Ezt csak az olyan lányok tudják átélni, akik benne vannak

A felmérések szerint a zürichi utcán álló prostituáltak nagy része magyar. A megkérdezettek többsége azt állítja, hogy Nyíregyházáról vagy a Nyírségből származik. Cikksorozatunkban megszólaltattuk a jelenségben érintetteket, ellátogattunk a nyíregyházi Huszár-telepre és a közeli falvakba, valamint a zürichi Sihlquai-re, ahol a magyar nők állnak. Beszélgettünk prostituáltakkal, az őket segítő civil szervezetekkel, rendőrökkel, magyar és svájci szociális munkásokkal, és olyan nővel is, aki abbahagyta. Második állomásunk egy nyírségi kis falu. Itt él Ildikó és a családja. A 34 éves nő két éve jár vissza Svájcba, most is épp a következő utazására próbálja összegyűjteni a pénzt.

Legalább harminc-harmincötezer forintot kell összegyűjteni ahhoz, hogy valaki Magyarországról el tudjon indulni Amszterdamba, Zürichhez elég tízezerrel kevesebb. Ennyinek kell összejönnie ahhoz, hogy Ildikó ismét kiutazhasson Svájcba, ahonnan húsvétkor tért vissza. A harmincnégy éves cigány asszony tizenhét éves kora óta prostituált, Svájcba három éve jár vissza rendszeresen.

Egy Nyíregyházától fél órára lévő kis faluban lakik élettársával, Tomival és négy gyerekével. A legnagyobb fia egy előző kapcsolatából származik, ahogy a tizennyolc éves nagylánya is. Három közös gyerekük van: egy nyolcéves fiú, egy tízéves és egy tizenkét éves lány. Nagylányától egy unokája van, ők az anyjánál laknak. Otthonuk kívülről átlagosan szegényes ház, belül viszont szomorú kép fogad: a falak mállanak, a hűtő ki van húzva, a két szoba közül az egyik üres, az itt lakók szerint azért, mert kirabolták őket, a fürdőszoba romokban. Szék nincs a lakásban, egyetlen szobában alszik a hattagú család, itt van a tévé is.

Iskola helyett csavarogni jártam

„Szegényesen éltünk, apám építkezéseken és a dohánygyárban dolgozott, bár gerincferdült, anyukám sajnos alkoholista” – kezd bele történetébe. Négyen testvérek, fiútestvére börtönben ül, mert megerőszakolt egy lányt, tíz évet kapott. Rajta kívül két húga van, egyikük szintén dolgozott prostituáltként. Az általános iskolából Ildikó két osztályt végzett el, írni-olvasni tud. „Iskola helyett csavarogni jártam, de tudtam, hogy három órára otthon kell lennem, és akkor háromra otthon voltam.” Miután kiderült, hogy az iskola mellé jár, az anyja elküldte, a nagyszülei nevelték.

A gyerekkori szegénységet tetézte rossz kapcsolata a szüleivel, amit egy tragikus eseményre vezet vissza: tízéves volt, amikor csecsemőkorú húgát a szülei nem vitték időben orvoshoz, így az öt hónapos kisbaba belehalt az agyhártya-gyulladásba. „Elég idős voltam ahhoz, hogy felfogjam, hogy mi történt” - sóhajt.

Tizenhét évesen kezdett el kijárni az utcára pénzt keresni: „A Guszevban (az előző részben bemutatott Huszár-telep másik neve) laktunk, és úgy, mint most, kenyérproblémáim voltak.” A nagylánya ekkor már megvolt, a lány apja börtönben ült, nem is látták többé egymást. „Nem tudtam magammal mit kezdeni, nem tudtam elnézni a gyerekek éhségét, mondtam, hogy jó, megpróbálom, kimegyek. És aztán bejött. Tetszett, hogy negyvenezer forintot kerestem, máskor ötvenet.” Tetszett ez a jelenlegi élettársának is, akivel tizennégy éve vannak együtt. Tomi nem kertel: „Megmondom én, előbb tetszett meg a pénze, aztán megkedveltem őt is.” Hogy mire fordította Ildikó a megkeresett pénzt? „Szekrénysort vettem a házba, rengeteg kamatos pénzt megadtam. Volt, hogy édesapám kísért ki, hogy nehogy valami bajom legyen. Ő akkor mindig megvárt” – meséli a környéken egyáltalán nem ritka történetet.

Nem a szerelem érdekel

„Amint összejön a pénz a vonatra, megyek ki Svájcba” – tér át a jelenre Ildikó. Első találkozásunk után majdnem két hónap telik el úgy, hogy hetente mondogatja, két hét múlva már biztosan meglesz a pénz az utazásra (végül csak két hónappal később utazik ki Svájcba, innen láthatnak fotókat a galériánkban). „A családi pótlékból kell elvennem húszezret, hogy el tudjak indulni. Sokat megyünk a pénz után, nagyon sok vita van a kamatos pénzről” – mondja. Egyszerre általában három-négy hetet tölt Svájcban, utána heteket vagy hónapokat van itthon.

Svájcba először egy ismerősével ment ki három évvel ezelőtt. „Úgy egyeztünk meg, hogy napi száz frankot kell neki leadnom. Akkor nagyon jól kerestem. Ő a mai napig visz oda lányokat.” Egy idő után Ildikó egyedül járt ki. Általában este 10-től dolgozik reggel 5-ig, ötkor beül egy kávézóba, ott várja ki a 7 órát. „Akkor elmegyek a Bahnhofra, mert akkor nyit a bank, és ott szoktam felrakni pénzt. Itthon meg Sanyi le tudja venni, és tud ételt venni a gyerekeknek.”

Mosolya fiatalos, de legalább öt évvel idősebbnek néz ki, mint amennyi valójában. Ennek leplezésére igyekszik mindent megtenni, Svájcban sminket és ruhákat vásárol. „Ha húsz frank egy nadrág, sajnálom megvenni, de ha nem veszem meg, akkor nincs kereset, úgyhogy megveszem. A pénzt nagyon sajnálom magamtól. Enni sem nagyon veszek magamnak, egész nap elvagyok ott cigin, kávén” – mondja. Az új ruhák egy részét itthon eladja.

Azt nagyon nehezen tudja megszokni, hogy kint mindig sok pénz van nála, itthon meg semmi. Ennek ellenére annyit dolgozik, amennyit csak tud. „A legtöbb nőnek, aki kint van, gyereke van, és nem azért megy ki, hogy válogasson, vagy hogy szerelmes legyen. Engem az sem érdekel, ha nyomorék vagy nincs lába. Ideadja a pénzt, megcsinálom a dolgom, és kész. Ha ad ötven frankot, az már nekem jó pénz, abból a gyerekek itthon jó sokáig elvannak.”

Ha bejön valaki, meg tudjam kínálni egy székkel

Százötvenezerre becsüli azt összeget, amit legutóbb hazaküldött, plusz még hetvenezret hozott haza zsebben, „de azt ne kérdezd, hogy hova ment el, mert fogalmam sincs”. Aztán kis gondolkodás után sorolni kezdi: a pénz egy részéből enni adtak a gyerekeknek, a kisszobába festéket, gázpalackot, a gyerekeknek ruhát és cipőt vettek.

A svájci stricheléssel keresett pénz egy jó része viszont éveken át a játékgépekben és a kocsmákban landolt. Tomi ugyanis kemény játékfüggő, tízezreket önt az automatákba. Ildikó nagyon bánja, hogy éveken át kifolyt a pénz a kezük közül, de már késő: „Ha megölöm, az a pénz már akkor sem fog visszajönni. Nagyon sokat veszekedünk erről, hogy minden másképp lett volna, nem lenne a gyámüggyel problémánk, most nem ilyen lenne a lakás, és mindene meglenne a gyerekeknek. Újévi fogadalom, hogy nincs több gép.”

„Nem azt akarom, hogy kimegyek és egy hét alatt ott aranypalotát csinálok. Csak ha bejön valaki, meg tudjam kínálni egy székkel vagy egy kávéval. Mert a legtöbb cigányhoz, ha bemész, azért meg tud kínálni egy székkel. Ne kelljen azon aggódnom, hogy vajon fogsz-e inni ebből a pohárból, vagy nem. És ez szégyen” – mondja indulatosan.

Ha megindulok, nincs éhezés

„Amikor kint vagyok Svájcban, akkor vagyok megnyugodva. Nem kell azon idegeskedni, hogy esznek otthon, vagy nem esznek? Akkor tudom, hogy mindenük megvan, mert tudom azt, hogy ha megindulok, akkor nincs éhezés” - magyarázza. És persze jobb jövőt szán a gyerekeinek: „Nem akarom, hogy az én gyerekeimnek ugyanaz a sorsa legyen, mint nekem. Pont tegnap gondolkodtam el, mondtam is Sanyinak, hogy a gyerekek ugyanazt élik át, mint mink. Nincs egy normális ruhájuk, a ceruzát nem győzöm venni nekik.”

Miért nem néz más alternatíva után? A faluban a cigányokat szerinte még napszámba se szívesen veszik fel. Egy öreg nénihez szokott járni takarítani, ahonnan ezer-kétezer forinttal tér haza. Ebből a pénzből már meg tud főzni egy ebédet. Az egészsége aggasztja kicsit, de mivel rendszeres véradó, azzal nyugtatja magát, hogy eddig sosem kapott rossz visszajelzést. Elköttette magát, több gyereke nem lehet, Svájcban pedig gyakran igénybe veszi az ingyenes orvosi vizsgálatot. Amikor dolgozik, intim-fertőtlenítőszerrel védi magát.

Miután hazajön Svájcból, napokba telik, míg visszaáll a bioritmusa. Hajnali 5-ig ilyenkor általában nem tud elaludni, ha pedig elalszik végre, kiderül, hogy nem tűnik el nyomtalanul a kint töltött időszak. Több magyar nőhöz hasonlóan őt is érték atrocitások, melyek emléke visszatér valamilyen formában: „Tomi mondta, hogy verekedtem álmomban, meg kiabáltam, hogy ne bántsál. Volt, hogy lepofoztak, míg Zürichben voltam, néha féltem is. Ezt most így szavakkal nem lehet elmondani. Ezt csak az olyan lányok tudják átélni, akik benne vannak.”

A gyerekei közül biztosan csak a 18 éves nagylánya tudja, mivel keresi a pénzét, a nagyfia és a nagyobbik lánya csak sejti. A fiú egyebek mellett onnan, hogy az iskolában csúfolni kezdték, hogy az anyja kurva. A kisebb gyerekek úgy tudják, hogy takarítónőként dolgozik. Amiatt nem tartja jó anyának magát, hogy így keresi meg a pénzét, máskülönben igen. „Szoktam gondolkodni, hogy ha felnőnek, vajon meg fogják ezt köszönni, hogy mi mindent megcsináltam értük? Biztos vagyok benne, hogy nem.”

Kik mennek az utcára?

A mélyszegénység ugyan a legfontosabb, de csak az egyik faktor, a cigánytelepek és az elszegényedett falvak összes női lakójából nem lesz automatikusan prostituált. Valamilyen családi defektusnak is lennie kell a háttérben. Több tanulmány is kimutatta – és találkozásaink prostituáltakkal is ezt igazolták -, hogy rendre rosszul működő családokból (vagy intézetekből) jönnek ezek a lányok, ahol nem erősek a családi kötelékek, nem ritka a családon belüli erőszak, az elhanyagolt gyerekek, hogy valamelyik szülő iszik; és mindezek következményeként igen alacsony a lányok önbecsülése. A stricik pedig éppen ezt használják ki: szerelmet mímelnek. De még csak nem is kell hozzá a személyes ismerettség, az internet segítségével bárki önállóan találhat magának külföldi munkát. És innen számítva akár már pár napon belül is meg tud állapodni azzal, aki kint majd „vigyáz rá”. A közhiedelemmel ellentétben a prostituáltak között az olyan lányból van a legkevesebb, aki azért választja ezt a munkát, mert odavan a szexért.

(A cikksorozat létrejöttét a Robert Bosch Alapítvány támogatta a "Journalisten vor Ort" program keretében. A témában írt másik cikkünket itt tudja elolvasni.)