Pánik a viharban - olvasóink beszámolói

"Másfél éves kisgyerekünkkel rohantunk, a babakocsit vitte a szél. Borzasztó volt. Ilyet még sosem éltünk át!" - írta egyik olvasónk a tűzijáték alatti viharról. Több ezer ember próbált meg egyszerre elmenekülni a Duna-partról, sokan egymást taposták össze. "Próbáltunk előrébb jutni, de nem sikerült. Ekkor egy erős ütést éreztem a fejem hátsó részén. Egy faág fejbevágott. Abban a pillanatban azt hittem, hogy mindenki ott fog meghalni" - írta egy másik olvasónk. Olvassa el összefoglalónkat az olvasók beszámolóiból!

Soós Henrietta sebesülteket is látott. "Mikor a vihar lecsitult, kimentünk a menedékhelyről... A húgom nagyon meg volt rémülve, mert előttünk egy házaspár és egy körülbelül négyéves kislány ment. Az anyának véres volt a háta, az apának és a kislánynak be volt törve a feje."

Tóth György és párja könnyebb sérülésekkel megúszta a vasárnapi vihart, nem úgy, mint az a fiú, akit ők segítettek ki a rászakadt faágak alól: "én visszamentem, mert egy fiatal srác feküdt az ág vastag része alatt. Mondtam a páromnak, hogy fusson, kihúzom a fiút és megyek. Ekkor már a fiú is megmozdult. Csuklójánál értem csak el, de szerencsére jött valaki és segített. Végül is sikerült talpra állítani, de nem tudom, hogy milyen sérülései voltak, mert alig láttunk."

Bognár Attila azt írja: "Eveztem már sötétben, esőben a Tiszán, síeltem már hófúvásban 2500 méter magasban, ahol visszafújt a szél a lejtőn, de ennyire még nem féltem a természet erejétől."

Sok olvasónk számolt be a tömeg pánikszerű meneküléséről a város különböző pontjain. Furkó Éva azt írja: "Mi a Margit híd közepén álltunk,amikor elkezdett csöpörögni az eső... Időközben mindenki elkezdett futni, esernyőkkel viaskodtak. Amikor jött egy nagyobb széllökés, erősen csapódtak ránk a vízcsöppek, és akkor mindenki elkezdett sikítani, a gyerekek sírtak." Sok olvasó írt a levegőben repkedő faágakról, feldöntött mobilvécékről, megrongálódott autókról és többen halálfélelemről is. Egyik olvasónk azt írja: menekülés közben "egy kislány mögöttem azt kérdezte anyukájától: meg fogunk halni?"

"Egymást kezdték a rácsokra nyomni"

Dr. Kosztarab Ibolya pedig így emlékezett vissza a történtekre: "Barátnőimmel a Vígadó téri hajóállomásnál álltam. (...) Iszonyatosan hideg, jeges eső ömlött ránk. Az orromig sem láttam, mindenem percek alatt csurom víz lett. A körülöttünk lévő kisgyerekek sikítani kezdtek, majd mindenki a jegypénztár felé kezdett rohanni, de ekkor egy férfi elkiáltotta magát, hogy bezárták a kaput. A tömeg teljesen megbolondult, először egymást kezdték a rácsokra nyomni, majd mikor már biztos volt, hogy itt nem lehet feljutni, tovább menekültek. Mi a padon egymáshoz bújva vártuk, hogy csillapuljon a vihar, és közben szólt a tűzijáték, mintha ágyúdörgés lenne. 9 óra 20-kor indultunk el a rakparton. Mindenhol szemét, felborult wc-k, széttört esernyők, kiabáló emberek. Ilyent csak a katasztrófafilmekben láttam. Teljesen le kellett mennünk a Petőfi hídig a zuhogó esőben, hogy kijussunk az alsó rakpartról. Néhány embert a falon húztak fel a felső részre. A tűzijáték fényében még ijesztőbb volt a látvány."

Szintén a Vigadó téren rekedt barátaival Horváth Orsolya is: "olyan volt, mint egy katasztrófafilmben: mindenki elkezdett rohanni amerre látott, sikítottak, a kicsik sírtak. Elengedtük a tömeget, nem mertünk elindulni, a járdára kuporodtunk többen, összeölelkezve. A szememet nem tudtam kinyitni, annyira esett, utána jött a jég. Mi már reszkettünk."

Egy másik olvasónk azt írta: "Amint a tűzijáték elkezdődött, heves széllökések érkeztek, és mi azonnal elindultunk az autónk felé. Ekkor még alig csöpögött az eső. Rajtunk kívül néhányan kezdtek el csak kiutat keresni a tömegből, mi is inkább a gyerek miatt. Azután egyik pillanatról a másikra, szó szerint ömlött az eső! Ettől a pillanattól kezdve kitört a pánik, a bőrig ázott embereknek nem volt lehetőségük feljutni a rakpartról, mert mindössze egy lépcső állt rendelkezésre,ahol óriási tömeg állt. Szerencsére, bár a tömeg nagy volt a lépcső körül, viszonylagosan rendezetten haladt a menet felfelé, bár olyanok voltunk, mint a heringek, miközben ömlött a nyakunkba a víz.

Egy fiatal olvasónk beszámolója szerint: "Amikor leszakadt az ég, egyik pillanatról a másikra olyan erővel kezdett el esni az eső, hogy nem láttam az orromig sem. Beálltunk az egyik szálloda alá, ott keresve menedéket az esőtől, de még ekkor jött a java. A barátnőmet erősen fogtam, nehogy elszakadjunk egymástól. Pillanatok alatt az eső olyan erőre kapott, hogy a széllel párosulva nem lehetett látni semmit, a hátamat csípte ruhán keresztül is. Majd elkezdett szakadni a jég, a kezemet a tarkómra tettem, próbáltam védeni a fejem a dobókocka nagyságú jégdaraboktól. Olyan erővel fújt a szél, hogy én még ilyet nem láttam. A legszörnyűbb az volt, hogy mindenki sikítozott, meg üvöltözött. Nem tudom, hogy poénból vagy tényleg a félelem beszélt valakiből,de egy férfi hang azt üvöltözte : 'itt a világ vége, mind meghalunk!'. A Petőfi teret leszakadt faágak terítették be, volt, hogy ember magasságban, az út közepén hevertek óriási gallyak.

Mint egy katasztrófafilmben

Más így emlékszik: "Egyszerűen úgy érezte magát az ember, mintha a leghátborzongatóbb katasztrófafilm főszereplője lenne. Amerre csak futottunk rémült arcokat láttunk, többen kétségbeesetten sikoltoztak elhagyott családtagjaik, ismerőseik után. Nagyon sokan sírógörcsöt kaptak. A Lánchídnál több hatalmas ág is leszakadt és pár ember meg is sérült futás közben. Az emberek mélygarázsokba és kapualjakba menekültek, mások egészen a metrókig és buszokig szaladtak, szerencsésebbek taxit fogtak és azzal próbáltak kijutni a tömegből" - írja Abért Attila nevű olvasónk, aki levelét így zárta:

"Félelmetes volt, ahogyan az emberek egymást lökdösve és eltaposva rohantak a vihar elől. Mindenki felsikoltott, amikor a felrobbanó petárdákat a házak közé sodorta a szél. Az alsó rakparton állók közül többek ruháját megpörkölte a felrobbanó petárdákból származó parázs. Talán épp ezért szerencse a szerencsétlenségben, hogy esett az eső."