Emberkísérlet a Károly körúton

Hétköznapi Hősök - Hősök Tere tréning Grimm Balázzsal 2016 júmius 3-án

Budapest, Madách Imre tér, Károly körút sarok. Forgalmas hétköznap délután. Egy európai, fehér (ezek most fontos dolgok), fiatal, csinos, szép ruhájú nő rosszul lesz. Nekidől egy oszlopnak. Látszik az arcokon, hogy többen azonnal megértik, mi a helyzet, de senki nem megy oda, hogy megkérdezze mi a baj, hogy felajánlja a segítségét, hanem sétálnak tovább közönyösen. 

Fiatal pár érkezik, a lány segítene, a fiú rászól: ugyan, hagyd, részeg. Hét perc telik így el, összesen 82 ember megy el a rosszul lévő lány mellett. Közben egy külföldi házaspár azért megállt. Még négyen odafordultak hozzájuk, megszavazták, hogy a nő biztosan részeg, aztán mentek tovább a dolgukra. Jézusom, mi lenne akkor, ha a lány afroamerikai vagy roma lenne, nem volna vonzó, szép ruhájú és fiatal?

Ő ilyen megállós típus

Ugyan, hagyd, részeg Fotó: Szabó Gábor - Origo

Végül egy idős asszony odamegy hozzá. Egyből ott terem a Hősök tere kezdeményezés munkatársa, és megnyugtatja a kedélyeket: ez egy szimulációs gyakorlat volt, azt figyeltük, hogyan reagálnak az emberek bajba jutott társuk láttán, a lánynak szerencsére nincsen baja. Mondja, asszonyom, miért állt meg? Hát mert azt hittem, baj van – mondja.

Meg hát mert ő ilyen megállós típus.

És igen, ez itt most nem szegte a kedvét, a jövőben is megáll majd.

A Hősök Tere Alapítvány képzésén vagyunk, amit most éppen újságíróknak tart Orosz Györgyi, a kezdeményezés magyar vezetője. Adataik szerint Magyarországon tízből nyolcan úgy érzik, nem tenne értük senki, ha hirtelen segítségre lenne szükségük. Miközben legalább ugyanennyien tartják segítőkésznek magukat.

Tíz másodperc, gratulálunk! Fotó: Szabó Gábor - Origo

Teszünk még két próbát, egyik esetben a Madách Imre tér egyik eldugott részén állunk meg, itt két cigarettázó asszony 10 másodperc után szólítja meg a rosszul levő lányt.

Nem ér!

– kiálltok fel némán, miközben csehszlovák turistának álcázom magam, és mérem az időt. Aztán a Károly körúti újabb helyszín visszazökkent cinikus elvárásaim közé:

itt négy percet kell várni, összesen 69-en mennek el a szenvedő lány, egy másik önkéntes mellett.

A legviccesebb az, hogy egy költöztető teherautó áll tőle egy méterre, a melósok kimért lassúsággal keccsölnek, rá sem pillantanak, aztán egyikük hoz három kávét és ugyanannyi sört, békésen iszogatnak, és nem mennek oda hozzá. Itt is egy idős hölgy a megmentő. Le is vonom az első tanulságot: amíg vannak nagymamák, addig van remény. És házi eperlekvár.

Hogy eltűnjön a közöny

Hozhatnák már a sörömet Fotó: Szabó Gábor - Origo

A Hősök Tere kezdeményezés álma az, hogy tíz év múlva norma legyen, hogy az emberek tesznek egymásért. Hogy eltűnjön az emberekből a közöny. Azt szeretnék, hogy a hétköznapi emberek hétköznapi hősökké váljanak, elsajátítva azokat a képességeket, amelyek segítségével megváltoztathatják a világot. Hogyan mondjam finoman: amikor ezt hallottam, az arcomon maliciózus mosoly futott át.

Aztán később megértettem, hogy az ilyesféle cinizmus megváltoztatása is cél.

A kezdeményezés háttérembere a világ egyik legismertebb szociálpszichológusa: Philip Zimbardo. A szicíliai gyökerekkel rendelkező amerikai szakemberről szerintem mindenki hallott, a világ tíz legismertebb kutatása közé tartozik az általa végrehajtott börtönkísérlet. Ennek – egyik – eredménye az volt, hogy ha a körülmények olyanok, akkor bizony az emberekből szadista állatok lesznek. A sztorit többször is megfilmesítették, legutóbb tavaly.

Philip Zimbardo Fotó: Szabó Gábor - Origo

A professzor a gonoszság után azzal kezdett foglalkozni, mi teszi hőssé az embereket. A 2014-ben indított Hősök Tere kezdeményezés, ami egy tréningsorozat is, Philip Zimbardo több évtizedes kutatási eredményein alapul. Ő és munkatársai azt szeretnék, ha megvalósulhatna a jelszavuk: Az vagy, amit teszel! „Meg amit gondolsz” – teszem hozzá. Ha így van, akkor részemről a világ jelenleg irónia, szarkazmus, gúny, epe és némi kétkedés – ilyen szempontból kortalan vagyok, olyan, mint a mai fiatalok.

Aztán szépen belesimulok a dologba.

Amit Zimbardo professzor kitalált: ad egy olyan kottát, amit eddig még senki nem gondolt így végig.

Ezt kivételesen nem én mondom, hanem Orosz Györgyi.

Hat fogpiszkáló

A képzésen kapunk egy végtelenül egyszerű feladatot is. Itt van hat fogpiszkáló, rakjunk ki belőlük négy egyenlő oldalú háromszöget. Az élet egy fölényes mosoly, mindjárt megmutatom, hogyan is kell ezt csinálni. Hát nem. Sőt, senki nem tudja megcsinálni, csak egyetlen ember a csapatból. A megoldás egyébként tényleg egyszerű, itt van róla egy videó, „csak” éppen szó szerint ki kell lépni a két dimenzióból, amiben mindenki próbált megoldást találni a dologra.

Kulcsszavak Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az ilyen feladatokban nem vagyok jó – legyintenek többen is, és máris eljutunk egy nagyon fontos kérdéshez: mennyire frusztrál, mennyire stresszel a kudarcélmény? Minket, rutinos önbecsapókat látszólag semennyire, többen is azt mondjuk: nyugi van, én másban vagyok jó, nem az ilyen pálcikás fejtörőkben. Ami igaz is lehet, de ha lehatároltak vagyunk, akkor marad az irigység mások sikerei iránt, akkor belesüppedünk önmagunkba.

A változás kulcsa az, hogyan reagálunk a kudarcainkra, hiszen ki lehet belőlük jönni jól is.

Most jut eszembe, ezer évvel ezelőtt éppen egy amerikai fickó érdekes dolgot mesélt. Azt mondta, egy nagy különbséget vett észre a kinti és a magyar emberek között. Ha itt a szomszéd beállít egy menő autóval, akkor rohadjon meg, miből vette, miért nem viszi el a NAV? Ott meg felsóhajt az ember: de szép autó, én is szeretnék egy ilyet!

Ugyanez vonatkozik a kudarcokra is, ha nyitottak vagyunk, akkor tanulunk belőlük, és előrébb tudunk lépni. És hogy a képesség nem egy lezárt valami, hanem rugalmas, változtatható dolog.

Egyszemélyes közösségek

Az, hogy az utcán miért nem segített hosszú percekig senki a rosszulléttől szenvedőnek, több dolog következménye. Például az, hogy ahol sokan vagyunk, ott közöny van. Ahogy Csányi Vilmos etológus mondta: egyszemélyes közösségekké váltunk. Az egészséges, 35-nél nem kisebb, de 100-nál nem nagyobb közösségek ideje lejárt, egyre többen laknak városokban. A felelősség annyi felé oszlik el, ahányan az adott helyen vagyunk. Ha százan nézzük a falat támasztó lányt, akkor nekem egy százaléknyi felelősség jut, könnyen mutogatok másokra.

Optimista, vicces. Olyanok szeretnénk lenni, mint ő Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ugyanígy hivatkozhatunk arra is, hogy sietünk, ami éppen igaz is lehet. Ha fülhallgatóval megyünk az utcán, 70 százalékkal csökken a figyelmünk, gyakran észre sem vesszük, hogy helyzet van. Ha viszont esetleg mégis, akkor kifogásokat keresünk, elméleteket gyártunk: mint ahogyan a Károly körúton is láttuk:

nem rosszul van, biztos részeg. Pedig még nincs is este!

Aztán ugye egy ilyen helyzet mindig bizonytalan. Van benne egy kis reflektorhatás is, azt gondoljuk, hogy majd mindenki minket fog nézni. Pedig nem, erről is készült már kutatás. És a szakemberek azt is mondják, hogy kérni sem tudunk jól. Ha a „segítsen valaki” helyett azt mondjuk, „uram, ott, a sárga kabátban, kérem, segítsen”, máris beljebb vagyunk.

Ez a látvány senkit nem ráz meg Fotó: Szabó Gábor - Origo

A Hősök Tere erre tanít: adjunk magunknak egy kis időt, vállaljuk a felelősséget, legyünk mi az elsők, akik túllépnek a korábban említett korlátokon, az elsők, akik a rosszul levő emberhez odalépünk. Ezzel normát alkotunk, amit a többiek jó eséllyel követni fognak. És persze nem kell hősködni, nem az a cél, hogy benne legyünk a híradóban, miközben bemászunk az oroszlánok közé az állatkertben, hogy kihozzuk Herpeszes Ödönke beejtett plüssnyusziját.

Azt gondolják, nincs remény

Aztán meglátogatott bennünket Philip Zimbardo, aki 83 éves, de elképesztően friss szellemileg. Az idős tudós rengeteget utazik, a program Ausztráliától Angliáig, Balitól Lengyelországig a világ több országában is fut. Azt mondja, általános probléma, hogy a fiatalok azt gondolják, nincsen remény. Keményen dolgoznak, de a jövő kiszámíthatatlan. A helyzetet rontja a 2008-as válság – amelynek utóhatásai még most is érezhetők –, a terrorizmus és a menekültválság is. Komoly változások vannak a világban, amire nem készültek fel az országok.

A fiatalok pesszimisták.

A mi programunk nem tud munkahelyeket teremteni, de utat azt tud mutatni

– jegyzi meg a professzor. Mindenkin nagy a nyomás, a felnőttek állandóan dolgoznak, a gyerekek különórákra járnak, ugyanakkor a szabadidejüket videójátékokkal töltik. És mindent, az iskolát, de még a barátnőjüket is unalmasnak látják. Játék közben az online pornó a pihenés, nagyjából ebből áll az élet.

Nem hiszünk semmiben

Nincs kapcsolat Fotó: Szabó Gábor - Origo

Philip Zimbardo legújabb – Magyarországon pénteken bemutatott – könyve, a Nincs kapcsolat is részben erről szól, alcíme: Hová tűntek a férfiak? Ott vannak valahol a virtuális térben, az ötödik pályán, még száz pont, és jöhet a hatodik. És közben nem boldogulnak a tanulmányaikkal, nem tudnak szót érteni a lányokkal, és szexuálisan is kudarcot vallanak a nőkkel.

Mi, magyarok nem hiszünk semmiben, érdekes módon azonban tízszer jobban érdeklődünk a kezdeményezés iránt, mint Lengyelországban, ahol a professzor szerint sokkal merevebb az oktatási rendszer. Az alapvetően az optimizmusra épülő modell – amit az egyetemek után az általános iskolákba is igyekeznek bevinni – hatására a diákok 10-11 százalékkal motiváltabbak lettek, ami nem tűnik soknak, de a szakértők szerint nagy dolog.

Nem tudom, mi a titka, rám az utcán látottak által hatott a dolog. Mert nagyon nem szeretném, hogy ha egyszer én leszek rosszul, akkor ne jöjjön oda hozzám senki. És talán a hiúságom révén is. Fontosnak érzem az ilyen civil ügyeket, úgy gondolom, kész vagyok változni, figyelmes vagyok. És persze szép és jó, ha nekem Zimbardo prof azt mondja, hogy alkossam én a normát, akkor én, kérem, alkotom. Hazafelé menet át is vittem az utca túloldalára egy tétován várakozó, bottal közlekedő, gurulós szatyros nénit. Igaz ugyan, hogy nem kérdeztem meg, arra akar-e menni, de egy kicsit még csiszolódnom kell.