"Vasárnap délután telefonált a férjem, hogy még lehet ugrani. Ő már reggel óta kint volt, és kezdő ejtőernyősöket oktatott. Úgy voltam vele, hogy kimegyek, és majd meglátom. Úgyis ki szerettem volna próbálni az új ernyőt, más már ugrott vele, de nekem még új volt" - mondja szeptemberi ugrásának előzményeiről Cser Viktória egy szegedi cukrászda teraszán.
A 32 éves nő tavaly szeptember 27-én életveszélyes sérüléseket szenvedett, amikor Szeged mellett 108. ejtőernyős ugrását hajtotta végre. Főernyője kinyílt ugyan, de nem működött rendesen, ezért azt lecsatolta, a mentőernyője viszont nem nyílt ki tökéletesen, így az 55-ös főút közelében egy szántásba csapódott.
Tavasztól őszig szinte minden hétvégén ugrott
A fiatal nő a baleset előtt 107-szer ugrott, a baleset előtt utoljára két héttel. Tavasztól őszig hétvégenként 3-4-szer is ugrott, és letette az úgynevezett FAI A-vizsgát: aki ezen túlvan, az még tanulónak számít, de már nem kezdő, biztonságosan képes önálló ugrást végrehajtani.
Cser Viktória a választható egyetemi testnevelés óra keretében vette fel az ejtőernyőzést 2005-ben. A Szegedi Egyetemen biológiát, földrajzot és környezettant tanult. Egy tucatnyi ugrás után kis szünet következett, majd 2008-2009 között tavasztól őszig szinte minden hétvégén ugrott: "Addigra már ismertem a férjemet, aki oktat, és untam magam a reptereken. Úgy voltam vele, hogy legyen! Végül nagyon megszerettem: nagyon jól kikapcsolja az embert, teljesen más színben látod a világot, és az adneralin is klassz" - mondja.
Aktív, sportos életmódot élt, nem sokkal a baleset előtt például egy hegymászásból érkezett haza, amúgy a felnőttképzésben dolgozik Szegeden. Korábbi ugrásai során nem fordultak elő problémás helyzetek, a legbonyolultabb nehézség, amivel találkozott, egy zsinórcsavarodás volt.
"Egyből le kellene oldani"
Szeptember 27-én egy Cesna típusú géppel szállt fel a Szeged melletti repülőtérről 1200 méteres magasságba, a pilóta mellett rajta kívül még három ejtőernyős ült a gépben, köztük a férje, Gyémánt János. Ő 1992 óta ugrik, a szegedi repülőklub ejtőernyős szakosztályának szakmai vezetőjeként egyebek mellett ő szereli össze a tartalék ernyőket. Viktória volt a második ugró, tíz másodperccel később követte férje.
"Megfelelő magasságban, ezer méteren nyitottam ki az ernyőt, aminél úgynevezett forgó rendellenesség lépett fel. Az egyik oldalon a féket nem tudtam oldani, ezért indult be a forgás. A forgásnak ellen tudtam tartani, akkor még nem volt nagy vészhelyzet, folyamatosan néztem a magasságot, és gondolkodtam, hogy mit csináljak" - emlékezik vissza az ugrás első pillanataira. "Hétszáz méteren végül az ernyő leoldása mellett döntöttem, lenéztem, és akkor még olyanokra gondoltam, milyen jó, hogy szántóföld van alattam, könnyen meg fogják találni az ernyőt. Leoldottam, megnéztem, hogy rendben levált. Kinyitottam a mentőernyőt, és amikor a fejem fölé néztem, az volt az első gondolatom, hogy na, ezen az ernyőn már biztos, hogy nem gondolkodnék, egyből le kellene oldani" - mondja.
"Pontosan nem lehet tudni, hogy mi volt a gond a mentőernyővel" - mondja a baleset után több mint nyolc hónappal Viktória férje, hozzátéve, annyi biztos, hogy az ejtőernyő kupolája csak részlegesen töltődött föl: hétből négy cella nyílt ki. Ez azt jelenti, hogy a mentőernyőnek körülbelül a fele nyílt ki. A szemtanúk és Viktória elmondása alapján a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy összecsavarodott az egyik zsinór. Az ernyőt alaposan átvizsgálták, nem látszott rajta szakadás vagy sérülés, és a rendőrség és a felkért szakértők sem találták meg a baleset pontos okát.
A fiatal nőnek a vészernyő kinyitása után, mint mondja, két csatornára váltott az agya: az egyik káromkodott egyet, a másik folyamatosan a probléma megoldásán dolgozott. Eközben a félig, aszimmetrikusan kinyílt mentőernyő forogni kezdett. "Nem egyszerű válogatni a zsinórokat, miközben forog az ember. Ráadásul a 600 méteres magasságból körülbelül a negyedik fordulat végére már lent is voltam" - magyarázza. A néhány másodperc alatt "nem beszéltem, nem kiabáltam, cselekedtem és melóztam folyamatosan. Lefelé néztem, és éreztem, hogy nagy bajban vagyok, a becsapódás előtt a centrifugális erő miatt egyre gyorsabban forogtam, szinte teljesen vízszintesbe kerültem" - teszi hozzá. Negyven-ötven másodpercig tartott az ugrás, végül egy frissen szántott földre érkezett.
Férje szerint nagyjából meg lehet becsülni a becsapódás sebességét: egy ejtőernyős átlagos ereszkedése 3,5 m/sec, ami másodpercenként egyemeletnyi távolsagnak felel meg. Cser Viktória 10-14 m/sec sebességgel csapódott a földbe férje szerint, amit úgy kell elképzelni, mintha valaki egy tízemeletes ház tetejéről 2,5 másodperc alatt érne földet. Mivel a mentőernyő félig nyitva volt, és az utolsó 15-20 méteren teljesen kinyílt a kupola, szerinte nem lehet zuhanásnak hívni a balesetet.
Leállt az autósforgalom, többen a mentőket hívták
"Azt, hogy 15-20 méteren végül belobbant a kupola, nem éreztem, a külső szemlélők mesélték utólag. Amikor becsapódtam, hallottam, hogy eltörtem, és láttam, hogy visszapattantam a földről. Az oldalamra estem, és ahogy a filmekben lenni szokott, egy időre beállt a kép" - mondja, hozzátéve, hogy egy pillanatra sem vesztette el az eszméletét. "A becsapódás utáni első gondolatom az volt, hogy na, most mi van? Annyi eszem szerencsére volt, hogy nem mozogtam, csak a kézfejemet és a lábaimat mozgattam meg, hogy ellenőrizzem, nem esett-e baja a gerincemnek."
"Tisztábban látom a világot"
Cser Viktória a reptértől körülbelül száz méterre csapódott a földbe. Elsőként az irányítótoronyból siettek a segítségére, majd leérkezett a többi ejtőernyős is. A toronyban lévők már a becsapódás előtt hívták a mentőket. "Akik onnan láttak, nem gondolták, hogy életben vagyok, azt meg főleg nem, hogy magamnál vagyok. Amikor megláttam őket, látszott rajtuk, hogy elég rossz állapotban vannak" - mondja a segítségére sietőkről. A reptér melletti forgalmas Bajai úton leállt a forgalom, több autós hívta a mentőket, akik perceken belül a helyszínen voltak, ahonnan a szegedi klinikára vitték a fiatal nőt. Mint mondja, a becsapódáskor nem érzett fájdalmat, és még a kórházba menet sem, csupán jóval később, a kivizsgálások közben.
"Illik belehalni"
A szegedi klinikán eleinte nem mertek hozzányúlni, ami később helyes döntésnek bizonyult: amellett, hogy rengeteg csontja eltört - egyebek mellett a hátgerinc részből a 7-9. csigolya, a medence, a csípőcsont -, az esés során a hasi aortájának egy része is megsérült. "A Honvéd Kórházban azt mondták az orvosok, hogy egy a milliárdhoz annak az esélye, hogy a hasi aorta egy ilyen részleges sérülés során ne szakadjon el. Azt mondták, hogy egy ilyen sérülésbe illik belehalni" - mondja. Az aorta az emberi test legnagyobb verőere, a szívből kilépve a szerveket látja el vérrel. Sérülése belső vérzéseket, az pedig halált okozhat.
Az életveszélyes sérülés után 11 napig feküdt az intenzív osztályon, és összesen 75 napig tartó kényszermozdulatlanságot írtak neki elő: nem emelhette fel a fejét, a törzsét, nem fordulhatott oldalra sem, csak a lábát húzhatta fel. "Előfordul, hogy az embernek elfogy a türelme, de tudtam, hogy ha nem mozdulok, talpra fogok állni, és ez volt a fő motiváció. A legnagyobb parám végig az volt, hogy lebénulok" - mondja.
A mozdulatlanságban töltött napokat főleg filmnézéssel és olvasással vészelte át: "Az Alkonyat és Stephenie Meyer mentett meg. Ez alatt az idő alatt filmeket néztem, és napi átlag 300 oldalt olvastam. Az első négy hétben voltak fájdalmaim, később ezek megszűntek" - mondja.
A mozdulatlansághoz hasonlóan nehéz volt a várakozás, mert az aortasérülés megoldásáig semmihez nem foghattak hozzá az orvosok. Végül a szegedi klinikán eltöltött néhány hét után december 3-án a Honvéd Kórházban részben ugyanazok az orvosok műtötték meg az aortáját, akik pár hónappal korábban a brazil autóversenyző, Felipe Massa homlok- és arccsonttörését műtötték. "Nem tudom, hogy foltozott aortával él-e valaki rajtam kívül" - mutatja a kórházi röntgenképeket, ahol egy gyűszűnyi háló és egy fémdarab látható. A veszélyes műtét után egy héttel elvégezték a gerincstabilizálós műtétet is; a többi töréssel szerencséje volt, minden csontja magától összeforrt.
Majdnem három hónap után december 21-én hagyhatta el a kórházat. "Fantasztikus munkát végeztek az orvosok" - mondja, majd azoknak az orvosoknak a nevét sorolja, akiknek hálával tartozik: Pécsi Ferenc, Hüttl Kálmán, Veres Róbert, Vallus Gábor, Szentpéteri László, Pető Zoltán. A kórháztól azóta sem szakadt el teljesen: "Amikor visszamegyek a Honvéd Kórházba, barátian, ismerősként fogadnak. A mai napig jóban vagyok a nővérekkel, ha Pesten járok, mindig találkozom velük" - mondja mosolyogva.
"Az ejtőernyőzést kihúztuk a listáról"
"Nagyon nehéz időszak volt ez a környezetemnek, a szüleimnek és a barátaimnak is; a férjemnek pedig érthető módon duplán az volt. Kaptam egy csomó biztató sms-t olyan ejtőernyőstől is, akikkel sosem találkoztam. A kórház utáni első 2-3 hét otthon nagyon nehéz volt: tudtad, hogy mit tudtál régen, de szembesülnöd kellett azzal, hogy most már nem tudod. Eleinte gondot okozott például a felülés" - mondja. Három hónapig járt gyógytornászhoz, februártól ismét dolgozik, találkozásunk délutánján társastáncra, másnap kezdő teniszkurzusra ment: "Hogy javuljon a mozgás" - magyarázza, és mosolyogva teszi hozzá, hogy most már magassarkút is felvehet.
A baleset és annak következményei átformálták az életszemléletét: "Már értékelem azokat a dolgokat is amelyeket előtte természetesnek vettem, mint például, hogy tudok járni, sétálni. Sok szép dolog van a világban, ami mellett elmegy az ember, anélkül, hogy megnézné. Most már sokkal tisztábban látom ezt a világot" - mondja.
A majdnem kilenc hónappal ezelőtti balesetre több, összesen 44 centit kitevő heg emlékezteti, amúgy teljesen jól van, egy kíméletesebb év után akár gyereket is vállalhat. "Arra azért megkértek, hogy bútorokat ne tologassak és szimmetrikusan terheljem magam. És fáj a szívem érte, de az ejtőernyőzést kihúztuk a listáról."