A vádlottak padján is jól érezte magát

Pásztor Béla Veresegyház polgármestere

Ismét ringbe száll a polgármesteri posztért Pásztor Béla, Magyarország legrégebben hivatalban lévő városvezetője. 76 éves, de tele van tervekkel. Nem kampányol, dolgozik. Állítja, jól érezte magát a 2010-es választások előtt is, amikor a vádlottak padján ült. Az Origónak adott interjúban arról is beszélt, hogy mert kiállni az elé a 400 dühös ember elé, akiknek a telkeit újra felosztotta a város.

Negyvenkilenc év távlatából hogyan látja, van olyan, hogy kész város?

Nincs, és ne is legyen soha. Ahogy Madách Imre mondja, a cél a halál. Az soha nem lenne jó senkinek, és szörnyű helyzetet teremtene, egy várossal jó, ha mindig kell valamit tenni benne és érte. Tegyük fel, megépítünk egy járdát valamilyen anyagból, aztán jön egy új anyag, és az igény, hogy más méretben építsük meg, mert addig csak gyalogosok jártak rajta, most pedig már kerékpárosok is. Nem létezik olyan, hogy nincs tennivaló. Akinek háza van, annak mindig van elfoglaltsága is, így 16-17 ezer ember városában is mindig lesz munka.

Volt, hogy elégedett volt azzal, amit látott?

Egy pillanatra sem. Még be sem fejeződött valami, máris megjelenik egy újabb cél. Nagyon fontos az örök küzdés, ez tartja életben az embereket.

Azért tud örülni annak, ami elkészült?

Igen, persze, boldoggá tesz, ha valami elkészült.

Most mit mutatna meg a városba érkező látogatónak?

Az egész várost. Előfordul, hogy vendégeim jönnek, ilyenkor nemcsak azt mutatom meg, ahol a papok táncolnak, hanem mindent. Kiviszem őket Vicziánra, Revetekbe, Ligetekbe, Csonkásra, Ivacsra, hogy nézzenek csak körül, milyen ez a város. Volt olyan vendég, aki, miután körbement, azt mondta, olyan, mintha Svájcban járnánk.

Volt olyan vendég, aki azt mondta, olyan, mintha Svájcban járnánk. Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy nézett ki Veresegyház 1965-ben, és milyen volt akkor a megítélése?

Nagyon szegény település volt. Ahogyan a mondás hangzik: gyümölcstermő szent Szada, gidres-gödrös Mogyoród, tejfölös Csomád, selymes Palota, bársonyos Fót, szitár Sződ és kenyértelen Veresegyház. Fót hozzánk képest világváros volt. A fóti ember lenézte a veresit, ő gumis kocsin, a veresi lőcsös kocsin vitte az áruját a budapesti piacokra. Nálunk nem volt még községháza sem. Itt egy hektár föld aranykorona-értéke hetes volt, azaz amennyit belevetettek, annyit visszaadott, és az egyetlen itteni termelvény a földieper volt, amit nagy mennyiségben termesztettek. Csodálatos epreket lehetett akkor enni, azóta sincs ilyen. Amikor májusban a völgyeken végignéztünk, olyan volt az eper virágzása, mint a menyasszony fátyla – valami csodálatos látvány.

Máshogy irányította a várost tanácselnökként? Kellett fejlődnie a korral, képeznie magát?

Akkoriban a járhatóságot kellett biztosítani, méghozzá járdák, és nem utak építésével, a faluban összesen nyolc autó volt. Nagyon lassan haladtunk, kerestük is a módját, hogyan lehet gyorsabban építeni a járdát. Akkoriban mindenhol járdaínség volt, de aztán a XII. kerületben az útkarbantartó részleg két mérnöke kitalálta a homokaszfaltot, amelynek négy összetevője volt: bitumen, homok, mész és víz. Elmentünk hozzájuk, és megtanultuk ezt a mesterséget. Akkor azt mondták, hogy ezek a járdák 10-15 évig lesznek jók, de ennek már több mint 45 éve, és még ma is több járható. Később elkezdtük az utak, óvodák, iskolák építését társadalmi munkában, az emberek szerszámokkal felszerelkezve jöttek segíteni hétvégén.

Mindvégig független maradt, csak a rendszerek változtak, ön nem. Ez hogy lehet?

Bárhol voltam, mindig független voltam. Nem tartoztam pártokhoz, nem voltam alkalmas arra, hogy párttag legyek. Én nem a szocializmussal nem értettem egyet, hiszen egy nyüzsgő világban éltünk, és akkor jobban boldogultak az emberek. Házakat építettek, többet pihentek, el tudtak menni nyaralni két hétre – jobban éltek. Jómagam vallásos ember voltam és vagyok, csakúgy, mint a feleségem és a gyerekeim. Márpedig akkor egy párttag nem lehetett vallást gyakorló ember, én pedig semmiért sem adom fel a személyiségemet, nem tudnának annyit fizetni. Nem mondhattam azt a feleségemnek, hogy nem mehet többet templomba.

Semmiért sem adom fel a személyiségemet, nem tudnának nekem annyit fizetni Fotó: Polyák Attila - Origo

1990 előtt vagy utána volt nehezebb ezt a függetlenséget megőrizni?

Sohasem volt nehéz. Számomra az volt a természetes, hogy nem álltam be a sorba. Nem voltam soha kiszolgáltatott helyzetben, és nem is leszek, mert nem adom el magam semmiért. Az vagyok, aki voltam, aki vagyok. Engem nem érdekel a vagyon. Az érdekel, hogy az embereknek jobb sorsuk legyen.

A vagyonról jut eszembe, láttam, hogy a nagyon régi Opel Astráját lecserélte egy újabb típusra. Csak a kombi színe maradt feltűnő, piros.

430 ezer kilométert mentem a régi Opellel, időnként már nagyon sok olajat evett, de az új is ugyanúgy piros. Hogy miért? Veresegyház miatt, eredetileg ugyanis Vörösegyháznak hívták.

Ön az ország leghosszabb ideje hivatalban lévő városvezetője. Hetvenhat évesen ismét elindul. Nehéz döntés volt?

A magam szempontjából nem volt nehéz, egészséges vagyok, az erőnlétem jó, a gondolkodásomban sem érzek semmi hiányosságot, ezért gondoltam, hogy indulok. A feleségem, a családom nem akarta, azt mondták, inkább pihenjek. De ha az emberek elfogadnak, akkor szívesen csinálom tovább. Nagy terveink vannak, új termál- és gyógyfürdőt és egy új katolikus templomot is építenénk – a régit egy szép, muzeális célt is szolgáló szakrális hellyé alakítanánk –, és bővítenénk az iskolákat, a reformátust, a Waldorf- és a Montessori-iskolát egyaránt. Illetve szeretnénk, ha 2016-ra lenne középiskolája is a városnak.

Óriásplakátokat elvétve látni a városban, önről például egyet sem. Miért?

Én csak magamról tudom elmondani, hogy nem szoktam plakátokat kitenni. Az emberek úgyis megítélik, hogy alkalmasnak tartanak-e a folytatásra, vagy elzavarnak. Ez az emberek joga.

Nagy terveink vannak Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha nem ön nyerne, a kudarcot fel tudná dolgozni?

Kudarcot én még nem éltem meg, számomra ilyen nincs. Harag sincs bennem senkivel szemben, pedig egyszer bíróságra citáltak. Én jól éreztem magam a vádlottak padján. Végighallgattam a tanúkihallgatást, és arra gondoltam, így legalább ezt a világot is megismerhettem. Amikor a jogerős döntést meghozta az ítélőtábla, a feljelentés szervezője kijött utánam, mire én megöleltem, és azt mondtam neki, hogy jó egészséget. Ilyen az ember, a világ színpadán sokszínűek vagyunk. Ezt el kell fogadni, hiszen ha nem lennénk ilyen sokszínűek, nem lenne ilyen szép az élet.

Akit egyszer megvádolnak, azt sokan megbélyegzik. Nem kellett lemosnia a történteket magáról?

Már a tárgyalások alatt sem foglalkoztam ezzel, hiszen én tudtam, hogy amit tettem, azt a város érdekében tettem. Áldom a sorsot, hogy erre a vádemelésre sor kerülhetett. Este leteszem a fejemet, és öt perc múlva alszom – általában öt-hat órát –, és ez akkor is így volt. Az sem érdekelt volna, ha elítélnek. Akkor arra gondoltam volna, hogy „ez van”, pedig az igazság viszont nem az volt. Nem volt tisztességes szándék, hogy a választás előtti napon jelentették be ország-világ előtt, hogy vádat emelnek ellenem, de én örültem a bejelentésnek.

Mármint melyik bejelentésnek?

Hát annak, hogy vádat emelnek ellenem.

Akkor mennyivel nyert?

Hatvanöt százalékot kaptam.

Követtem el törvénysértéseket is, de az idő mindig visszaigazolta, hogy a döntés jó volt. Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyit dolgozik egy nap?

Reggel fél hét körül kezdek, és este kilenc körül végzek. A munkám van csak, nincs semmi más. Olyan hobbim sincs, mint a horgászat, viszont mindig azon jár az eszem, mit kellene jobban csinálni.

A hatvanas években a bálokból is többször kitiltották a kirívó viselkedése miatt.

Igen, huncut voltam gyerekként. Jó tanuló voltam, de ha valami történt, mindig engem vettek elő. Volt, hogy a léc billegett, úgy tűnt, kivágnak az iskolából. A barátomat ki is vágták, mert ő még huncutabb volt.

Hogy tudta megőrizni az egészségét? Sportol?

Nem sportolok. Gyalogolok. Lehet, hogy majd elkezdek úszni, de egyelőre még nem. Semmim sem fáj.

A város fejlesztéseit ki találja ki? Ön, vagy vannak tanácsadói?

Adja az élet. Például adta az élet, hogy 400 elsős gyerek lesz. Lehet készülni valamennyire, de nem mindig. Hozza az élet, hogy ideköltözik ön és a családja, vagy, hogy idejönnek iskolába máshonnan, ebben az esetben iskolát kell építeni. Ha az embereknek járniuk kell valahol, akkor utat kell építeni. A református általános iskolának például én nagyon örülök. Azon a kopasz dombon a templom mellett én mindig iskolát szerettem volna látni. A régi egyházi vezetők ezt nem fogadták el, de később mégis megépült az iskola.

Nem sportolok. Gyalogolok. Fotó: Polyák Attila - Origo

Az egyik mobiltársaság toronyépítési tervéről mit gondol? A reakciók felemásak.

Ezek a tornyok szükséges rosszak, de én semmilyen félelmet nem érzek, mint ahogy azok sem éreznek semmit, akik a Viczián sarkán lévő toronynál élnek, vagy Erdőkertesen a gyerekeim, akik 100 méterre laknak egy toronytól. Még senki sem bizonyította, hogy ezek a tornyok tényleg rosszak lennének. Én pedig azt vallom, hogy a dolgokat le kell győzni, az embert kell megerősíteni, hogy védekezni tudjon egyes dolgok, például az allergia ellen. Gyerekkorban sem a sterillé csiszolt ételek, hanem a természetes ételek tehetik erőssé a szervezetet.

Veresegyházról úgy tartották, hogy komoly adósságai vannak. Mi a helyzet most?

Az adósság számokban tényleg sok volt, de viselhetőségben nem. Én a hitelt a gazdaság motorjának tartom. Széchenyi Istvánt 19 éves koromban olvastam, és nem mondom, hogy akkor már minden gondolatát értettem, de azt igen, hogy ha nincs hitel, akkor nem mozdul előre a gazdaság. Mi valóban hiteleket vettünk föl, fizettük a kamatokat, de közben megteremtettük azt a bevételt, amely ezt a hitelt kezelni tudta. A város mindig pontosan fizetett, s az állam most ezt a hitelt kifizette, amit őszintén köszönök.

A nyolcmilliárd forintos hitelünk 20 évre szólt, és ez nem volt komoly tétel ahhoz a bevételhez képest, amit mi Veresegyházon megteremtettünk a 80-as évek végétől. Ekkor mondta az OTP az embereknek, hogy kamatot fog emelni, de aki a tartozás felét kifizeti, annak a másik felét elengedi. Az önkormányzat felvett 40 millió forint hitelt, amelyet kamatmentesen odaadtunk az embereknek, akik ezt három-öt év alatt visszafizették, és így a falu lakossága megszabadult a hiteltől. Ezzel megnőtt a falu gazdasági ereje. Az ilyeneket ki kell találni, meg kell érezni, hogy körülbelül húsz év múlva mi lesz itt.

Hogyan vélekedik az országos helyzetről, az emberek hangulatáról?

Nem politizálok. Van véleményem, ahol tehetem, ott elmondom, de nem veszek részt a politikában. Egy szervezetben az ember nem lehet önálló. Hiába gondolja, hogy lehet, nem lehet.

A város mindig pontosan fizetett. Fotó: Polyák Attila - Origo

A szocializmusban megkapta az összes kitüntetést, mit jelentett ez akkor önnek?

A kitüntetések nem engem dicsérnek, hanem azokat az embereket, akik elhitték, amit mondtam – hívtam őket, jöttek és dolgoztak. Ennyi. 1990 után kétszer kaptam meg a köztársaság aranykeresztjét, de engem nem ez, hanem a munka érdekelt, hiszen hiába áll ki valaki egyedül, abból nem lesz zenekar. Bármit is csak úgy lehetett elérni, ha az emberek elfogadták, és látták, hogy amit csinálunk, az jó.

Említene egy példát?

Ott van Revetek térsége. Két ember egymás mellett lakott, akinek lova volt, annak volt villany bevezetve, a másiknak nem, de ha az idősebb ember villanyt kért, akkor a másik adott is neki. Aztán a fiatalabb egy este hazatért, és kukoricaszárat kért az idősebbtől, az meg nem adott. A fiatalabb baltával elvágta a villanyt, és lefedte a kutat. Én ekkor már láttam a konfliktust, hogy a vékony parcellákból mi lehet, és azt is, hogy a várost nem lehetett nekiengedni ennek. Le kellett bontani a házakat, ledózeroltuk a telkeket, és újra felosztottuk őket egy új rendezési terv alapján. Amikor ez kész volt, tartottunk egy gyűlést, noha a kolléganőm mondta, hogy szólni kellene a rendőröknek is, mert kést fognak belém vágni.

Megijedt?

Nem, sőt arra gondoltam, hogy nem kell rendőrt hívni, hanem nekünk kell szót értenünk az emberekkel. Ahogy megjelentem a gyűlésen, négyszáz ember nézett rám, nem éppen mosolygó szemmel. De hozzám senki nem jött oda, elindultak megnézni a terveket, és nyomdafestéket nem tűrő szavakat mondogattak. Ezek után tartottam egy egyórás előadást. Az emberek a dühtől is vezérelve kérdezgettek öt órán keresztül, szünet nélkül. A végére a nagy többség, 85 százaléka elfogadta a rendezést, amely még egy évig tartott. Ez a rész Veresegyház gyönyörűen felosztott területe, széles utcákkal, buszközlekedéssel, pedig ha ezt akkor elengedjük...

Bárki körülnézhet, nálunk nem talál olyan területet, ami rendezetlen lenne. Fotó: Polyák Attila - Origo

Ezek szerint jó lett a történet vége?

Nem egészen, hiszen később nagy dérrel-dúrral jöttek az építésügyi és az igazságügyi minisztériumból, hogy törvénytelen volt, amit tettünk, mi az, hogy zárt kerti területekre lakóházakat engedünk? De én elmondtam, hogy az ember ha kijön, akkor dolgozni akar két napig. Mégis, mit kellene tennie, hozza magával a lapátot a vonaton? Azt mondtam, vigyenek el engem az országban oda, ahol így csinálják, és ez szép. Ha szépnek fogom látni, akkor megváltoztatom, amit Veresegyházon tettem. De ahogyan az országot járom, látom, hogy a zárt kertek hogyan alakulnak.

Ma is van nyoma ennek azokon a településeken, ahol nem voltak ilyen átrendezések?

Meg kell nézni az autópálya mellett Mogyoródnál a két oldalt, ott lehet látni ezt a bódévárost. Ilyen lett volna Veresegyház több nagy területe is, de én ezt nem engedtem. Követtem el törvénysértéseket is, de az idő mindig visszaigazolta, hogy a döntés jó volt. A törvénynek az a feladata, hogy szabályozzon, de ha a szabályozás nem tart lépést az élettel, akkor ez a törvény nem jó. A tetteim miatt úgy hívtak minket a pártbizottságban, hogy az önálló veresegyházi köztársaság. Jó néhány esetben kaptam fegyelmit, majd amikor jött az ünnep, kitüntettek. Később hozzánk jöttek tanulni azok, akik korábban aláírták a fegyelmi papírokat, de engem ez nem zavart. Nem tudok olyan helyzetbe kerülni, hogy kétségbe essek. Mindig lesz egy ember, akivel szót tudok váltani, akivel valamit ki tudok találni.

1938. február 27-én született Ipolybalogon. 1946. tavaszán - a deportálások idején - Magyarországra menekült. 1960-ban megnősült, három gyermeke és négy unokája van. 1959-től szerszámkészítő, 1960-tól üzemdiszpécser, 1963-tól üzemvezető, 1964. január 1-től Veresegyházon művelődési ház igazgató, 1965. szeptember 1-től 1990-ig ugyanitt tanácselnök. 1990 óta folyamatosan a város polgármestere.