Tartsd szárazon a kutyaszart!

Vécére menni egyedül tilos, védőfelszerelés nem jár kapásból, a kertészkedés inkább avarsöprögetés és kutyaszarszedés. Végezhet-e értelmes munkát az, aki egy közlekedési bírságot nem befizet, hanem közmunkára vált, vagy az egész olyan, mint vizet gereblyézni? Kipróbáltuk, és rájöttünk, hogy még így is sokkal jobban járunk, mint egy átlagos közmunkás.

"A meg nem fizetett helyszíni bírságot 5000 forintonként hat óra közérdekű munkával válthatja meg" - üti meg a szemem a közterület-felügyelettől kapott bírságnyomtatvány hátoldalán az apró betűs szöveg, épp a legjobbkor: bár a 10 ezer forintos (parkolási) büntetés jogosságát vitatom, a fellebbezés macerás és időigényes, úgyhogy mégis éppen átutalni készültem a pénzt. Így viszont eszem ágában sincs: egyből bevillan a Közgép-székház előtt tüntető LMP-s Szabó Rebeka esete, aki a bírság helyett szintén a közmunkát választva a természettudományi múzeum dinókiállításának teremőreként tudhatta le a büntetést. "Ez aztán jó móka lesz" - fut át az agyamon, és rögtön miszlikekre is tépem a fizetési meghagyást.

A lelkesedésemet másnap a munkaügyi kirendeltség ügyintézője töri le, mikor közli, hogy miután a lakcímem szerinti önkormányzatnál - a XIII. kerületben - épp nincs kiadható közmunka, a szomszédos VI.-ban kell letöltenem a büntetést, ott viszont csak utcai munkát tudnak felajánlani. "Nem baj" - motyogom valamelyest azért elbizonytalanodva az ügyintézőnek, de gyorsan hozzáteszi: "ne ijedjen meg, kertésznek is mehet, nem csak utcát seperni".

Ez tényleg jó hír. Már csak az adatlap kitöltése van hátra: az alig félszobányi, mérete miatt minden diszkréciót kizáró irodában nagyjából tizenöten figyelik döbbentem, amint egyetemi végzettséggel éppen beállok utcaseprőnek (na jó, kertésznek).

Szondáztatással kezdődik

Másnap a papírjaim láttán együttérzéssel vegyes értetlenség ül a terézvárosi közmunkát koordináló kft. ügyintézőjének arcán is, de nem kíváncsiskodik. Készséges eligazításából és a kezembe nyomott tájékoztatókból percek alatt megtudom, hogy a munka háromnegyed hétkor szondáztatással kezdődik. Késés nincs, különben igazolatlan a nap, ahogyan akkor is, ha a véralkoholszint-mérő 0-tól eltérő értéket mutat.

Notórius éjszakázóként a kettő közül az előbbi tűnik durvább kihívásnak, de azért sikerül másnap reggel beérni. Igaz, a többiek addigra már leszondázva, megkávézva, munkaruhában várják az indulást. Ez utóbbi sajnos csak az állandó közmunkásoknak jár, a bírságukat ledolgozó alkalmiaknak - vagy, ahogy itt hívják őket, a büntiseknek - nem, így a semleges szürke öltözet helyett kénytelen vagyok a nekem nyújtott sárga mellényt rávenni a ruhámra, hiába próbálkozom, nincs felmentés alóla.

Szondázás után a csak nőkből álló, négytagú kertész-akciócsoportba osztanak. Kicsit csalódott vagyok, az ügyintéző által előző nap ígért árvácskaültetés helyett ugyanis seprűt és gereblyéket oszt, majd a Nagymező utcai és a Jókai téri virágágyások takarítását rója ránk bemelegítésként a korombeli csoportvezető.

A mellényt akkor is viselni kell, mikor a Rózsa utcai bázisról a helyszínre tartunk. Próbálok stratégiát váltani: szemlesütés helyett inkább keresem az Andrássy úton sietők tekintetét, kíváncsi vagyok, hogy néznek egy első blikkre nem utcaseprőnek tűnő utcaseprőre (kertészi besorolásomnak ugyanis nincs nyoma, a sárga mellény és a kezemben virító seprű pedig látszólag egyértelművé teszi a foglalkozásomat).

Forrás: [origo]

Amikor megérkezünk, a csoportvezető - Móni - már veszi is elő a nejlonzsákokat, alkalmi kollégáim pedig a kesztyűiket. Hoppá, az nekem nincsen, bent kellett volna kérnem. Az ágyásban ránk váró felhozatalt - csikkeket és rengeteg kutyaszart - látva először fut át rajtam, hogy kellett-e ez nekem, de fiatalabbik kollégám megdöbbentő előzékenységgel nyújtja át a saját kesztyűje felét, egyúttal felajánlja, hogy a kutyaszarral ne foglakozzak, azt majd ő összeszedi. Ez nagy könnyebbség, de azért az ázott, földes csikkeket és papírfecniket sem élmény kihalászni a virágok közül, pláne, hogy a ritka szövésű kincstári textilkesztyű csak a mocsok darabos részét tartja távol, az alig 3 fokban pedig öt perc alatt elgémberednek az ujjaim.

A mindannyiunk közül egyedüliként kertész végzettségű Mónival közben beszélgetésbe elegyedünk, és kiderül, hogy a két állandó, hivatalos közmunkán lévő kolléganő mellett hetente cserélődnek a büntisek. A legtöbben hozzám hasonlóan közlekedési szabálysértést dolgoznak le, de az eddigi statisztika szerint én még jól jártam: zebra előtt parkolásért tíz, jogsi nélküli vezetésért és piros lámpán áthajtásért pedig 40 napig barátkozhattak mások a gereblyével. A tudat, hogy viszonylag olcsón megúszom, valamelyest javít a munkakedvemen, nem úgy idősebb kollégámén, aki esetemmel sokadszorra szembesül a rendszer igazságtalanságával.

Olvasni tudsz? - sandít rám Irén az orrára tolt szemüveg felett bizalmatlanul, de mielőtt a kérdésre válaszolnék, már nyújtja is át a zsebéből előkotort papírlapot: aznap kézhez kapott bérkimutatását. Mivel alig félórás ismeretségünk után nem érzem magam feljogosítva, hogy bepillantsak az adatokba, igyekszem nem ránézni a papírra, de hiába, felolvassa: a havi nettó bére húsz nappal számolva eszerint 49 500 forint. Vagyis, mialatt én szabálysértőként hat óra alatt ötezer forintnyi büntetést dolgozom le, ő ennek kevesebb mint a felét, 2450 forintot kap ugyanazért a munkaért, amit ráadásul nem is hat, hanem nyolc órában kell végeznie.

A sárga mellény hatalma

Erre egy halvány ígéreten túl - hogy majd írok róla cikket - sajnos nem nagyon tudok mit mondani, de végül Irén sem kesereg rajta sokat. Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, amikor meglátjuk az utcába beforduló vézna fiút, aki egy oszlopostól kiásott várakozni tilos táblával a vállán igyekszik a járdán maradni. Egyre jobban mulatunk, ahogy közeledik, de a végén már csak a többiek nevetnek, amikor egyenesen felém fordul és - mint egy kétméteres virágot - lovagiasan átnyújtja a táblát. Nem részeg, csak szerzeménye súlya alatt tántorgott, és nem is ő gyepálta ki a helyéről, hanem az Andrássy úton találta. Lelkiismeretes állampolgárként azonban úgy gondolta, hogy ott útban lesz, ezért "el akarta cipelni valami illetékesig".

A legilletékesebbnek, úgy látszik, én tűntem a rikító sárga mellényben, ami a csikkszedés után - érzésre legalábbis - mindenképp sokat javít a státuszomon. Tenni azonban nem tudok semmit, mielőtt ugyanis beleélném magam, hogy a szemétszedés helyett átállhatok a táblaügy rendezésére, vagyis, hogy rendőröket keressek a környéken, Móni rám pirít, hogy hagyjam a fenébe: a francnak se hiányzik a szerencsés megtalálóra (illetve átvevőre) váró tanúskodás és procedúra. A tízórás kajaszünetig még különben is rendbe kell tenni a Liszt Ferenc tér ágyásait is, ahol annak ellenére is jóval több a takarítanivaló, hogy az önkormányzati brigád nagyjából kétnaponta eltünteti a szemetet.

A szünetig még egy óra van hátra, kávé nélkül kibírom talán, de a biológiai ügyek nem halaszthatók tovább: a kollégáktól fél perc alatt csomó tippet kapok, hogy hová lehet menni pisilni - ingyen persze - a környéken. A könyvtár és a családsegítő csak később nyit, így marad a Burger King, de nem mehetek egyedül, és venni sem vehetek semmit: a nap egyik legmegalázóbb momentumaként így szemlesütve sétálok el a pult helyett egyből a mosdóig, szerencsére épp nincs ott senki, aki számon kérné rajtam a potyázást.

Nincsen rózsa - tövissel se

Mire visszaérünk a térre a smasszerként mindenhová kísérő Mónival, a többiek már összepakoltak a szünetre: még csak fél tíz ugyan, és a központ is legfeljebb tízpercnyi sétára van, de meggyőznek, hogy "oda lehet érni fél óra alatt is". És tényleg: egy helyen megállunk kifliért, egyen párizsiért, egy harmadikon meg süteményért.

Forrás: [origo]

Amíg a szünetben a többiek esznek, én a munkavezetőnél próbálkozom: hatórás lévén hátha két órával később, háromnegyed kilenckor is csatlakozhatnék másnap a csapathoz. Ahogy előre sejtettem, kár volt a gőzért: ha nem vagyok ott háromnegyed hétkor, igazolatlan a nap, és különben is, nincs külön személyzet, hogy engem a munkahelyszínre kísérjen. Kérdésemre, hogy miért kellene odakísérni, amikor odatalálok egyedül is, és miért nem mehetek egyedül még vécére sem, már szinte kioktatás-stílusban érkezik a felelet: "értse meg, hogy a szabályokat nem lehet megszegni, mert nemcsak közlekedési szabálysértők jönnek közérdekű munkára, hanem zsebtolvajok, kurvák, és stricik is, akiket mégsem lehet hagyni csak úgy lófrálni". Mire visszakérdeznék, a munkavezető már magától hozzáteszi: legalábbis addig, amíg az önkormányzat nevében ténykednek. A szünet végén Móni új feladatot ad: a cél ezúttal a Hunyadi tér. A lajhártechnikát visszafelé is elsütjük: a már nyugdíjasra vett sétatempómnál is rám mordulnak kétszer, hogy miért rohanok ennyire.

A frissen felújított Hunyadi téren nem nagyon van teendő, visszadobálunk a helyére pár díszkövet és összeszámoljuk, hogy a két nappal ezelőtti kiültetés óta hány rózsatövet loptak el. A sűrűn tátongó lyukak láttán eleve nem sejtetnek sok jót, de a végeredmény azért megdöbbent: kétszáznegyven tőből nyolc árválkodik a helyén. Egy idős úrtól közben azt is megtudjuk, hogy a zömét fényes nappal, ásó nélkül szedték ki a Főkertesre hajazó, zöld ruhában munkálkodó tolvajok. Kérdőre is vonta őket, de a válasszal, miszerint csak átültetik a töveket, nem tudott mit kezdeni. Mi sem tudunk: Móni felvési a füzetébe a veszteséget, az önkormányzat pedig - ahogy szokta - még párszor gyaníthatóan újrarózsázza a teret. Hogy hány kör után adja fel a sziszifuszi harcot a kerület, arra nincs egységes szabály: az árvácskákat néhol például nem ültették újra, de van, ahol minden alkalommal pótolják a kihúzott töveket.

Ennyi pénzért vizet is gereblyéznék

A szemlének vége, már csak egy órám van a befejezésig, de az durvábbnak tűnik, mint az egész eddigi nap: az Opera környéki sétálóutcák és a teljes Király utca fa- és virágládáit kell tisztába tenni. Már a túra elején kiderül, hogy a tisztába tételt sajnos szó szerint kell érteni: a nyomok szerint a belvárosi kutyatartók jó része él abban a tévhitben, hogy a mellmagasságban kezdődő, alig egy köbméteres konténereket azért telepítette az önkormányzat, hogy a kutyák ne a rideg utcakövön, hanem kellemes zöldövezetben végezhessék a dolgukat.

Az undorító részt szerencsémre itt is bevállalják a segítőkész kollégák, de ettől még gyomorforgató az ügy: másnap kifejezett felüdülésnek tűnik a Liszt téri avargyűjtögetés. Az orkánszerű szélnek köszönhetően a program ezúttal egész napra garantált: amit összegereblyézünk tíz perc alatt, szempillantás alatt teríti szét újra a szélvihar.

A hatékonyság kontra energiabefektetés mérlegen morfondírozva épp arra jutok, hogy ennyi erővel ülhetnék egész nap a bázison is, mire Irén bök vállon, hogy ne csináljak belőle ügyet, az én napidíjamért ő akár vizet is szívesen gereblyézne, majd mintha Móni is megsejtené, min jár az eszem, még intenzívebb munkára noszogat. Mivel az eligazításon két napja felhívták a figyelmem, hogy a nem megfelelő munkavégzés is igazolatlannak számít, három órával a vége előtt már nem kockáztatok: húzogatom tovább a színes levélhalmokat, hajlok a zsákért, huss, kezdem elölről.

Az egyórás rá- és lehangolódást a tízóraiszünetre ma is pontosan betartjuk, így végül is már csak két órám maradt. Fél lábon is kibírom már, mondogatom magamban, de ez a kicsi valahogy már alig akar eltelni. Fél egykor Móni szán meg, és az uzsonnaszünetes tempóban visszaindul velem a központba. Mivel így is a hivatalos leszerelési idő előtt érünk oda, öt percet még az utcán téblábolunk. A túloldalon épp egy autókijáróban parkoló terepjárót fényképez a közterületes, majd tölti is a cédulát, és gyömöszöli csekkel együtt a zacskóba. A negyvenes tulaj két perccel később érkezik, szentségel persze: nem tudok dönteni, vajon szóljak-e neki, hogy nem muszáj befizetnie.