Mi a legnagyobb hazugsága 1968 mítoszának?

Május hatodikától elfajultak az események

Éppen ötven éve, 1968 májusában kezdődött a párizsi diáklázadás. Még márciusban a nanterre-i egyetem egyik fakultásán a diákok elégedetlenkedni kezdtek az elavult oktatási körülmények, a túlzsúfoltság és a felszereltség hiánya miatt, és elfoglalták az egyetem tanácstermét. A rektor elrendelte a bölcsészkar ideiglenes bezáratását, és több diák ellen fegyelmi eljárást indított. Másnap a diákok a Sorbonne egyetem udvarán gyűltek össze, ezzel tiltakoztak a rektor intézkedései ellen. Itt már a rendőrség is beavatkozott. Az utcákon verekedés tört ki, bezárták a Sorbonne-t. Május 10-én ülősztrájkot tartottak, és a város több egyetemén is zavargások törtek ki. A diákok tüntetéseket szerveztek, és súlyos összecsapások alakultak ki a rendőrök és az egyetemisták között az utcákon. Ezután általános sztrájkmozgalom kezdődött, több millió munkás csatlakozott a tüntetésekhez: a szakszervezetek béremelést, rövidebb munkaidőt és több szociális ellátást követeltek. A két csoport – a diákok és a munkások – követelései mások voltak. Négy hétig teljes káosz volt az országban. Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke – aki úgy tűnt, megbukik a zavargások miatt - új választást írt ki júniusra. Ezen a választáson Charles de Gaulle pártja óriási fölénnyel győzelmet aratott. Úgy értékelték, hogy a „csendes többség" felemelte a szavát az anarchia ellen. A diákok kezdeményezése elbukott, de Charles de Gaulle a követelések közül többet teljesített: az egyetemek nagyobb autonómiát kaptak, a nagyvállalatokon belül pedig a szakszervezetek működése törvényessé vált. Franciaországban az 1968-as lázadás bizonyos körökben mítosszá vált – sőt, sokan vízválasztónak tartják az eseményt. Bauer Bélával, a Századvég vezető kutatójával arról beszéltük, hogy milyen körülmények idézték elő 1968-ban a párizsi diáklázadást, milyen előzményei voltak, és a 68-as eseményekből következhetnek-e a mai európai állapotok?

Miért vált mítosszá az 1968-as párizsi diáklázadás?

1968 egy évszám. Egy korszak lezárása, és egy másik kezdete. 1968-ban történt a párizsi diáklázadás – de ha történetesen csak erről beszélnénk, akkor éppen a lényegét nem értenénk meg azoknak a folyamatoknak, amelyek 1968-ban Párizsban beletorkolltak egy utcai elégedetlenségi mozgalomba.

Bauer Béla, a Századvég vezető kutatója Fotó: Talán Csaba

A 68-as eseményeknek történelmi előzményei vannak Franciaországban ugyanúgy, mint Németországban vagy Spanyolországban is – bár, ha a baszkoknak azt mondjuk, hogy Spanyolország, egyáltalán nem érzik ettől jól magukat. Európában 1968 a bébibumm gyerekeinek első lázadása. Nyugat-Európa számos országában, így Franciaországban is 1946-tól 1964-ig nagyon sok gyerek születik, akiknek az első generációja '68-ban fejezi be tanulmányait az egyetemen – vagy éppen egyetemisták. Nincs munka – pontosabban nincs olyan munka, amelyet ők elképzeltek maguknak. Egy részük már jómódú, más részük biztos abban, hogy soha nem lesz az.

Egy dologban egyetértenek: szerelemben, békében és barátságban egyetlen dolog nincs, mégpedig a munka.

Egészen egyszerűen ezek a fiatalok nem akarnak dolgozni. Látják a szüleiken, hogy ők belerokkantak az ország újjáépítésébe, és ők nem akarnak ilyenné válni. Persze, ők meg sem élték a háborút, fogalmuk sincs az akkori nehézségekről. Az országban nyugalom van és viszonylagos jólét. Sokan mondják azt, hogy a francia egyetemisták jó dolgukban nem tudtak mit kezdeni magukkal, így utcára vonultak. Egyébként - városi legendák szerint - egy egészen abszurd történés miatt pattant ki a zavargás egy külvárosi egyetemen: egy lány nem fért be a kollégium vécéjébe – sokan voltak bent egyszerre. Bement a tanulmányi osztályra, és ezt szóvá tette, de onnan kizavarták. Két beszívott srác látta ezt a jelenetet, komolyan vették, és balhézni kezdtek. Nem tudom, persze, hogy valóban így történt-e, ahogyan mondtam is, a városi legendák erről szólnak.

Említette, hogy a francia fiatalok elképzelése az életről egészen más volt, mint a korábbi generációé. Mire épült ez az új gondolkodás?

Alapvetően két művet említenék. Egyrészt Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című alkotását, amely 1964-ben jelent meg. Marcuse legfontosabb művének tartják.
Ebben az alkotásban az ember morális és életmódbeli kiteljesedésének perspektíváit mérlegeli az „egydimenziós ember”. Marcuse munkája már saját korában szakrális szöveggé, a '68-as Nyugat-Európai diáklázadások bibliájává vált, bár maga a szerző a megírásakor – valószínűleg - nem pályázott politikai ideológusi babérokra. Szerinte a társadalom egyetlen dimenzióba kényszeríti, szorítja az embereket, ez pedig a fogyasztás. Az ember annyit ér, amennyi pénze van, vagyis a legfőbb mozgatóerő a pénz. A reklámok és a média manipulálja az embereket, folyamatos vásárlásra ösztönzi, és ez hamis. Marcuse szerint az a jó társadalom, amely engedi az ember sokdimenziós létét kibontakozni. És hogy kik lehetnek azok, akik ki tudnának törni ebből az egydimenziós - fogyasztásközpontú létből? Marcuse szerint a fiatalok, a diákok, mert ők még nem integrálódtak olyan erősen a társadalomba. Másrészt Jean-Paul Sartre több műve, de inkább az előadásai azok, amelyek meghatározták a fiatalok gondolkodását. Japánban 1964-ben tartott egy előadást, és ott fogalmazta meg a következő gondolatot:

értelmiségi az, aki miután felfedezte az atombombát, kimegy az utcára, és tüntet ellene.

Ez egyébként egy hihetetlenül érdekes, összetett megfogalmazás az egyén és a társadalom viszonyáról a gondolkodó és alkotó ember felelősségéről. Sartre egyébként járt Kínában is, jól ismerte Mao Ce-tung műveit, aztán a hatvanas évek elején inkább a kubai helyzet érdekelte, találkozott Fidel Castróval és Che Guevarával is.

Akkor lényegében a fogyasztás ellen lázadtak Párizsban?

Igen, míg Nyugat-Európában a fogyasztói társadalom ellen tüntettek – és persze a vietnámi háború és a kapitalizmus ellen –, addig sokkal meghatározóbb események mentek végbe, történnek Kelet-Közép-Európában. 1968-ban fogalmazódik meg nagyon sok olyan neomarxista megközelítés, amely újra próbálja értelmezni a marxizmust és annak megvalósulását. Csehszlovákiában 1968 januárjában Alexander Dubcek kerül a Kommunista Párt főtitkári posztjára. Ekkor már az országban nagy volt az elégedetlenség. Tüntetések is voltak a rossz gazdasági helyzet és az igazságtalan politikai perek miatt. Ezen próbált enyhíteni Dubcek – több intézkedése volt, például elengedte a politikai foglyokat, márciusban megszüntette a sajtó cenzúráját. Próbált egy élhetőbb Csehszlovákiát teremteni – ezt nevezték el emberarcú szocializmusnak –, miközben persze a Szovjetunióval megpróbálta fenntartani a jó kapcsolatot. Reformjai viszont veszélyt jelenthettek a szocialista országokra, ennek következménye lett, hogy 1968 augusztusában a Varsói Szerződés katonái, (Románia kivételével) élükön a szovjet csapatokkal bevonultak Csehszlovákiába. Így ért véget Dubcek hatalma, és Gustav Husak érkezett a helyére. 1969-ben Jan Palach 18 éves prágai egyetemista a bevonuló szovjet csapatok ellen tiltakozva felgyújtotta magát a Vencel téren. Néhány nap múlva Magyarországon a 17 éves Bauer Sándor gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum kertjében, ő is az elnyomás ellen tiltakozott. Mi történt ezzel szemben Párizsban? Ott senki sem kockáztatta az életét.

Bauer Béla Fotó: Talán Csaba

Korábban említette a párizsi tüntetők ikonjait – Mao Ce-tungot, Che Guevarát. A tüntetők tisztában voltak vajon akkor azzal, hogy kik ezek az emberek?

Valószínűleg nem. A 68-as eszme a legdiktatórikusabb eszmék egyike. Nézzük meg, kik a példaképek.

Mao Ce-tung, aki nyilvánvalóan gyilkos. Che Guevara – aki szintén nem tartozik azok közé, akivel szeretnék egy őserdőben tíz percnél többet tölteni, mert valószínűleg nem élném túl.

Ezek az emberek ott, Párizsban jelképekké váltak.

A francia sajtó egyébként nem tudatosította, hogy diktátorokról és gyilkosokról van szó?

Nem. Mao tömeggyilkosságairól nem írt a korabeli sajtó, és Che Guevaráról sem írtak semmit. A tüntetők pedig Che Guevarát egy humanista forradalmárnak látják – így akarják látni. Bár 'Che' korabeli és mai politikai megítélése egyaránt ellentmondásos. Rajongói a humanista forradalmárt látják benne, forradalom iránti elkötelezettségét méltatják, baloldali bírálói forrófejű politikai kalandornak, jobboldali ellenfelei hidegvérű tömeggyilkosnak tekintik. Dél-Amerikában sokan egyfajta apokrif szentként tisztelik ma is. Itt jegyzem meg, hogy egyébként Magyarországon is volt maoista per – itt is néhány egyetemista úgy gondolta, hogy inkább maoista lesz. Ez az időszak – a hatvanas évek vége – egyébként a tacepaók időszaka is. Mindenhová kifirkálták, hogy „szeretkezz, ne háborúzz", vagy, hogy „állítsátok meg a Földet, le akarok szállni", de nekem a személyes kedvencem az, hogy „Isten meghalt, Marx is halott, és én sem érzem már jól magam." Ezeket a tacepaókat nem lehet megérteni a hatvanas évek előzményei nélkül.

Beszéljünk akkor ezekről. Milyen történések előzték meg a 68-as párizsi lázadást vagy a prágai tavaszt, vagy akár a baszk eseményeket?

Kezdjük az Egyesült Államoknál. Kennedyt meggyilkolták 1963-ban. Ő volt az amerikai liberalizmus egyik úttörője, és ugyanúgy támadták, mint most Trump elnököt – persze akkor a konzervatív oldalról. Felnő egy generáció, amely Kennedyt egyfajta szimbólumként emlegeti. Ugyanekkor kreálnak Che Guevarából is mítoszt. Mítosszá válik Castro is. Ezek mentén fogalmazódik meg egyetlen cél: a forradalom. A korszak egyébként a Woodstock fesztivállal zárul – hippik, szeretkezz, ne háborúzz, virágok, szabadság, drogok – amely szerintük egyet jelent a szabadsággal. Térjünk át Nyugat-Európára. A hatvanas évek elején jelenik meg az első fogamzásgátló tabletta – így beindul a szexuális forradalom. Azt mondják, hogy a férfi és a nő döntési szabadsága ettől az időponttól kezdve egyforma. Ez persze nem így van, csak szavak szintjén jelenik meg. Németországban is változások kezdődnek: az ország nyugati felében elkezdik elhitetni az emberekkel a kollektív bűntudatot. Ez a generáció már nem éli meg a háborút, de még nincsenek holokausztfilmek. Viszont a bűntudat ott van. Kompenzálni akarják akár a szüleik, akár saját maguk bűneit. Megalakul a Vörös Hadsereg Frakció Nyugat-Németországban, amely egy szélsőbaloldali terrorszervezet. Körülbelül 200 embert gyilkolnak meg. Ekkor – 68-ban – indul el a baszk felszabadítási mozgalom is. Ha összességében nézzük – Amerikát és Európát – látszik, hogy valaminek bizonyos értelemben vége, és egy új gondolkodás indult el. 1968 egy új eszmerendszer kiindulási pontja.

Bauer Béla Fotó: Talán Csaba

Magyarországon mindebből mi volt érezhető?

Fábri Péter egyik versében így fogalmaz:
„Közöttünk nő fel a forradalom,
földünkön gyökeret ver a lába,
már most is száznyolcvan centi,
de mi lesz, ha kinő a szakálla"
Akkor volt Fábri 16 éves. Egy gimnazista generáció gondolta ezt Magyarországon. Gazdag Gyula A sípoló macskakő című filmje a hetvenes évek elejének egyik nagy sikere. Gimnazisták érkeznek nyári munkatáborba Gecsőpusztára – és megjelenik a filmben egy Franciaországból érkező ideimportált forradalmár is, akinek autójában van egy sípoló macskakő. Gazdag Gyula pontosan fogalmazza meg a filmben – a maga neokommunista, neomarxista szemszögén keresztül –, hogy ez egy játék. Ezenkívül Magyarországon is megjelenik az első fogamzásgátló. Ne feledjük el, hogy ez tényleg egy nyitás. Annak a vállalása, hogy a nőknek is van szexuális szabadsága és vágya. Elkezdődik a szabadabb szexuális élet – és ezzel együtt persze új betegségek is megjelennek. Ezzel párhuzamosan elindul az ifjúsági zene, az ellenkultúra. Az ifjúsági kultúrát nevezzük ellenkultúrának, ahol fellép Koncz Zsuzsa vagy az ILLÉS, de ekkor jelenik meg az Omega nagylemeze is. 68-ban a Ratkó-gyerekek kamaszkorúak, és a rokonaik egy része nyugaton él – '56 következményeként 'disszidáltak' (sic!). Ők küldenek nagylemezeket. Aztán megjelenik itthon is a szalagos, majd a kazettás magnó. Fel lehet venni a rádióból zeneszámokat. Nem szeretjük használni 68-ra az új gazdasági mechanizmust, ugyanis ez egy közös ámítás. Ámítás, hogy mi is fogyasztunk. De ennek vannak csúcstermékei, megjelenik például a Bedeco kakaó, mert Nesquiket nem lehet kapni. Vagy a Túró Rudi. Amit egyébként valaki a Szovjetunióból hozott, mert ott nem kellett senkinek. A lényeg az, hogy a magyar társadalom is kezd másként nézni a folyamatokra.

A keleti- és a nyugati blokk 68-as eseményei tehát össze sem hasonlíthatók...

Persze, hogy nem. De 1968 legendává vált. A 68-as eszmében ez a balliberális eszmerendszer mellett beállított pozitivizmus van jelen. Ha ma kimegyek Olaszországban egy piacra, szembejön velem egy fiatal, Che Guevara-pólóban. Kérdezem tőle, hogy tudja, ki volt Che Guevara? Csak azért nem mondja azt, hogy lámpaoszlop, mert egy emberi arcot ábrázol a póló, de lényegében fogalma sincs róla, hogy egy politikai kalandor volt. A mai fiatal generációt én G generációnak hívom, mert ők már csak a Google-ból tájékozódnak. Amit ott nem talál, az nincs is. Nem tudja ellenőrizni a tényeket, más, idősebb emberek tudását.

Fotó: Talán Csaba

Nagyon sok dologról beszélt, de abban talán egyetért velem, hogy 1968-at nagyon sokan csupán Párizsként definiálják, és heroizálják az ott történteket.

1968-at lehet definiálni Párizsként, de inkább egy eszmerendszer kiindulási pontjaként jelenik meg, amiről egyébként nagyon keveset tudunk. Sokkal több körülötte a mítosz. Ma nem tudjuk, hogy mit jelentettek a tacepaomondatok.

Persze, sokan mondják, hogy a fogyasztói társadalom kritikája volt '68 – így, általánosítva. De hogyan helyezem el 68-at Kelet-Közép-Európában, ahol sok mindenről lehet beszélni, csak fogyasztói társadalomról nem?

Ugyanakkor lehet arról beszélni, hogy Magyarországon nem kellett engedélyt kérni arra, hogy egy nő dolgozhasson, míg Ausztriában 1971-ig igen. Magyarországon nem feltétlenül kellett szülői engedély ahhoz, hogy egy lány 18 éves korában férjhez menjen. Franciaországban pedig kellett. Igen, 1968-ról sok embernek csak Párizs jut eszébe, de nézzük meg, mi történik Kelet-Európában, vagy akár Angliában, Németországban és Baszkföldön.

Mi a legnagyobb hazugsága ön szerint a párizsi mítosznak?

Nem tudom, ugyanis fogalmam sincs arról, hogy mit tudnak az emberek Párizsról. Azon túl, hogy most sok ott a migráns. Ha megkérdeznénk egy mai fiatalt, hogy mi a véleménye '68 Párizsáról, legfeljebb azt mondaná, hogy talán a párizsi ára volt ennyi akkor. A G nemzedék nem tudja ellenőrizni az információkat. Kitől lehetne számon kérni ma 68-at? Azoktól az egyetemi tanároktól, akik saját maguk sem tudtak róla?

Ha ma megkérdeznénk egy történelemoktatót, hogy ki volt Bauer Sándor, sokan azt mondanák, hogy a Bauerék Sándor nevű gyereke.

Már 73-ban sem tudták az emberek – egyebek mellett azért, mert elhallgatták a történteket a sajtóban. A 73-as márciusi tüntetésen egy táblára annyi volt csak írva, hogy Sándor, a rendőrök gumibottal a kezükben rohantak be a tömegbe, hogy a táblát leverjék. Pedig legtöbben Rózsa Sándorra asszociáltak. Magyarország egyébként 1968-ban különösen figyelt Párizsra. Robert Merle például megírja az Üvegfal mögött című regényét, amelynek a színhelye éppen a nanterre-i egyetem – ahonnan a 68-as lázadási indult. A regény cselekményének időpontja 1968. március 22. Ez a nap ugyanúgy kezdődik, mint a többi: a kollégium lakói felkelnek, készülnek az előadásokra, reggeliznek, veszekednek vagy éppen szakítanak, órára mennek, vitatkoznak, gyűléseznek, hangoskodnak, és egyre hevesebben tiltakoznak az egyetem – szerintük – elavult, elviselhetetlen rendszere ellen, végül száznegyven diák elfoglalja a tornyot, az egyetem vezetőségének termeit, amely a hatalom jelképe számukra. Ezt a kötetet még abban az évben, 68-ban lefordítják magyarra, és megjelenik. Ez a mű konkrét propaganda. Egy generáció a lázadást látja benne. A magyarok elolvasták, és mivel Párizs messze van, mítosszá vált számukra.

Fotó: Talán Csaba

Ez a mítosz ma már jóval árnyaltabb. Miért van az ön szerint, hogy a korábban még baloldali filozófusok – Alain Finkielkraut vagy Pascal Bruckner – szembefordultak 68-cal és a jobboldalon találjuk őket?

Mert ők sem tudnak mit kezdeni azzal, hogy 68 eszméje egyrészt nem definiálható pontosan, másrészt olyan személyekre hivatkozik a lázadás, mint Che Guevara és Mao Ce-tung, akikről távolról sem mondható el, hogy békés kezű emberek lettek volna.

Emellett pedig az a gondolkodás, hogy „virágozzon minden virág" – amely egyébként mondattanilag sem szép – soha nem érvényesül.

Ha megnézzük a mostani balliberális gondolkodásnak a politikailag korrekt megközelítését, akkor pontosan erről van szó. Szerintük például az a demokratikus választás, amelyet a balliberális oldal megnyer. Csak az a demokrácia. Ha veszít, az már nem demokrácia.

De abban egyetért velem, hogy a 68-as lázadásnak volt egy mítosza, amely hősként állította be a fiatalokat, viszont ez mára már sokkal árnyaltabb?

Igen. Továbbra is azt mondom, hogy mindkét oldalon leginkább a tudatlanság miatt. Lehet erősen kapcsolódni 1968-hoz, és kiállni amellett, hogy a 68-as eszme a világ legjobbika, és lehet kritizálni, és minden rosszat elmondani róla. De egyet nem lehet: reálisan értékelni, ugyanis tényleg mítoszokból áll. Az a fajta egyértelmű gondolkodás, amit el lehet intézni azzal, hogy Párizs 1968, az nem létezik. Létezik, mint jelkép, de nagyon sok tabu van mellette. És ezek a tabuk értékrend szerint magasztalják vagy megkérdőjelezik a párizsi lázadást – ma már inkább megkérdőjelezik.

Fotó: Talán Csaba

Mennyire adódhat 1968-ból a mai migránsválság vagy akár a baloldali véleményterror?

Teljes mértékben. Ahogyan már említettem: a 68-as francia lázadás fiataljai egy dolgot nem szerettek volna: dolgozni. Ez egy fontos dolog. A gyerekvállalás felelőssége sem túl erős. Szeretkezz, ne háborúzz, ez a jelszavuk, de az ezzel járó felelősség már nem jelenik meg. Ha megnézzük a demográfiai táblát, 64-ig beszélhetünk bébibummról. Aztán 64 és 68 között van egy átmenet. 68-tól viszont jóval kevesebb gyerek születik. Egyszerűbb importálni munkásokat és gyerekeket. Csináljátok helyettem – ez is lehet egy jelszó.

Milyen munkára hívták be Németországba a törököket? Arra, hogy takarítsanak az utcán. A piszkos munkákra. A megalázó munkákra. Ez Franciaországban is így van – de minden nyugat-európai országban. Sok helyen gúnynévvel is ellátták őket Angliában: pakik.

Ez ellen persze ma már lázadnak, de ma is ugyanazt a munkát végeztetik el velük. Londonban lehet, hogy már nem hívják így őket, de az angol vidéki emberek számára ők pakik maradtak. Ráadásul – mivel a hatvanas évekről beszélünk –, ekkor bomlanak fel a gyarmati birodalmak. Megérkeznek olyan kollaboránsok Indokínából, az Arab-félszigetről, akiknek el kell hagyniuk a országot, és Franciaországnak, az USA-nak be kell fogadniuk, különben megölik őket. Egyébként éppen most zajlik egy botrány Nagy-Britanniában, ahol egy nemzedékkel nem tudnak mit kezdeni. 68 utóélete is mítosz csupán. Ha ma elmegyünk Párizsba, a nanterre-i egyetem környékére, és bárkit megkérdezünk, hogy mit tudnak a diáklázadásról, kiderült, hogy semmit. Azt látom, hogy a legtöbben úgy mondják magukat „odatartozónak", hogy fogalmuk sincs, mi történt. Létezik egy eszmerendszer 1968-ban, amelyet konzervatizmusként írhatunk le. De megérthetjük-e a konzervatizmust Charles de Gaulle szerepe nélkül? Ki lehet emelni részeket ellenőrzés nélkül – ezek a kiemelések teszik megkerülhetetlenné 68-at, mert a hozzá kapcsolódó események, amelyek később jönnek létre, a hozzá vezető utat elfedik. Ennél zseniálisabb ötlet kevés van. Hogy mennyire ragaszkodik a 68-as kitalált értékekhez a mai balliberális politikai elit az Európai Unióban, az egy másik kérdés.

Fotó: Talán Csaba

A mai Európai Parlamentben is ülnek néhányan, akik vagy az eszme követői, vagy ténylegesen részt is vettek a párizsi lázadásban.

Ma az Európai Parlamentben meghatározóak a 68-as eszmék követői. Ráadásul a mai felsőoktatásban is olyan oktatók tanítanak, akik a maguk kritikai szemléletét ebből nyerték, és azt mondják: ez egy jó eszme. Ezt tanítják az egyetemen is. És a G generációnak olyan kicsi az ellenőrzőképessége, hogy nem néz utána, nem olvas utána, hogy hogyan történtek a 68-as események, mi ellen lázongtak Párizsban, és mi ellen Kelet-Európában, melyik volt az önfeláldozó, bátor felkelés, és melyik nem.