Egy anyuka ül egy asztalnál feszült arccal a görög Szaloniki autóbusz-pályaudvarán. Mohameddel, a Budapestről Törökországba tartó szír menekülttel lépünk oda asztalukhoz. Az arab köszönés hallatára összerezzennek, bizalmatlanul méregetnek bennünket. Azt, hogy pontosan miről beszélgettek, csak később, egy telefonon felhívott tolmács segítségével tudom meg. Mohamed ugyanis nem beszél jól angolul. A Magyarországon menekültként hivatalosan elismert férfi röviden elmondja nekik történetét: ő járt már Németországban, bajba is került, most pedig családjához igyekszik vissza Isztambulba.
A szintén szíriai arab nő vonásai erre kicsit felengednek, de még így is látszik rajta, hogy nagyon ideges. Tőmondatokban, tekintetét az asztal lapjáról csak nagyon ritkán felemelve válaszol a kérdésekre. Hová tartanak, mire várnak - kérdezi a szír férfi. A válasz egyszerű: egy emberre, aki megígérte, hogy átviszi őket a határon. Melyik határon? Azt még ők sem tudják. Majd jön az ember, és megmondja - feleli a nő. A 15 éves forma gyerekek - egy fiú és egy lány - közben tátott szájjal nézik a két idegent.
Szíriából Törökországon és Bulgárián keresztül érkeztek Görögországba. Arra a kérdésre, hogy miért kellett kerülniük, ezt feleli az anyuka: nem tudja, a férje így intézte a távolból. Ők csak egy telefont kapnak általában a férjtől, aki nagyon szeretné már őket látni. Így tudják meg, hogy hol, kire kell várniuk. És hol van a férj? Otthon - jön a válasz. Hol otthon? Németországban? Törökországban?
Nem akarok tovább beszélgetni
- mondja a nő, és újra megmerevedik az arca. A két gyerek is az okostelefonjába mélyed erre a válaszra. Mohamed elköszön, odébb állunk.
A buszunkra várunk, amikor két srác lép oda hozzánk széles mosollyal, és maguktól szóba elegyednek Mohameddel. Azt elsőre is látom, hogy rólam van szó. Megdöbbennek, amikor megtudják, hogy Mohamed visszafelé megy Törökországba, én pedig újságíróként dokumentálom az útját. Később egyre biztosabb vagyok benne: azt hitték, hogy én vagyok Mohamed "embere", azaz a csempész. Azért jöttek oda maguktól a barna bőrű arabhoz és fehér, nyugat-európai kinézetű társához, mert abban reménykedtek, csatlakozhatnak hozzánk.
Azt mondják magukról, hogy egyetemisták voltak Damaszkuszban, de ott már nem lehet tanulni, ezért Németországba mennének. A tengeren keresztül érkeztek Görögországba, még hetekkel ezelőtt. Szamosz szigetéről Athénba mentek, onnan Szalonikibe. Regisztrálták őket, most azokkal a papírokkal mennének tovább. Abban bíznak, hogy mintha ösztöndíjasok lennének, továbbengedik őket Németország felé. Macedóniába akarnak átjutni, de "nem ott, ahol mindenki" - mondják.
Beszéltünk már itt több emberrel, vannak még jó helyek."
Azt ezek szerint tudják, hogy Idomeni bedugult. Mosolyognak, látszik rajtuk, hogy hisznek is abban, amit mondanak.
Ennek a beszélgetésnek az vet véget, hogy indul Mohamed busza, amire én is fölszállok. Elköszönünk, azt pedig már csak a kanyarodó járműből, az ablakon kinézve látom, hogy egy velük egykorú görög fiúval beszélgetnek, térképet nézegetve.