"Allah ide nem lát" - lélektaktikai kiképzés a határőrségnél

"Ártatlan vagyok! Puff, Puff!" - nevetgélt kollégájával az egyik határőr a lélektaktikai képzésen szerzett élményein. Tudják, de nehezen fogadják el, hogy az ázsiaiak köpködnek, indulatoskodnak, hogy "teácska, ruhácska" jár a menedéket kérőknek, de a tanfolyam végén már sokan úgy érzik, hogy legközelebb azért majd másképp beszélnek az ide érkező külföldiekkel.

"Az ázsiaiak a legrafináltabbak, az afriakaiak a legagresszívebbek, egy 45 kilós öregasszonyt alig tudtunk négyen lefogni, annyira nem akart hazamenni" - mesélte egy, a repülőtéren dolgozó határőr azon a képzésen, amelyet emberjogi szervezetek tartanak a külföldi határátlépőkkel folytatott kommunikáció fejlesztésére.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által támogatott tanfolyam kétnapos, először Végh József kriminálpszichológus (a médiában gyakran túsztárgyalóként szerepel) tart egy úgynevezett lélektaktikai képzést, majd a Menedék Egyesület és a Magyar Helsinki Bizottság ad főképp gyakorlati útmutatást, hogy ismerjék fel, ha valaki menekült, és miért ne kapjanak idegbajt, ha "az afrikai egy mozdulattal lesöpri a lekvárt a kenyérről és belekeveri a májkrémet a levesbe".

"Ha az első emeletről támadnak rájuk, három-négy lövés kell, mire rájönnek, mi történt, ha viszont szemmagasságban jön valaki, meg se nézik, ki az, csak lőnek" - magyarázta Végh, miért van szükség az általa kidolgozott lélektaktikai képzésre (szimulációs játékok és az azon szerzett tapasztalatok feldolgozása). Végh szerint a fegyverhasználatot igénylő helyzetekben sokan ösztönösen döntenek, iszonyatosan megnő a pulzusuk, óriási stresszről számolnak be. Egy korábbi képzésen az egyik határőr gondolkodás nélkül tüzelt arra az afgán menekültnek öltözött trénerre, aki azzal fenyegetőzött, hogy bombát szerelt a hasára, nem számolva azzal, hogy ezzel a saját halálát is okozza.

Gyakori hiba, hogy pánikszerűen kiürítik a fegyvert, vagy hangosan bejelentik, hogy a fegyverükkel valami baj van "Akadály! Üres!", sokszor nem mérhető a találati pontosság, mert 2-4 méteren belül az egész alakot nem találják el, néha teljesen elveszítik az önkontrollt, nem látnak, nem hallanak, de harcolnak. "Hát vicces volt, de azért velem ilyen nem fordulhat elő. Ez azért nem Párizs. Látszik, hogy a terrorelhárítók szervezték" - értékelte a kurzust az egyik résztvevő. Végh József egy tanulmányában azt állítja, hogy a képzésben részt vevő személyek többsége életében először a taktikai házban (itt folynak a gyakorlatok) fogott fegyvert emberre, és először állt csőre töltött fegyverrel szemben.

A zöldhatáron szökdösnek kis apró emberek - válaszolta az egyik határőr arra a kérdésre, hogy szokott-e találkozni menekültekkel. Aztán jönnek a vicces határőrtörténetek a köhögő szőnyegről és a kitüremkedő dobozokról.

"Sajnálom én azt a szerencsétlen szomáliait, de nekünk erre nincs pénzünk, miért pont ide jönnek?" - érvelt egy keletről érkező határőr. Miközben arra a kérdésre, hogy szoktak-e találkozni menekültekkel, mindannyian azt válaszolták, hogy 1-2-vel évente, mégis úgy látták, hogy Magyarországra évente 60 ezren érkeznek. Mint ahogy kínaiból is legalább félmilliót feltételeznek (valójában a legmerészebb becslések szerint is csak 30 ezren vannak). "10 év alatt egy volt, akire azt mondtam, hogy ők maradjanak, ők tényleg menekültek. Egy iraki nő a gyerekével, pedig múltkor egy szomáliai már a rendőrnek is nekiment, annyira éhes volt."

"Megfogjuk a zöldhatáron, megírjuk a papírokat, pecsét mindenhova, jelentjük mindenhol, már az országos parancsnokság is tudja, és akkor áll elő vele, hogy menekült. A tolmácsra meg elmegy több millió forint" - ezt tartják a legbosszantóbbnak mindannyian: miért nem lehet nyílt kártyákkal játszani, névvel, útlevéllel vagy legalábbis nyílt színvallással.

A képzés egyik legfontosabb pontja, hogy megértesse a határon dolgozókkal, hogy a menekültekként Magyarországra érkezők háta mögött üldözés, családok elszakadása, barátok, szerelmek nélkül megtett rettenetes utak vannak. Nehezen ment át, hogy nem mindenki gonosz, aki hamis útlevélellel érkezik, ráadásul álnéven. "Nyitottan egyik sem, megbújásos módszerrel, hamis okmánnyal" - háborgott egyikük. Elképzelhetetlennek vagy inkább túlzásnak tartották, hogy egyáltalán nem minden országban van egyfajta útlevél, és az azért biztos vicc, hogy Al-Dzsuburi Ahmed Omar Szaid nem feltétlenül kamuzik, ha Ahmed Szaid néven mutatkozik be. Igazán sokan azt se tudták komolyan venni, hogy valaki azért nem áll elő elsőre a farbával, mert fél, mert nincsenek jó emlékei az egyenruhásokról. Mint ahogy az is lehetséges, hogy nem jut eszébe az a nagyon határozott mondat, hogy "Jó napot kívánok, menekült vagyok".

A képzésen részt vevő határőrök közül sokan meglepően jól tájékozottak a menekültekkel, a különböző etnikumok, vallási csoportok szokásaival kapcsolatban. "Ramadán alatt ott evett az ágy alatt, mondom neki, mit csinálsz. Erre azt mondja, Allah ide nem lát" - mesélte egy, a fogdán dolgozó határőr. Mint ahogy pontosan látták, hogy a szimulációs játékban micsoda bunkó a határőrnek öltözött helsinki bizottságos, amiért le akarja vetetni a kendőt a magát Fatimának hívó bevándorlási hivatalososról, és azt is lehurrogták, hogy az egyenruhás szinte beleült a nő ölébe.

"A kínaiak reggelente ott gurguláznak, a tolmács elmagyarázta, hogy ez benne van a kultúrájukban" - mondta a csoport egyik legnyitottabb tagja, aki fogdán dolgozik. Szerinte az étkezésre és az imádkozásra is oda szoktak figyelni, "csak a morzsolgatásból szokott gond lenni. A láncot elméletileg nem lehet." Egy vidéki kollégája kevésbé megértő a köpködéssel, "Szemetel? 2000 forint" - közölte határozottan.

Az is igaz, hogy azt azért mindenki szemtelenségnek tartotta, hogy egy afrikai menekült lepöckölte a lekvárt a kenyeréről, egyikükben sem merült fel, hogy valószínűleg még soha nem látott barackízt. "Azért ha én valahova megyek, csak meghúzom magam" - magyarázták felháborodottan. Bár a határőrök sok esetben indulatosan mesélték menekültes panaszaikat, az nyilvánvalóan kiderült, hogy valódi ellenérzéseik inkább csak amiatt vannak, mert biztosra veszik, hogy óriási összeget emésztenek fel, amit mégis inkább a "saját szegényeinkre" kellene költeni. Ennek ellenkezőjéről az sem győzte meg őket, hogy évente körülbelül három gimnáziumi osztálynyi menekültet fogadunk be.