Kiborult a hvg propagandistája Bayer Zsolték könyvének sikere miatt

Szerencsés szerkesztősége van a hvg-nek. Ott az Origo minden dolgozója megerőszakolását kívánó kisújságíró, ott van Havas Henrik tanítványnője, aki nyelvhelyességi hibákkal teli álriportot készített az Erkel Színházról, ott egy másik nő, aki éppen a héten bukott le, hogy hazudozott az egyik kórházról. És ott van a kisprovokátor. 

Meg lehet kockáztatni, hogy a hvg egy végletekig kidolgozott, tudatos üzletpolitika jegyében gyűjti össze a frusztráltabbnál frusztráltabb alkalmazottakat, hiszen ha ők nem foglalkoztatják ezeket az embereket, akkor foglalkoztatják mások, abban viszont nem lenne sok köszönet. Ennek az emberbarát-alapú kiválasztási rendszernek a legnagyobb nyertesei a dühöngő félőrültek, udvari bohócok és a konstans rettegők. Az álhírgyár menedzsmentje szívesen lát minden olyan jelentkezőt, aki csak egy kicsit is megfelel ezen kritériumok egyikének. Így jöhetett a képbe a kisújságíró, akit a köznyelvben szimplán csak a „hvg kisújságírójaként“ tartanak számon. Neki nincs más dolga, mint hogy naponta legalább egyszer nyilvánosan dühöngjön, és ha lehet, tegye hozzá, hogy „független és objektív vagyok”. Erre a feladatra teljesen alkalmas, ahhoz viszont édeskevés, hogy egyedül tolja a hetilap és annak internetes felületének szekerét. Ebből logikusan következik, hogy kellett mellé egy munkatárs, aki frusztrált, azt játssza, hogy egy kicsit bolond, meg szeret rettegni. Rettenetesen nagy mázlijuk volt, hiszen erre a megtisztelő feladatra sikerült találniuk egy 3 in 1 embert, az úgynevezett

kisprovokátort,

aki egész életét felrakta mások fricskázására. Úgy istenigazából 2005 környékén robbant be a köztudatba, amikor Game over, JP2 címet viselő írásában II. János Pál pápáról „egy nagypapaforma öregemberként” értekezett, akit „kitesznek az ablakba, mint egy páfrányt, aztán találgatja a világ, hogy playbackről nyögte-e ki azt a pár mondatot, és mozgatták-e hátulról pneumatikával”. Ha valaki esetleg nem találta volna ki, cikkét a katolikus egyház egyik legjelentősebb és legnépszerűbb személyének a halálára szánta. Innentől nem volt megállás, akadálytalanul haladt előre karrierje,

a megélhetési provokáció.

Ugyanis annyi üzleti érzéke volt, hogy rájöjjön: ez a műfaj hiánypótló a balliberális oldalon, hiszen ezt a szerepet még ott sem szívesen vállalta senki, ő pedig szeret rugdalózni. Ennek jegyében, akit csak ért, ütött-vágott, igaz, ezt ideológiailag megfelelőképpen hajlékony módon tette. 2007-ban még az Index munkatársaként a muszlim közösségen élcelődött, írásában „valami ezoterikus, középkori f...ság, az úgynevezett vallásnak” titulálta a mohamedán vallást, azóta viszont nagyot változott vele a világ, és pár hónapja arról számolt be, hogy a muszlimokkal jobban járunk, mint a magyar gyermekekkel. Világa tele van ellenséggel, velük foglalkozik a legszívesebben:

• magyarok: elkeserítően hülyének és a moslékot nagykanállal zabálónak nevezte a magyarokat, mert többségük Orbán Viktor miniszterelnök menekültpolitikájával ért egyet. „Ha én most ideírnám, hogy a magyarok elkeserítően hülyék, és nagykanállal zabálják a moslékot, abból estére botrány lenne” – írta úgy álcázva, mintha ő ezt a mondatot le sem írta volna.
• határon túli magyarok, Wass Albert: „Telefosták az országot Wass-szobrokkal”, pedig „Wass Albert silány” – nagyjából ezt írta a híres erdélyi magyar íróról, Wass Albertről.
• 1956: „Nagy Imre szimpátiáját a bajszával vívta ki, és mert nem volt zsidó. Véleménye szerint 1956 nem volt nemzeti ügy az emberek szemében. Ez azon is látszott, hogy egy év múlva a béremelések után a magyarok már Kádár Jánost éltették.” A Soros György pénzelte Tilos Rádió „Régen minden jobb volt” című műsorában mondta, és hozzátette, hogy igenis volt győzelem 1956-ban, és volt nyeremény, „úgy hívták, hogy Kádár János, őt vívtuk ki, őt nyertük meg”, de őt később elfelejtettük ünnepelni valamiért.
• Orbán Viktor és kormánya: gyakorlatilag minden írásába belefoglalja, így külön nem is érdemes ezzel foglalkozni.

Azonban nem mindenkivel ilyen ellenséges, mint a magyarokkal, a keresztényekkel, a határon túli magyarokkal és 1956 emlékével, hiszen például nagyon szereti Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnököt, akit egy hosszúra nyújtott ömlengéssel támogatott meg 2016-ban. Nem csoda, hiszen kormánya 90 millió forinttal támogatta meg a hozzá köthető Magyar Képmesék sorozatát. Ennyi ellenség után is képes újabbat találni: legutóbb az nem nyerte el a tetszését, hogy Szakács Árpád és Bayer Zsolt publicisták közösen jelentettek meg egy könyvet. Irtó haragra gerjedt ezért.

Szánalmas írásszerűségében lényegét tekintve arról értekezett, hogy voltaképpen csak balliberális művészet van, és a sikertelen ellenzéki propagandistákhoz méltóan féltékenyen figyelte, hogy Szakács Árpád és Bayer Zsolt közös könyvének bemutatóján, amit Gajdics Ottó moderált, tömegek jelentek meg, sőt volt, aki be sem fért a színházterembe.

Bayer Zsolt és Szakács Árpád már a megjelenés pillanatában sikeres, A kultúra diktatúrája című könyve természetesen irritálja a balliberális propagandistákat. Sikere és a számukra kellemetlen téma miatt. Ilyenkor jönnek azok a „gondolatok”, hogy a konzervatív érzelmű emberek nemhogy Esterházy Pétert, de még Németh Lászlót sem olvasnak. Ilyenkor jönnek ezek a hazugságok.

És ha már olvasás: amit viszont nem olvasnak, az éppen ezeknek a propagandistáknak a könyvszerűségei. Elég megnézni például a kisújságíró Facebook-oldalát – még mindig azzal foglalkozik, hogy két éve megjelent, alig néhány száz példányban eladott „cikkgyűjteményét” virtuális ismerőseire valahogy rásózza. Milyen véletlen: ebben is sikertelen.