Különösen komikus, ahogy a saját szerepét látja a színházban. Mindenható úrnak, apának gondolja magát, ami kétszeresen nem igaz. Egyrészt nem apa, hanem egy igazgató volt, aztán csak művészeti vezető (most meg semmi). Másrészt, minden sikert magának tulajdonít. Ami elég komikus: elég végignézni a színház darabjait, és nyilvánvaló: semmivel sincs kisebb érdeklődés az olyan darabok iránt, amelyeket nem ő rendezett, és a zenés színházhoz értő szakemberek szerint semmivel nem rosszabbak a nem általa rendezett előadások.
És hogy látja saját magát?
„Az igazgató tulajdonképpen olyan, mint egy apa. Az apa lehet kemény, lehet kedves, lehet szigorú, lehet zsarnok. Van mindig másmilyen. Én egy nagyon sokszínű apa voltam. Zsarnok is voltam, kedves is tudtam lenni."
„Minden igazgató valamennyire muszáj, hogy apja legyen a társulatnak."
„Mindenki figyeli a másikat, és én magam úgy érzem, hogy amiről azt gondoltam, hogy egy teljesen közvetlen közlekedési mód, az lehet, hogy közvetlenkedőnek tűnik ma. Amire azt mondtam, hogy kedves, az lehet, hogy kedveskedő. Lehet, hogy túl sok."
„Mindennek, amit csinálunk a színházban, lehetne szexuális töltete is. Természetes, hiszen a lelkünkkel és a testünkkel dolgozunk és élünk. Lehetne."
Amit azért nagyon fontosnak tart megjegyezni, valamiért:
„Egyetlen egy embert nem fogtok mutatni olyat, aki azt fogja mondani, hogy én nemi szervet fogdostam. Sem mellet, sem más nemi szervet. Soha ilyen nem fordult nálam elő."
Majd kiderül.
Elmesél aztán egy történetet, azon ironizálva, hogy biztos ezt is zaklatásnak fogják gondolni. Hogy az-e vagy sem, azt nyilván egy pszichiáter, egy gyakorló logopédus és egy szakjogász tudná eldönteni. Mindenesetre idézzük fel "Kero" meséjét:
„Körülbelül másfél éve történt, ez az egyik utolsó nagy zaklatásom. Egy fiatalembert odahívtam a szobámba, a szobám elé és megmondtam neki, hogy mit szeretnék csinálni vele. Azt mondta, jó, próbáljuk meg. Behívtam a szobámba.
Bezártam az ajtót. Azt mondtam, gyere légy szíves, feküdj az ölembe. Szegény odafeküdt az ölembe. Elővettem egy ceruzát, bedugtam a szájába és azt mondtam, hogy mond azt gyorsan, hogy ttdd..., ttdd..., és egyszer csak megpördült az r-hangzója."
„Azért kellett az ölembe fektetnem, mert csak így lehet megcsinálni ezt az r-hangzót, hogy itt van a ceruza és így pördül meg a nyelv. Montágh Imrétől tanultam."
Később a riporter megkérdezi tőle, hogy Montágh Imre (a valóban nagy beszédtanár) őt is az ölébe fektette-e? Kerényi Miklós Gábor olyan kerényimiklósgáborosan azonnal két, egymással ellentétes választ ad (magyarul hazudozik). Először rávágja, hogy igen, majd helyesbít: neki nem kellett, mert tudott r hangot képezni. Hát, ez nagy szerencse. Bár, még ezzel kapcsolatban is képes dicsekedni:
„Én azon kevesek egyike vagyok, aki felnőtteknek tudok ma még r-hangzót csinálni."
Az egyik múltheti interjúban azt állította, hogy Gregor József nagyon elismerően beszélt róla, annak ellenére, hogy ő (mármint Kerényi) utálatos. Persze, semmi nyomát nem találtuk a zseniális operaénekes dícséretének, de azt is hozzátettük: Gregor utálatosnak sem tarthatta Kerényit, hiszen az is köztudott volt róla, hogy a tekintélyes, nagy művészektől rettegett, azoknak mindig hízelgett.
A legújabb interjújában Lamberto Gardellivel jön elő. A század egyik legnagyobb karmesterével, aki sokat vezényelt Magyarországon. És aki közismerten nem szerette a rendezői színházat. Régi vágású, konzervatív zseni volt, aki a zenét helyezte mindenek felé. Ezek után a következőket nem átallja mondani "Keró":
„Mindenki fogadásokat kötött arról, hogy Gardelli, aki egy veszekedős ember, össze fog veszni a Kerényivel, aki szintén az. Nem vesztünk össze, csodálatos előadás volt."
Ugyan, ki kötött fogadásokat, hogy összevesznek?
Kerényi Miklós Gábor udvariasan meghúzódott a nagy karmester mögött, lelkesen bólogatott, egyes források szerint (egyébként nagyon helyesen) kávéért is elszaladt Gardellinek.
Visszaszólni, Gardellinek, 1992-ben. Hát persze.
Lamberto Gardelli ugyanis nem 18 éves, pályája elején álló, kiszolgáltatott táncos volt. Neki nem azt mondta, hogy megbüntetlek. Hanem azt, hogy si, Maestro.
Bár az anonimitását megőrizve az azóta felnőtté lett egykori fiú állítja, hogy meztelenre kellett vetkőznie és nagyon megverte Kerényi Miklós Gábor, ráadásul szerinte ennek szexuális töltete is volt, a kirúgott rendező tagad.
„Ez nem igaz. Ez nem történt meg. Ez egy állítás, ami szerintem nincs. Egyébként ő maga nem ezt állította, hogy pucér fenekére. Írásban nem ezt állítja."
„Nem tudom, hogy hazudik vagy álmodik. Én borzasztó szívesen leülök vele szemtől szemben és beszélek vele, de nem tudom, ki ő."
Később arról is beszél, hogy kedvence a piros pacsi, mert ez egy szellemi játék. Nem viccelünk. Ezt mondja, Íme:
Nagyon szeretem ezt az ütögetős játékot, úgy hívják, hogy piros pacsi. A piros pacsi egy szellemi játék, egy idegi játék. Azon múlik, hogy bele tudsz-e a másiknak az agyába menni, és hogy ott tudsz-e lenni és tudsz-e koncentrálni. Aki piros pacsizni tud, annak más a sugara, más a koncentrációja."
Itt persze megint hazudozik. Maros Ákos elmondta, hogy ő nem gondolta komolyan, hogy a rendező megveri. Hogy is gondolhatta volna. Maros Ákos ráadásul úgy fogalmazott, hogy akkor, tehát akkor nem érzett szexuális motivációt Kerényi részéről, inkább csak fájdalmat.
„Megbeszéltük előtte. Nyilvánosan beszéltük meg, mindenki tudta."
„Egy nagyon durva eszköz a vállfa. Maros Ákos nyilatkozata alapján – mert én erre ilyen tisztán nem emlékszem, bevallom – a nadrágtartó rész, a pálca volt, az nem a vállfa. Nem az a durva."
Na, így mindjárt más. Vállfával túlzás lenne, de a vállfa pálca-részével már normális. Az pedig valahogy kimarad a vallomásból, hogy azt akarta, a 18 éves táncosfiú az alsónadrágját is vegye le. Valószínűleg akkor lett volna tökéletes a szertartás. Igen, erről is beszél:
"A táncos srác késett, a táncos srác pontatlan volt, egyébként tehetséges volt, és én azt mondtam neki: ide figyelj, ha még egyszer késel, elfenekellek. Még egyszer késett."
Jó, akkor elfenekellek. Ez egy játék, ez egy szertartásjáték is. Jó, mondta ő erre és odajött a szobámba. Azt mondtam: jó, és akkor most megtörténik."
Szertartásjáték. Egy felnőtt ember megalázása, összeverése.
„Mindenkitől őszintén, tisztelettel, ha valaki úgy érzi, hogy megbántottam, rosszat tettem neki, bocsánatot kérek tőle, elnézést kérek. Én a színházat szeretem, az embereket szeretem, borzasztóan sajnálom, hogyha ilyen dolgok történtek, hogy őket megbántottam és bajt csináltam. Ezt én nagyon-nagyon sajnálom."
Bocsánatkérésre rögtön a mentség. Szereti a színházat. Ezek szerint Peter Brook vagy Robert Wilson is összeveri a színészeit. Vagy ők utálják a színházat.
Ami biztos: Kerényi Miklós Gábor sohasem fog színészembereket megverni, megalázni. Mert nem lesz rá lehetősége. A balliberális politikai-kulturális világ még nyilván fogja egy kicsit védeni, pontosabban, próbálják majd. Ha megteszik, lelkük rajta.
De nincs visszaút.
És ha bírósági ügy lesz, és bebizonyosodnak a legsúlyosabb állítások, akkor nem az lesz „a tanár úrnak”, „Kerónak” a legnagyobb gondja, hogy soha többet nem rendezhet.
Egészen mással kell akkor szembenéznie.