Közmunkásnak állt az Origo 2: A zseni erősebb, mint a kosz

Herosz Állatotthon

Folytatódnak az Origo közmunkavégzési kalandjai, Márai Sándor együtt jajdul velünk, miközben fülig merülünk a kutyaürülékbe. Együtt lapátolunk egy milliomossal, akinek köszönhetően Ford Fairlane-i magaslatokig emelkedünk. A közszolgálat jegyében olvasóinkat ellátjuk birkalopási tanácsokkal is. Lehet, hogy mégis van jövője az emberiségnek?

Semmi sem lehet unalmasabb annál, mint ha az ember egy eldugott önkormányzati irodában naphosszat fénymásol. Az utcaseprés is borzasztóan monoton, ráadásul nem a gyógyulófélben lévő törött lapocka és bordák barátja. Igaz ugyan, több kolléga is jelezte, hogy ha a söprés lesz a befutó, kijönnek röhögni rajtam, de ez sem volt elég vonzerő, ezért a közérdekű munka letudására az állatmenhelyt választottam. A riport előző részében már felkeresett munkaügyi központban figyelmeztettek: jól gondoljam meg, mert baromira kint van a városból.

A vezérkar ganét villáz

Hol máshol lenne, töprengek, hiszen azért ez egy elég zajos műfaj, miközben a szoborparkot elhagyva egy murvás útra kanyarodom a XXII. kerületben átmeneti munkahelyem, a Herosz Budapesti Állatotthon felé.

Itt már szügyig a melóban Fotó: Polyák Attila - Origo

Az állatmenhelyek – egy-két kivételtől eltekintve – általában csórók, biztos elkél a dolgos kéz – gondolok büszkén magamra, pedig még csak az előzetes megbeszélésre jöttem. Igazam lehet, ugyanis a menhely egész vezérkara ganét villáz éppen egy teherautóra. Kicsit hűvös a fogadtatás, mert hát mégsem egy vagyonát eljótékonykodó selyemsálas playboy, hanem csak egy közérdekű munkás érkezett, azok meg ártatlan bárányok, csengettyűs ministránsgyerekek: senki nem vétett semmit, csak a Sors nevű krupié rossz lapot osztott nekik, ezért egy ideig alantas munkát kell végezniük.

Eladó lakások Fotó: Polyák Attila - Origo

Papírügyek, gyors megbeszélés a továbbiakról: ha jövök dolgozni, hozzak magammal gumicsizmát, munkásruhát, élelmet. Nem őszinte a mosolyom, mert a szívem mélyén fájlalom, hogy meg sem kérdezik, félek-e a kiscicáktól, van-e szőrallergiám, undorodom-e a ló látványától. Bár persze ha bármelyik kérdésre igen lenne a válaszom, nyilván utcát sepernék egy önkormányzati irodában. Mindenesetre ez nem egy sima kutya-, hanem igazi állatmenhely. Van itt ló, kutya, macska, teknős, mosómedve, disznó, kígyó, béka és mindenféle egyéb szőrös-tollas-pikkelyes jószágok.

Eldobott agy a fűben

Gumicsizmát, melós ruhát nem vásárolok, még a végén nagyobb lesz a cech, mint amennyi a bírság (10 ezer forint) lett volna. Különben is az egész arról szól, hogy mire számítsanak azok a szerencsétlen csórók, akik balesetet szenvednek, és ezért még meg is büntetik őket. Ezzel a küldetéstudattal érkezem másnap, és majdnem kiejtem a parizeres zsömlét a kezemből: a menhely előtt ugyanis egy vadiúj német luxusautó áll, aminek a legfapadosabb kivitele is 12 millió forint. Márpedig ez nem fapados. Hohó, megvagytok barátocskáim, gyorsan letudom a közmunkát, aztán leleplezem az egész bandát!

Azonnal! Vigyél! Haza! Légyszi Fotó: Polyák Attila - Origo

Hétköznap általában kevesen vannak a közérdekű munkások, most éppen ketten jelentkeztünk a műszakra. A legtöbben hétvégén jönnek, hogy ne kelljen szabadságot kivenniük azért, hogy dolgozhassanak. Kollégám Tibi, aki hamis tanúzásért kapott néhány száz óra munkát. Az ő esetében a pénzbírság nem játszott, vagy dolgozik, vagy ül. Természetesen a hamis tanúzás nem igaz, az esetről, ami cáfolja, videofelvétel is van, de azt sajnos ellopták. Szőr mentén kiderül az is, hogy övé a telep bejárata előtt a luxusverda. Éppen az eldobott agyamat keresgélem a fűben, amikor megáll a telep előtt egy picivel kisebb német prémiumautó, kiszáll belőle egy titkárnő külsejű bombázó, és aláírat valamit Tibivel.

Ford Fairlane-i magaslatok, itt már nem csak az eszem áll meg.

Miközben lapátokkal szerelkezünk fel, elképzelem, mi lenne, ha Tibi beállítana a luxuskocsival utcát söpörni. Szerintem ő is elképzelte, ezért van inkább itt. Különben is visszahúzódó fiú, pirulva fogadná, ha megsüvegelnék az üzletfelek, miközben az Andrássy úton söpröget az előtt a butik előtt, ahol shoppingolni szokott.

Remélem, nem reggeliztél

Szökik, és közben vigyorog Fotó: Polyák Attila - Origo

Első feladatunk a kutyakennelek kitakarítása. Remélem, nem reggeliztél, mondja Tibor, miközben ballagunk. Hát, jóbarát, ezzel elkéstél, válaszolom, erre ő kifejti a saját maga alkotta elméletet, ami szerencsére egyszerűbb, mint a Lagrange-féle középértéktétel:

a nagy kutya nagyot kakál, de a kicsi kutya is.

És tényleg. A feladat egyszerű: minden kennelben két kutya lakik. Esetleg egy. Ki kell nyitni a kennel ajtaját, be kell menni, az egyik lapát segítségével a másikra ügyeskedni az ürüléket, a lapátok tartalmát vödörbe piszkálni, az etetőtálakat kitenni a kifutó tetejére, a vizes tálat pedig a bejárat mellé, mindezt úgy, hogy ne szökjenek ki a kutyák. Természetesen kiszöknek.

Ki van a rács mögött? Fotó: Polyák Attila - Origo

A hangerő a fájdalomküszöböt cirógatja, egy-egy szökevény megjelenésére még néhány decibellel ráerősít a kutyakórus. Nem halljuk egymást, nem tudunk összehangoltan dolgozni. Őrült rohangászás kezdődik, ami eleinte mókásnak tűnik, de harmadszorra már frusztráló. Később elmondják nekünk a profik, hogy ebből volt már durva baleset: a szökevény kutya benyúlt egy kennelbe, a benti elkapta a lábát, és megpróbálta behúzni magához, aminek csúnya, nyúzott seb lett a vége.

Péppé nyalnak Fotó: Polyák Attila - Origo

A kutyák látszólag harciasan őrzik kifutóikat, de amikor bemegy hozzájuk az ember, elárasztják a szeretetükkel. Ez sok esetben azt jelenti, hogy felugrálnak örömükben. De mivel a látogatóra és nem a kutyagumi kikerülésére koncentrálnak, ez azt eredményezi, hogy hamarosan szó szerint a fülemig szaros leszek. És nyálas.

Egyszerre fordul fel a gyomrom, és hatódom meg,

ha filmrendező leszek, nem hagyom ki a jelenetet: kutya és ember egymásra találnak, nagy a boldogság, az elérzékenyült főhősnek könnyes fekália csorog az arcán. A háttérben kisgyerek totyog az óceán partján, egy delfin vidáman füttyent, szivárvány csillan a lemenő nap fényében, hepiend.

XIII. Lajos, a különc

Honey, Bekecs és a csüngőhasú Fotó: Polyák Attila - Origo

Végzünk a kifutók takarításával, az itatóedények feltöltésével. A kakás lapátokat mosom éppen, mielőtt átmegyünk, hogy kiganézzuk az istállót. Miközben bénázásom miatt a nadrágomra fröcsög a trágyalé, eszembe jut Márai Sándor naplójának egyik 1969-es bejegyzése: „XIII. Lajos idejében félmillió ember számára mindössze harminc kút volt Párizsban. Következésképpen mindenki koszos volt. Kanalizáció nem volt, a kloáka minden szennye a szűk utcák kövezetén csörgedezett. A »jó társaság« finnyás népsége csak lóháton, kocsiban vagy palankinban közlekedett, mert térdig ért a bélsár. A király, állítólag, fürdött néha – mindig különc volt. Pascal, mint mind a korabeli művelt emberek, ilyen bűzös valóságban gondolkozott, írt. A zseni mindig erősebb, mint a kosz, amely körülveszi.”

Bekecs véleménye a hisztiről Fotó: Polyák Attila - Origo

Jó ez a munkahely, nem piszkálnak bennünket. A munka adott, nincs min vitatkozni: szaros a kennel? Akkor még nem vagy készen. Nem kapott minden kutya friss ivóvizet? Akkor még nem végeztél. Az istállóban állandó lakók vannak elszállásolva. Két csüngőhasú vietnami malac (velük nem beszélgettem, így a nevüket nem tudom), Honey, a ló és Bekecs, a birka. Utóbbi felállás nagyon trükkös. Egyik sem szeret egyedül lenni, társas lények. Honey-t a vágóhíd elől menekítették ki, szerencsétlen patkó nélkül húzott kocsit, tönkrevannak az ízületei, hályogos a szeme, és van még néhány nyavalyája. Egyébként végtelenül kedves jószág, és igazi bélgép, ha teheti, ellopja még a macskatápot is. Szegény az eklézsia, még egy ló drága lett volna mellé, ezért vették Bekecset, a juhot: ketten együtt már ménes, vagy nyáj – hosszú téli estéken ezen szoktak vitatkozni.

Csendélet Fotó: Polyák Attila - Origo

Bekecsék példáján felbuzdulva muszáj megosztanom egy praktikát arra az esetre, ha a kedves olvasó birkát szeretne lopni. Egy belsőbárándi juhásztól hallottam: ha sikerül csendben bejutni az akolba, akkor ne egy birkát vigyünk ki a karámból, mert az elkeseredetten bégetni kezd, fellármázva komondort és juhászt. Kettőt kell kiterelni a nyájból, kettő már néma csendben ballag a furgon felé, hiszen ők már nyáj. Hozzá kell tennem, a módszert nem próbáltam ki, ezért aztán ne rám tessék majd mutogatni a bíróság előtt!

Géza bácsi értelmes

Az istálló takarítása közben meg kell állapítanom, hogy a disznó nemcsak rendkívül értelmes állat (szomszédom, Marika néni szerint Géza bácsi például bármennyire részeg, mindig hazatalál), de szerfelett territoriális jószág is: oké, ő csinálta magának szalmából a vackát, de ha egészségügyi okokból elvillázom a koszosát, attól még nem kell úgy visítani, mint akinek érzéstelenítés nélkül húzzák a fogát.

Önkéntesek, séta - az előtérben nem James, de ő is cuki Fotó: Polyák Attila - Origo

Miután itt is végzünk, a változatosság kedvéért az udvaron kell összeszednünk az ürüléket. Derűsen legyintek, amikor Tibi megjegyzi, hogy szar az élet. Innen nézve határozottan igen, de ha azt veszem, hogy éppen önkénteslányok érkeznek, hogy megsétáltassanak néhány kutyát, akkor semmiképpen. Rendszeresen idejönnek és órákat töltenek azzal, hogy valamennyire megmozgassák a kennelek lakóit. Számomra ez döbbenet. Van remény?

Lehet, hogy mégis van jövője az emberiségnek?

És ahogy hallom, elég sokan vannak az önkéntesek. Van, aki a kutyákhoz, más a macskákhoz jár, de még Honey-t, a lovat is lelkesen pátyolgatja egy lány.

Az a baj, hogy nagyon hamar össze lehet barátkozni az állatokkal. A macskák kifutója mellett például rendszeresen el kell menni, az egyik cirmos minden alkalommal odajön, és a rácshoz dörgölőzik. Muszáj megsimogatni jártamban-keltemben többször is, ami végzetes hiba: órákkal később azon kapom magam otthon, hogy a menhely honlapját böngészem, azt nyomozva, ki is ez a helyes kis kandúr.

Leteper a TEK

A második napon új kollégával sodor össze a közérdek.

Attila alig 20 évesen békésen motorozott hazafelé egy nyári hajnalon. Egy ideig egy civil autó ment mögötte, volt már ilyen, semmi vész. Aztán egyszer csak a kocsi a motor elé vágott, kiugrott belőle két óriás, leteperték, megbilincselték, átkutatták a fiút, végül megkérdezték tőle, ivott-e valamit. Ebben a helyzetben – magyarázza Attila – nem vagy olyan flegma, mint alapjáraton, ezért én kapásból bevallottam néhány sört, amit előzőleg a haverokkal ittam meg. Hamarosan kiérkezett egy járőrautó, a benne ülő egyenruhások mondták meg az óriások távozása után, hogy ők valójában TEK-esek, és drogfutárnak néztek. Ugrott a jogsi, pénzbüntetést nem, csak közmunkát és börtönt lehetett választani. Mindez négy éve történt, Attila már régóta azt hitte, hogy megúszta a dolgot. Hát nem.

Felőlem mehetünk, Főnök Fotó: Polyák Attila - Origo

A műsor ugyanaz, mint az első napon, csak kiegészül némi tüzelőhordással, kukahúzogatással, táptöltéssel. Azután beállok az önkéntesekhez kutyát sétáltatni. Egy kör úgy fél óra, ebből mindjárt hármat letekerünk. A kutyák – Drake, Betyár és Zorka – borzasztóan hálásak és boldogok, hogy kint lehetnek, repülök utánuk, mint Károly bácsi Frakk után.

Vicces egy helyzet ez, mert ami nekem bünti, az nekik jutalom. Illetve most már a fene tudja. Ha a menhelyig vezető bürokratikus utat nézem, akkor utólag mindenképpen befizetném a bírságot. Ha a fülig érő kutyavigyorokat, dorombolásokat, akkor bírság nélkül is itt volt a helyem.