpen a világ gyémánt fővárosa, ahol a gyémántkereskedők évente összesen 30 miliárd font értékű áruval üzletelnek. Ebben a városban vásárolják és adják el a világ gyémántjainak 80 százalékát. 

Egyes széfekben többmillió dollár értékű kincs is rejtőzött. 

A kép csak illusztráció
Fotó: Shutterstock/KsanderDN / Shutterstock/KsanderDN

Az előkészületek és a torinói iskola

A gigantikus rablás kitervelése nagyon alapos munkát igényelt, az értelmi szerzője, a torinói Leonardo Notarbartolo három évig tökéletesítette azt, mire összehívta a társait, hogy kifosszanak több mint száz széfet egyetlen éjszaka alatt, erőszak alkalmazása nélkül, házi praktikákat alkalmazva. A férfi 2000 őszén találkozott az antwerpeni gyémántközpont épületének igazgatójával. Gyémántkereskedőnek adta ki magát, és azt mondta, hogy irodát szeretne bérelni pont ebben az épületben. 

Nem firtatták az előéletét, a származását, még biztonsági ellenőrzést sem végeztek el rajta, egyből odaadták neki az irodájának a kulcsait, majd körbevezették az épületben és a világ legbiztonságosabb páncéltermében még széfet is kapott.

Döbbenetes, de első látásra megbíztak Notarbartolóban, még csak meg sem fordult senki fejében, hogy utána érdekődjön a torinói rendőrségen. Pedig ha megtették volna, az egész rablás meg sem történhetett volna, a férfi ott ugyanis már többször szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban bűnözői múltja miatt. 

Miután zökkenőmentesen bejutott az épületbe, Notarbartolo következő lépése az volt, hogy kiépítette a bizalmat a biztonsági őrök körében, így a gyanú árnyéka nélkül mérhette fel a páncéltermet, és a biztonsági berendezéseket,valamint megszerezhette a számára szükséges információkat. 

Leonardo Notarbartolo
Fotó: Photo by STRINGER / BELGA / AFP / Photo by STRINGER / BELGA / AFP

Végül több kisebb figyelmetlenség is a férfi és csapata segítségére volt a rablásban. Volt egy hatalmas hiba az épület biztonsági rendszerében: a garázsa nagyjából fél háztömbnyire volt a gyémántnegyedtől, és olyan volt, mint minden közönséges garázs, az ajtaját egy bárhol lemásolható távirányító működtette. Mindenki kapott ilyen kulcsot, aki ebben az épületben bérelt irodát. És ebből a garázsból közvetlenül be lehetett jutni a főépületbe anélkül, hogy foglalkozni kellett az épület elején található erős biztonsági ellenőrzéssel. 

Notarbartolo ezt követően arra fordította minden figyelmét, hogy megtalálja a lehetetlen küldetés végrehajtására minden kétséget kizáróan képes szakembereket. A Torinói Iskola bűnözői csoport tagjaiban pedig megtalálni vélte, amit keresett. A tagok egymás barátai voltak, komoly bűnözői múlttal, és már több nagyon bonyolult és vakmerő rablás is a hátuk mögött volt. Piti bűnözőként kezdték pályafutásukat, de profikká váltak, mert minden munkájukba időt, energiát és szakértelmet is belefektettek, sebészi pontossággal tevékenykedtek. A banda négy bűnözőből állt össze, és mindegyikük a saját szakterületének a mestere volt. 

Notarbartolo volt a belső ember, Elio D'Onorio felelt riasztókért, Ferdinando Finotto volt az izompacsirta, Pietro Tavano pedig Notarbartolo régi barátja volt, ő a sofőr feladatát kapta. 

A tervezés utolsó hónapjaiban Notarbartolonak sikerült videófelvételt is készítenie mindenről a páncélteremben és a környékén. Ez nagyon kockázatos manőver volt, hiszen minden lépését biztonsági kamerák figyelték, és ha a biztonsági őrök bármi gyanúsat észleltek volna, búcsút mondhattak volna a sok gyémántnak és drágakőnek. A férfi készített egy trükkös táskát, amin volt egy külső szemlélő számára láthatatlan lyuk, a táskába helyezett kamera lencséje pedig a résen keresztül mindent felvett. Ezt követően a férfinak információkat kellett szereznie a páncéltermet nyitó két kulcsáról, amelyek csak akkor működtek, ha összeillesztették őket. A biztonság alapvető feltétele pedig az volt, hogy eme két részt sohasem tarthatták volna ugyanazon a helyen. Ez azonban megtörtént. Ilyen módon a kulcs kínálta biztonság már meg is szűnt. Ez volt a második hatalmas hiba a biztonsági rendszerben. 

Most, hogy már minden szükséges információ a banda rendelkezésére állt, már csak a rablás időpontjáról kellett döntést hozni. És ehhez kézzelfogható lehetőségük kínálkozott. A Valentin napi hétvégét választották, mert ilyenkor az embereknek nem a munkájukon jár az eszük, hanem inkább randevúznak, pihennek. De 

ugyanezen a hétvégén rendeztek meg egy hatalmas tenisztornát is a városban, az Antwerpeni Gyémántjátékokat. Ezen az eseményen a gyémántvilág sok szponzora és kereskedője is megjelent.

 Lényegében tehát péntek délutántól hétfő kora reggelig senki sem tartózkodott a gyémántnegyedben. 

A bravúros rablás

A tervezés végső fázisaként Notarbartolo a rablás előtti napon lement a páncélteremhez, hogy hozzáférhessen a saját széfjéhez, és közben gyorsan működésképtelenné tette az ottani mozgásérzékelőt. Ehhez semmi mást nem kellett tennie, csak hajlakkal lefújni azt, amitől a detektor tökéletesen működésképtelenné vált. 

Vasárnap röviddel éjfél előtt a Torinói Iskola tagjai Notartbartolóval az élen a garázson keresztül észrevétlenül behatoltak az épületbe. Habár a térfigyelő kamerák felvették a banda minden mozdulatát, de mivel az épület zárva volt a hétvégére, senki sem figyelte őket, és a kazettát a rablás végén magukkal vitték. Hamar a páncélteremhez értek, ahol hatalmas bravúrt kellett végrehajtaniuk: 

észrevétlenül fel kellett törniük a páncélszekrényt, át kellett jutniuk a páncélterem mágneses érzékelőjén, a kombinációs záron, valamint a fény és mozgásdetektorokon. Először elhozták a két részből álló kulcsot, ami kinyitja a páncélterem ajtaját. 

Ezután sikerült nekik működésképtelenné tenni az elektromágneses áramkört, ami körülvette a terem ajtaját. 

Ezután következett a zárkombináció feloldása, aminek több mint százmillió lehetséges kombinációja volt. Azóta is titok ez hogyan sikerült nekik, de tény, hogy megoldották. Bent a rablók éjjellátó eszközöket vettek fel, majd Finotto a terembe lépve egy szalagot helyezett el az érzékelő lencséje fölé. Az utolsó lépés a mozgásérzékelő kiiktatása volt. A rablók egy polisztirol hablemezt tettek maguk elé pajzs gyanánt, ezzel védekeztek a lézersugarak ellen. Ezt követően már szabadon mozoghattak a páncélteremben. 189 magánszéfet kellett feltörniük alig 7 óra alatt. A banda nagyon egyszerű, ám hatékony eszközt készített: a dobozok kulcslyukába egy fémfúrófejet dugtak, amint ez elfordult, horogként működött, és a tolvajok ki tudták nyitni az ajtót. A rablók csak a gyémántokat és a drágaköveket vitték magukkal, mert a készpénz, a kötvények mind nyomon követhetőek voltak. 

A kép csak illusztráció
Fotó: Shutterstock/EgolenaHK / Shutterstock/EgolenaHK

Végül kicsivel több mint száz széfet törtek fel, és több mint 250 millió fontnyi értékkel távoztak ott, ahol bejöttek: a garázson keresztül. 

A bűntett legutolsó lépése volt egyben a legfontosabb is: a menekülés és a nyomtalan felszívódás a szürke ködben. 

Az eddigi sikeres akció és a hatalmas zsákmány azonban óvatlanná tette őket, és egy amatőr hibán csúsztak el.

Notarbartolo olyannyira nyugodt volt, hogy mielőtt elindultak volna Olaszországba, még nekiállt egy szalámis szendvics elfogyasztásának. Körülbelül a felét azonban nem ette meg, és a kukába dobta, a többi rájuk nézve terhelő bizonyítékhalom és Notarbartolo háztartási szemete közé, amit egy zsákban összegyűjtöttek, és azt tervezték, hogy a közeli erdőben elégetik. Ez lett volna a három évig tervezett bűntény legkönnyebb része, és pont ezt hibázták el. 

A rablók által hátrahagyott rendetlenség segítette a nyomozókat
Fotó: Photo by WIM HENDRIX / BELGA / AFP / Photo by WIM HENDRIX / BELGA / AFP

Amikor ugyanis a szemeteszsákot kirakták az erdőben, zajt hallottak, és ettől annyira megijedtek, hogy azonnal visszafutottak az autójukhoz és elhajtottak. Hatalmas hiba volt hátrahagyni a hulladékot, hiszen ez lett a banda veszte! Habár a nyomozók a páncélteremben semmiféle nyomra nem bukkantak, az ügyben meglepő helyről kaptak áttörő segítséget. A hely ugyanis, ahol a rablók a szemetüket elhagyták, egy olyan idősebb férfi tulajdonában volt, aki különösen érzékeny volt a tiszta környezetre, és nagyon dühös volt mindenkire, aki itt merészelt szemetelni. 

Nem sokkal később a banda megérkezett Torinóba, ahol egy orgazdától pénzt kaptak, amit elosztottak egymás között. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy Antwerpenben már szorul a nyakukon a hurok. Annyira magabiztosak voltak, hogy Notarbartolo teljes nyugalommal visszatért a gyémántnegyedbe. Pedig a nyomozók nem csak a rablás kiagyalójának szalámis szendvicsét találták meg, hanem annak munkaszerződését is! És ekkor már az antwerpeni rendőrök felhívták torinói kollégáikat is információkért cserébe, akiktől megtudták, hogy Leonardo Notarbartolo egy profi bűnöző, aki még az újságokban is szerepelt. Hétfőn kora délután ez a férfi teljesen magabiztosan besétált a gyémántnegyedbe, mert magához akarta venni a még otthagyott iratait, és fel akarta bontani a bérleményét, hogy aztán örökre eltűnhessen. Miközben a rendőrök kihallgatták Notarbartolót, néhány rendőr elment az antwerpeni lakására, ahol találtak is néhány gyémántot, amik a gyémántközpontból származtak. 

A férfi azonban még mindig nem hitte, hogy rács mögé kerülhet, ezért egy akkor még teljesen zöldfülü ügyvédet kért fel a védelmére. 

Amikor a DNS vizsgálat eredményei megérkeztek a félig elfogyasztott szalámis szendvicsről, bebizonyosodott, hogy egyeznek Notarbartolo mintáival. 

A férfi 10 évet kapott tettéért, társainak pedig 5 évet kellett börtönben tölteniük.

A lopott gyémántok soha nem kerültek elő.