Az első világháború után elfogtak két német tengeralattjárót, az U-118-at és az UB-121-et, melyeket a francia Francis Garnier romboló viharos időben próbált elvontatni az essexi Harwichból Brestbe, Franciaország legnyugatibb kikötőjébe. Csakhogy 1919. április 15-én a kora reggeli órákban az U-118-as vontatókötele megsérült a viharban, a tengeralattjáró pedig önálló életre kelt, végül pedig a dagályban megfeneklett, alig néhány méterre Hastings tengerparti házaitól.
A korabeli cikkek és képek arról tanúskodnak, hogy az U-118 hirtelen és rendkívül meglepő érkezését követően népszerű turisztikai látványossággá vált, olyannyira, hogy a húsvéti ünnepek alatt az egész országból több ezren látogattak el Hastingsbe, hogy megnézzék.
A Promotions.hu kiemeli, hogy abban az időben a legtöbb ember nem ismerte a tengeralattjárókat, így a partra vetett gigantikus tárgy sokak számára érdekes, sőt egyenesen lenyűgöző volt. Ugyanakkor a partra hozására tett kísérletek kudarcba fulladtak, ahhoz pedig túl közel volt a nyilvános strandhoz és a Queen's Hotelhez, hogy robbanóanyaggal fel lehessen bontani.
Végül a haditengerészet főparancsnoksága engedélyt adott a városnak arra, hogy a tengeralattjáró megtekintéséért díjat szedjen az emberektől, hogy pénzt gyűjtsön az első világháborúból hazatérő katonák üdvözlő rendezvényére. A látványosságot pedig végül annyian látogatták meg, hogy 273 font (mai árfolyamon körülbelül 11.776 font, vagyis 4,2 millió forint) gyűlt össze az alap számára.
Szintén egy tengeralattjáró volt az egyik főszereplője egy II. világháborús csatának, amit a Csendes-óceánon vívtak. Az amerikai O’Bannon hadihajó kormányosa - hogy elkerülje az ütközést a vele szembejövő japán tengeralattjáróval - a kormányt élesen elfordította. A manőver következtében a romboló élesen bedőlt, majd párhuzamosan kezdett haladni a búvárhajóval.
A japánoktól azonban nem érkezett semmilyen reakció, a tengeralattjáró teljesen élettelennek tűnt. Az amerikaiak megpróbáltak rájönni arra, hogy mi lehet ennek a furcsa némaságnak az oka. Mint kiderült, a japán tengerészek a fedélzeten aludtak. Amikor felriadtak, és meglátták az őket bámuló ellenséget, azonnal kitört a zűrzavar.
Az amerikai őrszemek tüzet nyitottak volna, de éppen nem volt kéznél a fegyverük, a felriadt japánoknál pedig ugyanez volt a helyzet. A romboló fedélzetés tartózkodó Ernest A. Herr szerint hirtelen minden elcsendesedett, ahogy a két fél farkasszemet nézett egymással azon tűnődve, hogy mit tegyenek.
Ekkor kitört a második világháború egyik legbizarabb ütközete, a guadalcanali "krumplicsata".
A tengeralattjáró fel volt szerelve fedélzeti fegyverekkel, és ahogy a kezdeti sokk elmúlt, a japán kapitány rájött, hogy használni is kellene azokat, még mielőtt az amerikaiak felocsúdnak. A romboló lövegtornyainak ágyúit nem tudták bevetni, mivel rossz pozícióban voltak, túl közel álltak a tengeralattjáróhoz, és túl magasan voltak ahhoz, hogy használni tudják a lövegeket.
A japánok futottak a puskájuk felé, az amerikaiak a tárolóládáikhoz. De sem fegyver, sem gránát nem volt benne, csak krumpli.
Kétségbeesésükben krumplival kezdték dobálni a japánokat, hogy távol tartsák őket a fegyvereiktől, bár tudták, hogy hiábavalóan reménykednek. Ám tévedtek, mert a japánok a rájuk záporozó krumpliktól pánikba estek. Voltak, akik ledobálták tengeralattjáró fedélzetére hulló krumplikat, mások pedig visszahajították a rombolóra, az amerikaiak meg vissza a japánokra. Egy idő után az amerikaiak rájöttek, miért pánikol az ellenség: a nagy zűrzavarban azt hihették, hogy kézigránátot dobálnak rájuk.