Mindennap láthattuk a Keletiben, a menekültek már névről ismerték, akárcsak Babát, a Migration Aid tetovált segítőjét. Miért érezte fontosnak, hogy csatlakozzon az önkéntes munkához?
Kezdjük talán azzal, hogy gyermekorvosként dolgozom, és rendelés után, munkaidőn kívül járok ki a tranzitzónába - három hónapja mindennap.
A Nyugati környékén van a rendelőm, munkába menet láttam a földön fekvő családokat, a pár hónapos, lépcsőn alvó csecsemőket.
Azt éreztem és érzem ma is, hogy
emberi kötelességem segíteni.
Ezek az emberek elképesztően kiszolgáltatottak, elhagyatottak, és kétségbeesetten kapaszkodnak a feléjük nyújtott kézbe, nem szabad részvétlenül elmenni mellettük.
Hogyan szervezték meg az orvosi ellátásukat?
Eleinte a lépcsőn, virágágyások szélén ülve kötöztük a sebeket, szó szerint az utcán gyógyítottunk. Később javult a helyzet, a Keleti tranzitzónájában kaptunk egy kis rendelőhelyiséget – itt akár naponta 160-200 beteget elláthattunk.
Szerencsére végül már voltunk annyian önkéntes orvosok, orvostanhallgatók, hogy állandó ügyeletet tudtunk fenntartani a Keletiben és a Nyugati pályaudvar mellett is.
A gyógyszert, kötszert ki szerezte be?
Kezdetben mi, de hiába költöttük rá egy kisebb toronyház árát a kezdőkészletre, nem volt elég – napi 100 ezer forintnyi ellátmány fogyott, ezt senki sem bírná kizárólag saját pénztárcából.
Szerencsére rengetegen hoznak be vény nélküli gyógyszert is – ha vényköteles kellett, írtunk receptet mi, a támogatóink pedig kiváltották. Szégyen, nem szégyen, minden segítség jól jött, hogy kezelni tudjuk a rászorulókat.
Kaptak állami támogatást mindehhez?
Egy fityinget nem. Korábban többször jeleztem az ÁNTSZ-nek, hogy elfogadható állapotú rendelőt keresünk, eredménytelenül. Jelentkeztem a bevándorlási hivatalnál, hogy szívesen önkénteskednék a bicskei menekülttáborban, ahol úgy tudom, nincs orvosi ellátás.
A BÁH-tól elkérték a személyes adataimat, aztán két hónappal később sem válaszoltak, hogy mehetek-e.
Milyen betegségekkel, problémákkal találkozott a tranzitzónában?
Mindennel, amit csak el lehet képzelni. A menekültek többnyire bőrbetegségekkel fordultak hozzám, vagy olyan sebekkel, amit a vándorlás során szereztek – de volt már itt vesebajos, égési sérült, és persze megjelennek az összezártság alatt gyakori vírusos fertőzések.
Nem hivatalos, de már szülést is lebonyolítottunk a rendelőben. Mikor az anya vajúdni kezdett, hívtuk a mentőket, mire megérkeztek, világra jött a baba.
Találkoztak már olyan sebekkel is, amelyeket a határkerítés okozott?
Igen, sajnos sokan jöttek hozzánk súlyos sérülésekkel, amiket gyakran varrni kell – ellátás előtt lefotózzuk a sebet, hogy lehessen dokumentálni.
És persze, nem csak fizikai problémákról van szó: rengeteg sokkos emberrel találkoztam, akiknek csak az kellett, hogy meghallgassák, vigasztalják őket, egy pár jó szó is nagy segítség lehet nekik. Döbbenetes történeteket hallottam a sebek kötözése közben.
Miről meséltek a betegei?
Sokan például vándorlás közben tudták meg, hogy hátrahagyott családtagjaikat lemészárolták a tálibok vagy az Iszlám Állam fegyveresei. Mások az út alatt veszítik el családtagjaikat – akár örökre. Egy 14 éves afgán fiú, Ahmed a bátyjával jött el Magyarországig.
A 18 éves nagy testvér súlyos beteg volt - állandósult hasmenése miatt kiszáradt, és egy Szeged melletti kukoricásban meghalt.
Öccse valahogy elvergődött Budapestig, de csak azt hajtogatta, hogy a testvérét el kell temetni, napokig tartott, míg megtalálták a holttestet. Közben a srácon is kitört a vírusos betegség -
három napon keresztül infúzión tartottuk egy autóban, szemben a Nyugati pályaudvarral, míg sikerült megmentenünk.
Szerencsére a Dániában élő nagybátyja eljött Ahmedért, az ő kocsijában kezeltük a fiút.
Miért nem vitték kórházba, ha ennyire rossz volt az állapota?
Egyrészt mi is el tudtuk látni – de ami még fontosabb: a menekültek félnek a kórházaktól, ahogy minden hivatalos szervtől.
Gondoljon bele, ha valakit bevisznek akár csak pár napra is, addig eltűnhetnek a családtagjai, barátai, bármikor begyűjthetik, és menekülttáborba vihetik őket. A beteg pedig ottmarad egy kórházi ágyon, egy idegen országban, kapcsolatok nélkül.
A Keleti után a magyar és a szerb határhoz is követte a menekülteket. Mit tapasztalt ott?
Igen, Budapesten nincs értelme az ellátásnak, mióta a hatóságok határtól határig szállítják a migránsokat. A röszkei gyűjtőponton csak a felállításának napján voltam - akkor szó szerint a semmi közepén kellett ellátnunk a betegeket, később persze javulhatott a helyzet.
Rettenetes látvány volt, ahogy egy fogyatékos, epilepsziás kisfiú ott, a puszta földön kapott nagyrohamot. A sötétben, zseblámpák fényénél kellett csillapítanunk a görcseit.
Tovarnikban is embertelen viszonyokat láttam, a horvát rendőrök viszont meglepően gyorsan kiépítettek egy rögtönzött menekülttábort, vízellátással, világítással.
Fél nap alatt megoldották azt is, hogy a megye orvosai, ápolói kijöjjenek, és alkalmi rendelőt állítsanak fel a táborban.
Minden szabadidejét a rászorulók ellátásával töltötte, ami fizikailag és lelkileg is nagyon kimerítő lehet. Hogy bírta, meddig lehet és szabad vállalni a segítségnyújtást?
Muszáj bírni. Nem csak nekem, a családomnak is megterhelő volt mindez, nagyon aggódtak értem – most például volt három nap, hogy haza sem jutottam, a rendelőmben aludtam. Másrészről viszont ez a munka nemcsak elvesz, hanem ad is: hihetetlen energiát, hálát és szeretetet kaptam a menekült betegeimtől.
Tizennyolc éve vagyok gyerekorvos, de soha ennyire nem éreztem magam megbecsültnek, szeretetettnek, mint ebben az időszakban.
Mit érez most?
Valami elképesztő ürességet. Most jöttem rá, hogy mennyire lekötött, célt adott a segítő munka, úgyhogy ezt később folytatni szeretném.
Ráadásul, rengeteget tanultam magamról a menekültekkel töltött hónapok után: kiderült, hogy akkor is marad bennem erő a talpra álláshoz és a folytatáshoz, amikor azt hinném, hogy vége, nincs tovább.
Hogyan fogadta a környezete, hogy menekültekkel foglalkozik?
A barátaim, családtagjaim többsége támogatott, akiről pedig tudtam, hogy elutasítóan ítéli meg a menekültkérdést, vagy fél tőlük, azt nem traktáltam a róluk szóló történetekkel.
Önben nem volt ilyen félelem eleinte?
Soha. Minden délutánomat és estémet közöttük, velük töltöttem, és
egy pillanatig nem kellett félnem a többezres tömeg közepén sem,
bár éhesek, csalódottak, sokszor türelmetlenek voltak.
Bárkinek, aki tart tőlük, vagy gyűlöli őket, azt tanácsolnám, hogy töltsön el velük egy-két órát, beszélgessen angolul tudó menekültekkel. Hiszem, hogy akkor megváltozna a róluk alkotott, sokszor csak előítéleteken alapuló negatív kép is.