A sárgamellényesek lázadása és a globalizáció paradoxona

Emmanuel Macron gyenge centrista elnök, bukása szinte elkerülhetetlen.

Franciaországban nem csitul az úgynevezett „sárgamellényesek" lázadása, melyet az Emmanuel Macron francia elnök által bevezetett üzemanyagadó váltott ki. Azóta a tiltakozók követelései, az adó eltörlésén túl, kiszélesedtek. Nyilvánvaló, hogy a környezetvédelmi hozzájárulásként értelmezett új közteher csak szikra volt az elégedetlenek szemében. Párizs az 1960-as évek óta nem látott ilyen erejű utcai tiltakozáshullámot. A megmozdulásokkal kapcsolatos francia elemzések kiemelik, hogy a lázadók magja a fehérbőrű munkás- és vidéki alsó középosztályból kerül ki, az „elfelejtett többségből", ahogy a tiltakozók egy része önmagát nevezi.

„Modernity has faild us" (a modernitás cserben hagyott bennünket) – énekli a posztmodern kulturális mozgalom szlogenszerű közhelyét a The 1975 nevű brit popzenekar, amit a tiltakozók ma inkább arra cserélnének, hogy „globalisation has faild us" – azaz a globalizáció hagyott cserben bennünket. És valóban, ezek az emberek, az egyébként sokak által sikeresnek tekintett, és ünnepelt globalizáció valódi vesztesei.

1975 az az év, amikor a nyugat számára világossá vált, a háború utáni gazdasági fellendülés korszaka végleg véget ért. Új időszámítás vette kezdetét, a 80-as évekre működőképessé vált a globalizáció új modellje, amit nevezhetünk a „free trade", azaz a szabadkereskedelem, vagy a szabad piac korszakának.

A szabad piaci korszak két legfontosabb alappillére az áruk (szolgáltatások) és a tőke szabad (határokon átívelő) mozgásának biztosítása volt (a munkaerő szabad mozgásának megteremtése globális értelemben, szabályozottan nem valósult meg, csak spontán módon, a migrációs hullámokkal), méghozzá úgy, hogy egységes környezet jöjjön létre a tranzakciós költségek minimalizálása, országok közötti kiegyenlítése érdekében. Ezt a célt szolgálta a WTO, az IMF, a Világbank intézményi struktúrája és a mögöttük meghúzódó szabadkereskedelmi egyezmények.

A közgazdasági szakirodalomban ezt az időszakot „deep integration"-nek (mély integráció) is nevezik, ami arra utal, hogy a globális gazdaság működtetésének új szabályrendszere szépen lassan gúzsba kötötte a nemzetállamokat és gazdasági mozgásterüket, ezzel próbálva kiegyenlített feltételeket teremteni a tőke, a befektetések számára.

Óriásvállalatok felemelkedése, nemzetközi értékláncok létrejötte, a termelési tevékenység kiszervezése, a magállamokban gyárak, termelő üzemek bezárása, a hagyományos kékgalléros munkásosztály „eltűnése" jelzi a korszak fényes és árnyékos oldalát. A 2008-as nagy világgazdasági válságig elsősorban a fényes oldal dominált, legalábbis a közbeszédben.

2008 előtt a szabad piaci logika megkérdőjelezhetetlen volt. A gazdaság esetében a fejlődés és a növekedés egyetlen érvényes útja. Az úgynevezett „washingtoni konszenzus" szerint: a gazdasági stabilitás (az állam számára adósságszabályok, szigorú hiánycélok stb.), piacnyitás (a sokat emlegetett liberalizáció) és a privatizáció szentháromsága.

A 90-es években Magyarország is „éltanulója" volt ennek az elvárásrendszernek. Privatizált, új intézményeket épített ki, és megnyitott minden piacot a külföldi működőtőke, illetve import előtt. Majd várta a gazdasági csodát, a felzárkózást. Ami a történelem fintoraként, a posztkommunista és más fejlődő státuszba sorolt országok többségében nem jött el soha, különösen ott nem, ahol szóról szóra követték a „sikeres globális piaci integráció" receptjét.

A világ gazdaságtörténetének ironikus példája erre Argentína, ami válságról válságra bukdácsol, miközben a neoliberálisok tankönyvi példaként emlegették, a globális gazdasági integráció mintagyermekeként. A probléma azonban az, hogy aki a globalizáció új trendjében a nemzetközi munkamegosztás kedvezőtlen helyére szorult (felvevőpiac és összeszerelő üzem), annak a piac nyitottsága és a működőtőke szabad áramlása mellett sem volt kitörési pont.

A szabad piac globális expanziója 2008-ban súlyos korlátokba ütközött, méghozzá a saját korlátaiba. A válság bebizonyította, hogy a nemzetállamokat és a nemzeti elkötelezettséget olyan büszkén maguk mögött hagyó multinacionális pénzintézetek és vállalatóriások a bajban a lenézett és kiközösített állam, illetve adófizetőinek segítéségre szorulnak.

A valóságban persze a piacok működését (a merkantilizmustól a liberális kapitalizmusig) mindig is a politikai hatalom (legyen az demokratikus vagy autokratikus, birodalmi) biztosította, garantálta, védte. Ez a globalizáció egyik paradoxona. Szabad piac nem létezik nemzetállamok (és nemzetállamok közti megegyezések) nélkül. Hiába jöttek létre olyan szupranacionális (nemzetek feletti) intézmények, amelyek az államok szuverenitását igyekeznek gúzsba kötni, ha baj van: minden visszatér az eredetéhez. Ez pedig a nemzetállam. Mert, némi cinizmussal: a nyereség lehet privát, de a veszteség mindig közös.

Branko Milanovic, a Világbank volt közgazdásza, még Donald Trump győzelme előtt publikált könyvében (Global inequality: A New Approach for the Age of Globalization) arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció 1980 és 2008 közötti, szabadkereskedelmi korszaka a jövedelmek elosztásának paradox mintázatához vezetett. Miközben például a kínai és indiai középrétegek felemelkedtek, az Egyesült Államokban és Európában a munkás- és középosztályok helyzete mintegy 30 évig, reálgazdasági értelemben stagnált, vagy romlott.

A napjainkban sokat emlegetett felső 1 százalék vagy 1 ezrelék vagyoni és jövedelmi pozíciói eközben extrém módon javultak. Még a gazdasági válságsokk elmúlását követően is, hiszen azáltal, hogy a nemzetállamok megvédték a pénzügyi rendszert, a bankokat, pénzt engedtek a gazdaságba, a magánadósságot államadóssággá transzformálva, a vagyonvesztés nem volt olyan mértékű, illetve a vagyon akkumulációja gyorsan új erőre kapott.

A sárgamellényeseket, a „csendes többséget" Nyugat Európában azonban elkerülte a fellendülés, de sokáig a lázadás is. Korábban az úgynevezett harmadik utas politika igyekezett lecsillapítani őket. A Clinton-Blair korszak a magánadósság ösztönzésével (lakáshitelek, fogyasztási hitelek), az öngondoskodás piacosításával kompenzálta a középrétegeket, akik reáljövedelme érdemben nem emelkedett, így saját jövőjük rovására tudták csak életszínvonalukat emelni. Ennek a folyamatnak a gazdasági válság vetett véget.

Nehéz nem észrevenni a jelen francia helyzete és az elmúlt évek „lázadásai" között a nyilvánvaló párhuzamot. A Donald Trumpot támogató, magukat „deplorables"-nak (sajnálatra méltó) nevező vidéki Amerika, a Brexit támogatói, az olasz Északi Liga követői mind ide tartoznak.

A globalizáció paradox következménye, hogy az elfeledettek visszatérnek, a vidéki városokban kilátástalanságba sodort munkás- és alsó középosztály újra azonosítja önmagát, és megjelenik azoknak a nagyvárosoknak az utcáin, amik a globalizáció sikereit ünneplik: a multikulturális társadalmat, a progressziót, a jólétet.

Párizs egyszerre a soha nem tapasztalt gazdagság és a migráció színtere. A nyílt társadalom (a nyitott határok, a tőke, az áruk és a munkát kereső bevándorlók szabad áramlásának társadalma) olyan elíziumba vezet, ahol a csendes többségnek nincs helye.

A pénz és az együttérzés globalista utópiája üvegbuborékba zárja magát, amit a régi kékgalléros munkásosztály gyermekei csak kívülről szemlélhetnek, mint egy vad, hátrahagyott törzs. Ezek az emberek ma, az Emmanuel Macron által „populista lepraként" aposztrofált jobboldalra állnak. Érvényes politikai baloldal híján, hova máshova?

Macron bukása szinte elkerülhetetlen. A francia elnök (korábbi retorikája ellenére) egy gyenge centrista, aki a jelen politikai törésvonalán nem tud hol lehorgonyozni. Tegnapi felszólalásában sajnálkozó együttérzéssel beszélt a tiltakozók szociális helyzetéről, kilátástalanságáról, de kiállt a vagyonadó korábbi, az elitnek kedvező csökkentése mellett.

A közép Macron számára azonban a szakadékot jelenti.

Fűrész Gábor írása az Origónak.