Meghalt az ózonlyuk felfedezője

Nyolcvankét éves korában meghalt Joe Farman brit Antarktisz-kutató, aki munkásságával segített azonosítani az ózonlyukat a Déli-sark felett. A légkörfizikus korábban elítélte a klímaváltozással nem törődő politikusokat, de a rosszul vezetett klímatudományi kutatásokat is.

Az ózonlyuk felfedezését a cambridge-i kutató 1985 májusában jelentette be a Nature tudományos folyóiratban, egy Brian Gardinerrel és Jon Shanklinnel írt közös tanulmányban. Felfedezésük vezetett el a montreali egyezmény aláírásához. Ez a nemzetközi egyezmény szabályozta az ózonpajzsot romboló CFC-gázok, a halogénezett szénhidrogének termelését a világon.

"Joe kiváló fizikus volt, munkássága megváltoztatta azt a módot, ahogy környezetet szemléljük. Az ózonlyuk felfedezése után bolygónk ügyeinek energetikus nagykövetévé vált" - mondta róla Alan Rodger professzor, az Antarktisz tanulmányozását célzó brit program megbízott igazgatója.

A felfedezés huszonötödik születésnapján "átkozott hülyeségnek" nevezte, hogy továbbra is nő a szén-dioxid-kibocsátás, noha a CO₂ közismerten üvegházhatású gáz. Farman a BBC-nek nyilatkozva kritizálta azokat a politikusokat, akik nem állnak élére a klímaváltozás elleni küzdelemnek, de kifogásolta azt is, ahogyan egyes klímatudományi kutatásokat irányítanak. A szén-dioxid koncentrációja átlépte a 400 ppm-es történelmi határt: az emberiség története során még sosem volt ennyi üvegházgáz a légkörben.

Farman a Cambridge-i Egyetemen végezte tanulmányait, majd a Falkland-szigeteki tudományos kutatásokért felelős tisztviselőnek nevezték ki 1956-ban. 1969-től vezette e kutatásokat az Edinburghi Egyetemen. 1976-ban lett a Cambridge-i Egyetemen működő déli-sarki kutatócsoport fizikai részlegének vezetője. Ekkortól szentelte figyelmét az Antarktisz fölötti ózonréteg alakulásának.

Az Antarktisz feletti ózonlyuk az 1980-as évek eleje óta alakul ki évről-évre. Az ózonréteg elvékonyodásáért nagyrészt az ember által előállított vegyületekből - CFC-gázokból - felszabaduló klór a felelős, amely hihetetlen gyorsasággal képes szétzúzni az ózonmolekulákat bizonyos körülmények között. A folyamatban az alsó sztratoszféra hőmérséklete is meghatározó szerepet játszik. Az ózonréteg természetes védelmet nyújt a Napból érkező káros ultraibolya-sugárzással szemben, amely bőrrákot okozhat és károsíthatja a növényzetet.

2012-ben az ózonlyuk a második legkisebb kiterjedését érte el az elmúlt húsz évet tekintve az amerikai Nemzeti Oceanográfiai és Légköri Hivatal (NOAA) és az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) műholdas mérései szerint. Az ózonréteg-károsító vegyületek gyártásának szabályozásáról szóló montreali egyezmény ellenére még legalább 2060-ig kell várni arra, hogy az ózonréteg visszanyerje 1980-as évek előtti állapotát az Antarktisz felett.