Aki túl sokat kér, az valami bizonytalanság miatt teszi

Interjú Pasztircsák Polina operaénekesnővel.

Egy svájci ügynökség intézi a fellépéseit, az oldalon minden angolul van, és mivel nem voltam benne biztos, hogy ön személyesen megkap minden levelet, azon gondolkodtam, hogy milyen nyelven írjak önnek. Egyébként, ha jól tudom, hat nyelven éli az életét.

Azért ez énekesi körben nem olyan nagy dolog. A magyar közönség számára egyébként talán nem annyira szimpatikus a változás, de pályám kezdete óta humorforrás a Pasztircsák név kiejtése idegen ajkúak számára. Ezért megoldottam a helyzetet azzal, hogy leírtam ugyanezt fonetikusan: Pastirchak. Nekem is egyszerűbb így az élet... Természetesen itthon továbbra is az eredeti verziót használom.

Pasztircsák Polina Fotó: Csudai Sándor - Origo

Azzal vitatkoznék, hogy „ez énekesi körben nem olyan nagy dolog”. Sok énekesnek jelent problémát idegen nyelven megtanulni egy-egy szerepet. Természetesen nem csak magyar énekesekről beszélek!

Valóban, nekem is problémát jelent egy olyan nyelven szerepet tanulni, amin nem beszélek. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy lehetőségem volt ezen nyelvek elsajátítására. A magyar és az orosz adott volt a szüleim miatt, a többi jött hozzá; az angol és az olasz a tanulmányaim során, a francia és a német csak később, a szakma által. Azért persze ez sokat számít.

Felteszem, nemcsak a szöveg megtanulására gondol, hanem a megértésére is, értelmezésére.

Az a helyzet, hogy az énekesek a zenészekkel szemben előnyben vannak a közönséggel való kommunikálásban, és ezt a szöveg teszi számukra lehetővé.

A közönség jobban érti a szöveges zenét. Ezért egy énekes számára szerintem nagyon fontos dolog, hogy tudja, milyen értéket közvetít a szöveg által.

És ez csak a tartalom megértésére vonatkozó feladat. Minden nyelvnek megvan a maga kiejtésbeli nehézsége tele nüanszokkal, amikről egy anyanyelvű hamar felismeri a „vendéget”. De törekedni a tökéletességre mindig érdemes. Az operaházak is általában nagy figyelmet fordítanak erre a fajta minőségre, és korrepetitorokat alkalmaznak e célra.

Kovács János karmester beszélt nekem arról néhány napja, hogy milyen fontos és bensőséges kell, hogy legyen egy énekes-korrepetitor viszony. Egyetért ezzel?

Abszolút. Egy családi, bensőséges viszony. Napi szinten találkozunk, az ember azzal kezdi a találkozást, hogy elmondja az ügyes-bajos dolgait, csak ezután fogunk neki a munkának...

Ön – legalábbis a színpadról ez jön át – nagyon határozott jellem...

Ha azt akarja kérdezni, igen, volt már konfliktusom korrepetitorral.

Nem vagyok konfliktuskereső alkat, de az ember személyiségéből eredően néha nem tudja elkerülni. Nekem a tanulás egy nagyon mechanikus folyamat, amiben nem szeretek nagyon »művészkedni«.

Amitől sajátos lesz az előadás, az sokkal később adódik hozzá. A korrepetitor személye pedig ebben az elsődleges folyamatban elengedhetetlen segítség. Nemes egyszerűséggel segít benyalni a szerepet. Nem egy kellemes feladat, belátom, de ez a magabiztos színpadi jelenlét és a későbbi színpadon, közönség előtt létrejövő varázslatos pillanatok technikai és pszichés alapja. Azt hiszem, ez egy óriási dolog, és én ezért hálás vagyok Doman Katinak, Katona Anikónak, Szennai Kálmánnak, Hidegkúti Pálmának, Tóth Samunak, és még sorolhatnám a nélkülözhetetlen munkatársakat, akiket nagyon nagyra becsülök.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ha jól értem, akkor önnek csak arra van igénye, hogy mondjuk a dinamikával, esetleg, ha vannak, a hamis hangokkal foglalkozzanak?

Szeretem, ha tényszerűen rávilágít a hiányosságokra, de nem szeretem például, ha megoldást ajánl rá. A megoldást magam szeretem megkeresni.

És milyen a kapcsolata a karmesterekkel? Merthogy az lehet a következő alkalom, ahol nézeteltérés alakulhat ki.

A karmester az egy más dolog, ott valóban lehetnek interpretálást illető nézeteltérések, mivel mindketten felelősnek érezzük magunkat a végeredményért. Erre is volt példa legutóbb a toulouse-i Traviata esetében. A karmester máshogy gondolta Violetta jellemét, mint én, és ezáltal merőben máshogy képzelte az első nagyáriát. Viszont szerencsém volt, mert megértette, hogy a szerepet nekem kell előadni, és a szerepfelfogásomat alapvetően nem tudom megváltoztatni. Ezért elfogadta az én verziómat, és ezzel nagyon sokat segített nekem. Az én Violettám maradhatott, és nem kellett valaki másét játszanom. Ezzel együtt keresem a kompromisszumot, mert szeretem, ha mindenki elégedett. Szeretem a szabadságot, de sokszor az ember többet tanul abból, ha meghallgatja a másikat is. Viszont az a tapasztalatom, hogy aki túl sokat kér, az általában valamiféle bizalmatlanság miatt teszi azt. Kell a rugalmasság és a bizalom mindkét részről.

Kikkel szeret együtt dolgozni?

A legutóbbi élményem Renée Jacobsszal fantasztikus volt. Szeretem azt, aki sokat próbál. Ő ilyen. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki nagyon nagy elvárásokkal indít a próba elején. De a hosszú próbafolyamat pont arra ad lehetőséget, hogy megismerjük egymást, és kialakuljon egyfajta bizalom, amikor már nem az a fontos, hogy mit várok el a másiktól, hanem az, hogy hagyom-e, hogy a másiknak a pozitív tulajdonságai érvényesüljenek. Hogy ne akarjam a saját ötleteimet a másikra erőltetni. Kell, hogy a karmester és az énekes is jelen legyen e folyamatban. Ha a zenei asszisztens vagy a cover viszi végig az egészet, és a karmester vagy az énekes két nappal az előadás előtt érkezik meg, az nem szerencsés. Ez pénzspóroló akció, de nem jó.

Két fontos énekversenyt is megnyert, egyet idehaza, egyet pedig Genfben, míg Németországban egy versenyen különdíjas lett. Ezek mekkora lökést adtak a karrierjében?

Nagyot, nyilván. Minden ilyen siker megnyit egy kaput.

Ha nem nyertem volna meg a versenyeket, nem tudom, mi lett volna. Lehet, hogy akkor is előbb-utóbb pályára lépek, de tény, hogy rengeteg ismeretséget és lehetőséget hoztak.

Szerintem minden énekesnek van egy olyan időszak az életében, amikor a versenyeket helyezi előtérbe, mert ez egyfajta kiugrási lehetőség. De azt azért hozzáteszem, hogy más módja is van a karrierépítésnek, de én főleg a genfi verseny előtt azt éreztem, hogy ez az, ahová mennem kell.

Az igaz, hogy 19 évesen kezdett komolyabban foglalkozni az énekléssel?

Akkor volt az első magánénekórám. Zenei általános iskolába jártam, fuvolázni tanultam, kórusban énekeltem, tehát a zenei alapokat magamba szívtam, de ezen felül semmit. Az énekeseknél sokszor van az, hogy későn derül ki a tehetség. Én mindig szerettem énekelni, de az csak kamaszkoromban lett opció, hogy énekes legyek. Itt jelzem, hogy az operaéneklés az én fejemben akkor még abszolút nem volt opció.

19 éves korában viszont minden eldőlt?

Tulajdonképpen igen. Bikfalvy Júliához kerültem, teljesen véletlenül. Egy ismerősünk ajánlotta nekünk őt.

Juli azonnal meglátta bennem a lehetőséget, és úgy alakította az életem, hogy az énektanulás alapján hozzak döntéseket.

Akkor még az ELTE-re jártam angol-orosz tanári szakra, ami nagyon lefoglalta az időmet. Tehát Juli karakán emberként feltette kérdést, hogy „Polikám, énekes leszel, vagy nyelvtanár?” Valójában számomra nem is volt kérdés.

A családja hogy fogadta a döntését?

A szüleim iparművészek, úgyhogy a mi falainak között ez egyáltalán nem volt őrültség. Nem úgy az egyik tanárom az ELTE-n, aki búcsúzásomkor óva intett a „kalapozás” veszélyétől.

Gulyás Dénes mondta azt nekem néhány hónapja, hogy amikor rendez, fontos a szereplőválogatásnál a külső. Ugye ez korábban nem mindig volt így, sőt, most sem feltétlenül. Ő azonban az mondja, hogy – persze a megfelelő hangi adottságok mellett – csak az játszhat el egy szerepet nála, akiről a néző el tudja hinni, hogy mondjuk bele tudna szeretni.

Szerintem erről ma is megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a közönség szereti, ha hiteles az illető. Viszont a hang mindent visz.

Egy gyönyörű hang sokkal inkább szívbe markol, mint egy csinos külső. Azt gondolom, ahogy a szem, úgy a hang is a lélek tükre, és nem pedig a testalkat.

Sajnos kivitelezhetetlen az is, hogy valaki 16 évesen Pillangókisasszonyt énekeljen. Mindezzel együtt nekem az életem fele azzal telik, hogy sportolok, és odafigyelek arra, hogy mit eszem. Formában kell tartanom magam, máshogy ez a pálya sem megy. De hozzáteszem, hogy ezt elsősorban a hangi és fizikai fittségem érdekében teszem, mert az énekes hangszere a saját teste.

Pasztircsák Polina, magyar énekművész interjú, 2019.04.11. Fotó: Csudai Sándor - Origo

Szoktak amiatt összesúgni ön mögött, mert azt mondják, hogy ön fiatal, szép, biztos csak ezért kapott meg egy szerepet?

A bőrömön még nem éreztem, azt meg nem tudom, hogy a hátam mögött mit beszélnek. Erről nem szoktam érdeklődni.

Tudom azt, hogy milyenek az emberek, és hiszek abban, hogy ha én jó vagyok, akkor azt fogom visszakapni.

Aki a szépségével kíván énekesi pályát építeni, nem juthat messzire. Ez egy szakmabelinek nem kérdés: egy kis gógyi sem árt, ha van...

Mennyire ad a közönség reakcióira?

Nagyon jólesik, ha tombol a közönség, de ha nem, akkor sem szoktam összezuhanni.

Elfogadom azt, hogy vannak olyan belső reakciók is, amelyeket én egy tapsból nem tudok megítélni.

Lehet, hogy a közönség azért nem tapsolt annyira, mert teljesen a darab hatása alatt van. Bevallom őszintén, néha kifejezetten zavar a kitörő harsány taps, megzavar és kizökkent. Ezért nem feltétlenül kell, hogy befolyásolják a lelkiállapotomat. Aztán persze, ha nem volt olyan jó az előadásom, akkor azt úgyis érzem. De hát emberek vagyunk...

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Főleg ma, amikor az emberek sokat hallgatnak CD-t, tökéletes minőségben, mert ha a stúdióban valami nem volt jó, akkor azt újraveszik, és ezt a fajta tökéletességet várják el öntől élőben, a színpadon. Amelyet persze lehetetlen hozni, hiszen, ahogy ön is mondja, a színpadon emberek vannak, nem robotok, gépek. Frusztrálja ez önt?

Ezzel nehéz felvenni a versenyt. Amikor készül egy felvétel, én is törekszem arra, hogy a lehetőségeim szerint a tökéleteset örökítsük meg. Sajnos, én, mint apró része a projektnek, nem tudom befolyásolni a munkafolyamatot.

Általában ki szoktam borulni a lemezfelvételek után, mert nagyon nem úgy csináljuk, ahogy az belülről fakadna. Mintha a zene lelkét vagdosnánk szét...

Blokkonként vesszük fel a zenét, ami tudom, hogy praktikus, mert akkor arra a két ütemre tudunk koncentrálni, és akkor az tökéletesen megvan, de ez sosem ugyanaz az élmény, mintha teljes átéléssel elénekelném az egészet az elejétől a végéig. De be kell látnom, hogy ez így hatékonyabb.

No, de ezzel pont azt erősíti, ami az egésznek a felütése volt...

Ezt nem tudom befolyásolni. El kell fogadni, hogy ez napjainkra így alakult ki. Ugyanúgy el kell fogadni, hogy nagyon sok negatív dolog van ebben a bizniszben. Ezeket az ember szeretné kiiktatni, de sajnos nem lehet. Ez egy iparág lett, és a lehetőségek diktálnak.

Mi nyilván boldogok vagyunk, ha részesei vagyunk egy-egy szép projektnek, de úgy látom, hogy ennek többé-kevésbé mindenki ki van szolgáltatva.

Küzd ellene?

Olyan ez, mint a környezetvédelem: mindenki tud a saját szintjén tenni valamit. Én például próbálom nem túlvállalni magam a minőség érdekében. Lemondani nem szeretek, de próbálok úgy vállalni, hogy legyen időm egy-egy előadás között pihenni.

Láttam önről egy portréfilmet, amelyben egy olyan üzletben járt, ahol egyedi, antik ruhák voltak. Sokat fel is próbált, és mesélt arról, hogy ezt mennyire szereti. Fontos önnek, hogy a megjelenése mindig tökéletes legyen?

Azokat, amiket ott veszek, sokszor a koncerteken is hordom. Ez nekem ugyanúgy kulturális élménynek számít, mint egy koncert.

Úgy tudom, nem szereti, ha opera-, vagy legalábbis csak operaénekesnek hívják. Miért?

Én mindent csinálok, ami a klasszikus énekléshez tartozik, így nem kell limitálnom magam.

Forrás: Magyar Állami Operaház – Fotó: Csibi Szilvia

Mi az, amire most nagyon készül?

Ami most a legnagyobb élmény volt, az a

Renée Jacobs-féle Don Giovanni-turné, amiről most értem haza. Egy hét múlva megyek vele ismét egy Missa Solemnis-turnéra, aztán ezt felvesszük lemezre is Berlinben.

Októberben pedig megyek Grazba, ott színpadra viszik Humperdinck Königskinder c. operáját, ami szintén egy gyönyörű zene, egy szép feladat.