Új élet nyolc gyerekkel

Az Ökumenikus segélyszervezet kastélyosdombói Szociális és Fejlesztő Központja

Egy kis szoba-konyhás lakásban tengődött a kilenctagú család, embertelen körülmények között. Éheztek, víz nem volt, az áramot lopni, a fát szerezni kellett. Alig telt el néhány év, most már tízen vannak, ötszobás házban élnek, nemrég disznót vágtak, abból fő a pörkölt vacsorára. Rétiék nagy útja a reménytelenségtől Kastélyosdombóig. Riport.

Az ablakokon leengedett redőnyök. Az öreg ház vakolatát jórészt leverték. Az eresz alatt parabola antenna. A kapu nyitva. Olvad a hó, az udvarból macskányi kis sáros kutya szalad elénk. Lelkesen csóválja a farkát és reszket. Nem fél, fázik.

Lassan megszépül az öreg ház Fotó: Polyák Attila - Origo

- Tessék! – válaszol egy női hang bentről a kopogtatásra, aztán nyílik a hófehér, vadonatúj ajtó. - Kerüljenek beljebb, honnan jöttek?

- Az Origótól.

- Honnan?

- Hát az Origótól, nekünk azt mondták, szóltak.

- Lehet, hogy szóltak az Imrének, de az Imre nekem nem szólt. Kicsit szétszórt, sok a dolga. No mindegy, jöjjenek csak beljebb!

Rétiné Farkas Emma nem csodálkozik a látogatókon. Alig három hónapja, hogy beköltöztek, volt itt nagy felhajtás, amikor a házat átadta nekik az Ökumenikus Segélyszervezet, „még az Orbán úr felesége is itt volt” – emlékezik. Aztán szabadkozik a rendetlenség miatt, pedig nincs is, majd mentegetőzni kezd, amiért nem várt minket semmivel, de hát nem tudta, hogy jövünk. – Azért egy kávét főzhetek, ugye? – kérdezi. Nem kávézom, szerencsére fotós kollégám igen, megmenti a helyzetet. A gázon éppen pörkölt fő, a lencsefőzelék már készen, délutánra majd a család többi tagja is befut: Imre a férj, és a nyolc gyerek. Pontosabban hét, mert a nyolcadik, Imruska még itthon van a mamájával.

Van öt szobájuk

Rétiék minden szempontból nagy utat tettek meg az elmúlt 2-3 év alatt: egy tatabányai szoba-konyhából indultak kilencen (Imruska később született), embertelen körülmények közt laktak. Most meg több mint száz négyzetméteren élnek, van öt szobájuk, nemrég disznót vágtak, abból készül a pörkölt. Néhány száz méterre van tőlük életük eddigi legmeghatározóbb állomása, a 250 lelkes Kastélyosdombó névadó építménye, ott laktak bő egy évig.

A kastélyt még az Ivankovics család építtette, az államosítás előtt gróf Erdődy Rezső tulajdonában volt, aki lovakat és vadászkutyákat tenyésztett a birtokon. Az egykor fényűző épület falai közt a második világháború után általános iskola működött, majd szociális otthon költözött a házba, ahol szellemi fogyatékosokat gondoztak és sérült fiatalok rehabilitációját végezték. Aztán évekig kihasználatlanul állt, néhány éve az Ökumenikus Segélyszervezet működteti bérleményként: szociális és fejlesztő központ, családok átmeneti otthona.

Örülünk a fűtésnek

A kastélyon látszik még, hogy az elmúlt évtizedek mostohán bántak vele, de az is, hogy felújítás alatt áll, az udvarba érve egyből feltűnik, hogy a nyílászárókat például már kicserélték. Ezzel együtt teljesen lakható, komfortos, fűtés is van (a kezdetekkor még nem volt), nagyon hálásak vagyunk érte, átfáztunk a faluban sétálgatva. Az épületben negyven ember lakik, az emeleten van a központ irodája. Nagy a sürgés-forgás, a közös konyhában egy anyuka szorgoskodik, egy másik éppen felmos, egy gondozó a gyerekekkel pöröl, mert nem törölték meg a lábukat.

Számítógépes sarok az otthonban Fotó: Polyák Attila - Origo

Minden nagyon lendületes, az irodában szintén kávéval kínálnak bennünket, ami már ki is van készítve egy termoszban. Kocsis Gáborné Anikó központvezető kalauzol körbe minket, szegény fotós kolléga minduntalan lemarad, de hát a fotósok már csak ilyenek: órákat képesek elszöszögni egy jó beállítás kedvéért. A családok teremnyi szobákban laknak, egyben-egyben négy ember van elszállásolva. Nagy szó ez, sokan aprócska, komfort nélküli egy szobás szükséglakásokból érkeznek ide, mint Rétiék is 2013-ban. Mindenütt rend, tisztaság, és eleven gyerekek.

Az Ökumenikus segélyszervezet kastélyosdombói Szociális és Fejlesztő Központja Fotó: Polyák Attila - Origo

Otthonról otthonra vándorolni

Kocsisné Anikó közben elmeséli, hogy amikor átvették, a birtok teljesen elvadult, az épület leromlott volt. A Segélyszervezet 2013-ban kezdte meg a kastély, a hozzátartozó földterületek és melléképületek alkalmassá tételét országos modellprogramjának befogadására. Ennek az a célja, hogy valódi esélyt kínáljon az önálló újrakezdésre az átmeneti otthonról átmeneti otthonra vándorló családoknak. Mert nem jó a folytonos költözés, és minél több idő telik el, annál kisebb eséllyel kapaszkodnakhat vissza az önálló életbe.

Kastélyosdombón anyagi okokból lakhatásukat vesztett családoknak, valamint párkapcsolati erőszak miatt otthonukból elmenekített anyáknak és gyerekeiknek nyújtanak segítséget. Sok esetben ez az egyetlen esély arra, hogy a családok együtt maradhassanak és a gyerekeket ne adják állami gondozásba. Az intézet az ország egész területéről fogad lakókat, az egyetlen kritérium, hogy a házastársaknak, vagy egyedülállóknak kiskorú gyerekeik legyenek. És hogy a szülőknek legyen affinitásuk az állattartáshoz, növénytermesztéshez.

Saját parcella

A Segélyszervezet 2013-ban indította el reintegrációs programját. A központba kerülő családok alapos elméleti és gyakorlati képzésben vesznek részt, növénytermesztési, állattenyésztési ismereteket szerezhetnek. A gazdaságban kecskéket, nyulakat, baromfit tartanak, a fóliasátrakban már elvetették a saláta magokat, az egykori susnyás helyén gyümölcsfákat ültettek. A tervek között szerepel egy sajtüzem felépítése és egy szappankészítő műhely kialakítása is. A közösen megtermelt javakból mindenki részesül, az otthon lakói rendszeresen kapnak terményeket, húst. Emellett minden családnak van saját parcellája, ahol kedvükre kertészkedhetnek.

Közhasznú munkások is besegítenek Fotó: Polyák Attila - Origo

A lakók a törvényi szabályozás alapján 1-1,5 évig maradhatnak az intézményben, ha a naptár úgy hozza, akkor az iskolaév végéig – mondja Kocsisné Anikó -, ezen idő alatt többek között életvezetési tanácsokat, jogi- és szociális segítséget is kapnak, hogy erősödjön az önellátási képességük. Mindemellett a központnak vannak gyermekfejlesztő programjai, a kicsikkel-nagyokkal pszichológus, tanárok is foglalkoznak, hogy leküzdhessék a szegénység okozta hátrányaikat.

Fődögél a pörkölt

Azok a családok, akik teljesítették a program elején rögzített kötelezettségeiket, tavaly szeptemberben a Segélyszervezet által biztosított önálló otthonokba költözhettek, a házakhoz állatokat, növényeket is kaptak. Ha továbbra is megállják a helyüket, akkor a későbbiekben – részletre – megvásárolhatják a házakat. Szeptemberben két, azóta még egy család kapott házat a faluban. Az elsők voltak Réti Imréék.

Rétiné Farkas Emma. Eddig csak rezsója volt Fotó: Polyák Attila - Origo

Akiket éppen kávéfőzés közben hagytunk itt az imént. Fődögél a pörkölt, hűl a lencsefőzelék, szárad a fényképezőgép lencséjéről a pára, békésen üldögélünk. Aztán ahogyan az a nagy családokban szokott lenni, valami huncut ördög fenéken csípi a csendet és beindul az élet. Előbb Imruska ébred fel, nagyon örülnek egymásnak a mamájával, azután befut Imre, aki mindjárt feladatot kap, ezt vigye ki Morzsának, a kutyának, azt öntse be a tyúkoknak, aztán vegye le a cipőjét.

Nem is a mosás nehéz

Egyszerre ötven fronton zajlik a társalgás, lehetetlen követni, közben tegeződésre váltunk. Emma főz, gyereket ringat, férjet instruál, és arról panaszkodik, hogy minden nap mosnia kell, különben durván beborulna az életük. Ami egyébként így három hónappal a költözés után már szépen kerékvágásba zökkent és jó. És hogy tulajdonképpen nem is a mosás a nehéz, hanem az a rengeteg mosószer, meg öblítő – az a drága. Meg a víz, meg az áram. Nyáron könnyebb, akkor a gyerekek magukra mosnak: a zuhanyzást ruhában kezdik.

Imruska, Imre, Emma. Ilyen kevesen ritkán vannak Fotó: Polyák Attila - Origo

A szülők kicsit összevitatkoznak azon, ki milyen idős és a nevek is összevissza szálldosnak, végül összeáll a sor: Laci 17, Balázs 15, Rebeka 13, Dzsenifer 10, Viktória 8, Öcsi (Miklós) 7, kicsi Emma 5, Imruska 1,5 éves. Négy gyereket Emma hozott a házasságba, négy közös. Tíz éve vannak együtt.

Az áramot lopták, a fát szerezték

Tatabányán egy harminc-egynehány négyzetméteres, egyszobás önkormányzati lakásban éltek. Emma gyesen volt, Imre hosszú évekig egy vállalkozónál dolgozott, aztán közmunkásként kereste a kenyerét. Nehéz körülmények között tengődtek, a vizet ballonokban kellett a garzonba hordani, az áramot lopták, a fát szerezték, ha tudták. Néha nem volt mivel fűteni, sokszor előfordult, hogy egész nap nem ettek semmit.

Aztán egyszer elegük lett a bizonytalanságból, a 100 százalék kamatra adott rokoni uzsorakölcsönökből és felkerekedtek. 27 ezer forint volt a zsebükben. A Győrtől 25 kilométerre fekvő Banára költöztek, rokonokhoz, ott laktak több mint egy évig, albérletben. De a házat eladták – 1,7 millió forintért -, öt napot kaptak a kiköltözésre. Ennyi idő alatt csak a jószágaikat tudták – jócskán áron alul – eladni, a szép bútorok, a hűtő, az automata mosógép maradt az új tulajdonosnak. Ahogy a kertben a termények is.

Hétköznapokká simultak

Hét gyerekkel nem kaptak albérletet, kétségbeesésükben felhívtak egy segélyszolgálatot („Nem ezt” – emeli ki Emma), akik segítettek nekik szállást találni a mosonmagyaróvári családok átmeneti otthonában. Ott született Imruska is. A zaklatott napok lassan hétköznapokká simultak, Imre gépkezelőként dolgozott egy vegyi üzemben, szépen keresett. Amikor meghirdették az itteni lehetőséget, egyből jelentkeztek. Végül negyven család közül választották ki őket. 2013. július 8-án érkeztek Kastélyosdombóra, ahol mindjárt két szobát is kaptak. Ide már csak ruhákkal érkeztek, illetve volt 260 ezer forintjuk, amit a mosonmagyaróvári tíz hónap alatt tettek félre az otthonban.

Imruska és Balázs. Sztár lesz Fotó: Polyák Attila - Origo

- El is ment mind az utolsó fillérig – kesereg Imre -, mert a helyi drága boltban vásároltunk, nem Szigetváron, a nagyáruházban, de hát ez volt a mi itteni tanulópénzünk. Tartottunk nagyon a gyerekektől, hogy elfogadják-e a falut, de szépen beilleszkedtek, sok barátjuk lett. - Nekünk is – teszi hozzá Emma.

Itt lehet dolgozni

Emma gyesen van, Imre a központ gazdaságában dolgozik, napközben állatokat gondoz, délután fűtő. Emma is besegít, ilyenkor megy vele Imruska is, szépen eljátszik a nyulakkal, amíg édesanyja dolgozik. Örülnek, hogy ide kerültek, mert mint mondják, „itt lehet dolgozni”.

Tyúkokat etet egy család a központban. Nekik is lehet majd házuk Fotó: Polyák Attila - Origo

Jól érzik magukat, azt mondják, szeretnének itt lehorgonyozni. Pontosabban Imre határozottan állítja, Emma hangjából viszont egy kis bizonytalanságot is kiérezni. „Nem tudjuk, mit hoz a jövő – mondja -, lehet, hogy egyszer majd továbbköltözünk, de az biztos, hogy nem Tatabányára.” Aztán némi tépelődés után meggondolja magát: „én már csak a temetőbe akarok innen kimenni. Nagyon jó lenne, ha a miénk lehetne a ház”.

Ez éppen elég

Gyűjtögetnek is rá, amennyire nyolc gyerek mellett lehet: 168 ezer forint családi pótlékból és Imre fizetéséből élnek, ami 76 ezer forint. Ez éppen elég. Ma például a pörköltbe Emma másfél kiló húst tett, a főzelék fél kiló lencséből készült, „de az szapora”, ez egy vacsorányi adag. Emellett a tíz ember naponta három kilogramm kenyeret eszik meg. Van, amikor kétszer is főzni kell. Szórakozni nem szoktak. – Imre, esténként meg tudsz inni egy üveg sört? – kérdezem. – Persze – mondja büszkén – de nyilván nem minden nap. Ha jut, akkor jut, ha nem, nem. Az a fontos, hogy a gyerekeknek meglegyen mindenük.

A ház még felújítás alatt áll, a festés, a járólapok, a csempézés készen van, kint a vakolatot – jól láttam, tényleg leverték – ki kell javítani, a konyhába kell még mosogató (most jobb híján lavórban tisztítják az edényeket) és ami Emma legfőbb vágya, egy szép konyhabútor. „Az lenne a legnagyobb örömöm, boldogságom.” Egyébként sütni itt kezdett el, 36 éves, eddig csak rezsója volt.

Sztár szeretne lenni

Megjött a busz az iskolából Fotó: Polyák Attila - Origo

Közben megérkezik az iskolából az egyik fiú, Balázs. Szűkszavú gyerek, pedig nagyon reméltem, hogy kicsit elbeszélgethetünk, pláne, hogy druszák vagyunk. Nem nagyon mond semmit, csak azt, hogyha megnő, sztár szeretne lenni. – Balu nagyon jól táncol – mondja elérzékenyülve az anyja – egyszer tényleg sztár lehet belőle. – Tényleg, és a többiek? – kérdezem. - Nem mindenki tudja még, az egyik gyerek vízimentő, a másik állatorvos, a harmadik szakács, a legnagyobb lány pedig orvos szeretne lenni. Jól is tanulnak. – Mindent elkövetünk, hogy aki akar, az diplomát is szerezhessen – mondja Emma. - Nektek milyen iskoláitok vannak? – Imrének nyolc osztály, nekem hat. Papíron, mert amúgy csak három.

Hazaérkezik a legnagyobb gyerek, Laci, épp csak beköszön és megy a lenti lakrészbe. Igaza van, mert ha a huncut ördög órákkal ezelőtt fenéken csípte a csendet, akkor most berúgja az ajtót: megjön az oviból, suliból Emma és Öcsi, innentől tulajdonképpen semmi értelme a jegyzetelésnek. A hangzavar elől Balázs is elhúzódik, ha jól számolom, csak heten vagyunk a konyhában, de mind a heten egyszerre beszélünk.

Fenekembe csíp az ördög

Jó-jó, Imruska csak próbál. De hangosan! Fotós kollégám hirtelen fogyni kezd és megőszül, az volt a terve, hogy asztalhoz ülteti Rétiéket és szépen komponált fotókon mutatja meg, amint békésen együtt falatoznak. Most az én fenekembe csíp az ördög: hangosan heherészek rajta.

Emma, Emma, Imruska, Öcsi. Lassan fürödni kell Fotó: Polyák Attila - Origo

Nem tudom mennyien, de néhányan még hiányoznak. Viszont vacsora előtt lassan a kicsik fürdetéséhez készülődik a család, ezért elbúcsúzunk, aztán indulunk a dolgunkra. Morzsa kutya álmosan ásít a kazánház ajtajában, szemlátomást azon tűnődik, kikísérje-e a vendégeket. Bölcsen dönt, inkább visszamegy aludni a melegbe.

Emma utánunk jön, szemérmesen mosolyog. Azt még esetleg megírnád, hogy minden adománynak nagyon örülnénk? Gyerekruhának, cipőnek. Meg esetleg konyhabútornak…