Sok embernek nem tetszik, hogy jobboldali, Istenhívő ember vagyok

Vágólapra másolva!

Mozart Requiemét énekli pénteken a Zeneakadémia nagytermében, a Nemzeti Filharmonikusokkal Schnöller Szabina. A kiváló énekes korábban megnyerte a Schlossoper Haldenstein nemzetközi operaversenyt, ennek hozományaként Svájcban komoly helyen kapott szerződést. Az operaénekesnővel Mágó Károly beszélgetett.

Mágó Károly

Vágólapra másolva!

opera Mozart Zeneakadémia Schnöller Szabina

Legutóbb, amikor Magyarországon koncertezett, Mozart Figaro házassága című operájából a Grófné szerepét énekelte, és most is két Mozart-darabbal tért haza. Egyáltalán nem mondom, hogy messze áll öntől Mozart, de ez nem sok egy kicsit?

„Mozart-időszakom" élem, úgy tűnik. A Szöktetés a szerájból című operából Konstanza szerepét fogom énekelni Győrben, február elsején lesz a premier, illetve pénteken Mozart Requiemét a Zeneakadémia nagytermében, a Nemzeti Filharmonikusokkal.

Schnöller Szabina Fotó: Csudai Sándor - Origo

Jól tudom, hogy utóbbi egyúttal egy debütálás is?

Szólistaként igen.

Nagyon sok művész, hangszeresek és énekesek mondják azt, olyanok, akik önhöz hasonlóan járják a világot, hogy nagyon jó hazatérni a Zeneakadémia nagytermébe, amelynek különleges akusztikája van. Ön is így gondolja?

Az a terem történelmet hordoz magában, minden szempontból.

Nemcsak a világ egyik legszebb koncertterme, hanem az akusztikája is kiváló,

és ha az ember belegondol abba, hogy kik fordultak ott meg...

Belegondol akkor is, mielőtt kimegy a színpadra?

Mielőtt kimegyek, már nem. Ezt csak korábban pörgeti végig magában az ember, a színpadon már csak arra gondol, hogy eleget tegyen a kihívásnak.

Én imádom a kihívásokat, minél nagyobb a feladat, annál jobban élvezem, hogy feszegethetem a határaimat.

Ami így van egyébként Konstanza szerepével is. Először azt mondtam, hogy nekem ezt meg kell csinálnom. Elmentem a meghallgatásra, megkaptam, majd azt mondtam, hogy nekem ezt azonnal vissza kell adnom!

És ez mennyi idő alatt játszódott le önben?

Egy héten belül. Korábban is sokszor voltam úgy, hogy elkezdtem egy szereppel komolyan foglalkozni, volt egy nagy lendület, amikor azt éreztem, hogy ide nekem az oroszlánt, és ha mondjuk egy ütem nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, azt mondtam, hogy én ezt a szerepet nem tudom megcsinálni.

Ennyire el tudja venni egy apróság a kedvét?

Valószínűleg ezt okozza a maximalizmusom. Visszatérve Konstanzára, nem véletlenül hívják a szerepet „kis" Éjkirálynőnek. Ez a második legnehezebb női Mozart-szerep. Sőt, valójában a legnehezebb.

Az Éjkirálynő megkövetel egy adottságot, egy hangmagasságot, amely vagy megvan valakinek, vagy nincs, ez a szerep viszont sokkal nagyobb dolgokat igényel, egy óriási intervallumot kell áténekelni,

mély is, magas is, és embert próbáló, nagyon hosszú és virtuóz áriák vannak benne, ráadásul a második és harmadik ária egymást követi, egy picike kis prózával köztük, ami összesen majdnem 25 perc. Ilyenkor az ember azt kérdezi, hogy nekem ehhez megvan-e a felkészültségem, a lélekjelenlétem. Más ezt a négy fal között elénekelni, és más a nagyszínpadon.

Olyan volt, hogy attól megijedt, hogy kivel kell együtt játszania, karmester, zenekari tag, társak az énekben?

Nem, mert ha azt érzem, hogy ezt meg tudom csinálni, akkor tudom, hogy helyt fogok állni abban a produkcióban, hogy érdemes vagyok arra a szerepre. Ha pedig nem, akkor nem vállalom el.

Azt gondolom, ilyen még nem fordult elő!

Nem, soha.

Hamar Zsolt karmesterrel lép fel a Zeneakadémián. Milyen vele dolgozni?

Korábban nem volt közös koncertünk, de két éve, mikor meghallgatáson voltam nála, dolgozott velem egy kicsit. Azt hiszem, akkor felmértük egymást, és a mostani Mozart: Requiem annak a gyümölcse. Nagyon várom vele a közös munkát. A zürichi diákéveim alatt többször volt vendégkarmestere a Zürichi Operának, így láthattam vele előadást. Nagyra tartom őt, szerintem az nagyon komoly dolog, hogy az ország legjobb zenekarának az élén van, és nem utolsósorban Kocsis Zoltán helyét vehette át. Erre akárki nem lenne képes.

2011-ben megnyerte Schlossoper Haldenstein nemzetközi operaversenyt. Ez mekkora lökést adott a karrierjének?

Adott egy lökést, hiszen társulati tag lettem Svájcban, egy színházban. Ott voltam három évig, csodálatos volt, mert főszerepeket énekelhettem, de az átütő nemzetközi sikert nem hozta meg. Utólag azt mondom, hogy ez az én hibám is, mert megelégedtem azzal, ami van.

Ha tanácsot kéne adnom a fiataloknak - bár a mostani fiatalok jobban tudják, hogy mi a teendőjük -, azt mondanám nekik, hogy ilyenkor kell kopogtatni.

Az megjegyzendő, hogy nekem ma már van Magyarországon és külföldön is ügynököm, és így egész máshogy mennek a dolgok. Nem én tárgyalok, beszélem le a gázsimat és a produkciók feltételeit, hanem ezt a menedzsment teszi meg helyettem.

Mit szeret, ha hogyan teszik fel önnek a kérdést, újra Magyarországon, vagy újra itthon énekel?

Azt, hogy itthon. Az utóbbi pár évben a fókusz erősebben Magyarországra került.

Nekem ez a szívügyem, a hazám, és a gyökereim, arról nem is beszélve, hogy a szüleim, a családom, az igaz barátaim Magyarországon élnek.

Azt tegyük hozzá, hogy ön egy művész családba született, édesanyja keramikusművész, édesapja filmoperatőr.

Én egy klasszikus budai polgári családban nőttem föl.

Édesanyám Gorka Géza egyetlen növendéke volt. Tíz éven át a pécsi Zsolnay gyár művészeti igazgatója. Többek között a híres főnixmadaras készletet is ő tervezte. A nagybátyám festőművész, ahogy mind a hat gyereke is. Édesapám több nemzetközi díjnyertes sportfilm operatőre és rendezője. A dédszüleimig visszamenőleg mindenki hivatásszerűen foglalkozott zenével, főleg hegedűsök voltak, brácsások, néhányan zongoristák. Dédnagyapám testvére, Schnöller Lajos közösen alapította meg Káldy Gyulával a Magyar Zeneiskolát, melynek később igazgatója lett. Ott megszakadt ez a vonal, úgy tűnik, el kellett telnie pár generációnak, hogy ez ismét folytatódjon.

Hogy jött az ön életébe a zene?

Véletlenül, de persze véletlenek nincsenek. Nálunk ugye kötelezően mindenkinek kellett egy hangszeren játszani. Én zongorázni kezdtem hatévesen, és egy zenei általános iskolába írattak be a szüleim, ahol nagyon hamar felfigyelt rám az énektanárnőm. Minden nap volt énekóránk. Már ő is elkezdte mondani, hogy nekem ezt csinálnom kell, mindig abba a szólamba tett be, ahol kevesebben voltak, ahol a kórust erősíteni kellett. Aztán a felső tagozatban kaptunk egy énektanárnőt, Guttmann Esztert, akinek a mai napig rendkívül hálás vagyok, mert ő nagyon erősen ösztönzött. Nyolcadik osztályig minden évben volt egy koncertünk a MOM kulturális házban, majd 8. év végén nekem szólót kellett énekelnem. Ez volt életem első fellépése.

Mindenre emlékszik belőle?

Hogyne! Szinetár Miklós Légy jó mindhalálig című musicaljéből énekeltem Nyilas Misi áriáját. Mindenkiben komoly nyomot hagyott. A nagymamám akkor jelentette ki: „Fiam, belőled operaénekesnő lesz!"

Annyi mindent lehet énekelni. Miért pont opera?

18 évesen a tanárnőm, aki felfedezett az általánosban, azt mondta nekem, hogy ezt komolyan kell vennem. Én nem konziba jártam, sőt a zongorázást is majdhogynem abbahagytam, de éreztem, hogy valami rettenetesen hiányzik. De

nem akartam az operát, és hát mit hoz isten, egy operaénekes lett az első tanárom, aki „megmérgezett", és nagyon gyorsan eldőlt, hogy nekem ez a sorsom, ez az életem.

Így kerültem aztán Győrbe, majd Polgár Lászlóhoz, Zürichbe. Ma pedig Laki Krisztina foglalkozik velem. Úgy terveztem, hogy 2-3 évet leszek kint. 14 éve élek Svájcban. Megismerkedtem a magyar férjemmel, van egy öt és fél éves kisfiunk. Én úgy nőttem fel, hogy mindenért meg kell dolgoznom, Magyarországon is így éltem, és Svájcban is így élek.

Erre a szülei nevelték?

Igen, főleg az édesanyám. Mindig azt mondta, hogy „fiam, neked meg kell állnod a saját lábadon, és ne várd, hogy a sült galamb a szádba repüljön, teremtsd meg magadnak". Én is ezt vallom, és így sokkal édesebb a siker gyümölcse. Tudom, hogy nem azért vagyok ott, mert... hanem, mert megcsináltam. Sokkal tovább tartott, és nehezebb volt, és még tart, de tükörbe tudok nézni, és azt tudom mondani, hogy igen! Emellett

kaptam egy keresztény-konzervatív értékrendet is szüleimtől. Ez persze hordoz sebeket is magával, hiszen az, hogy a nagyszüleim kitartottak emellett a hitvallás mellett, az komoly áldozatokkal járt.

Felteszem nem volt könnyű élete a szüleinek, nagyszüleinek a kommunizmusban.

Osztályidegennek minősítették őket, arról nem is beszélve, hogy a dédnagyapám keze által épített villát államosították, elvették, ráadásul a fölső lakásba egy párttitkár családot költöztettek,

akiket több mint negyven éven keresztül kellett eltűrnünk, és sose kaptuk vissza. Az édesanyám most is úgy él ott, hogy vadidegenek laknak a feje fölött, gyakorlatilag a saját házában. Én ezeket a sérelmeket, fájdalmakat, tudatot már csak átvettem, de én is ebben a házban nőttem föl. Édesanyám, elfogultság nélkül mondhatom, hogy a legnagyobb élő keramikusok között van Magyarországon, az életműve önmagáért beszél. 81 évesen még mindig aktívan alkot. Ezt persze sokan nem bírják elviselni a kollégái közül, hogy ennyire vitte, annak ellenére, hogy nincs főiskolai végzettsége. Persze azért nincs, mert osztályidegenként nem tanulhatott. Édesapám úgy lett operatőr, hogy testnevelési főiskolát végzett. Azt is úgy, hogy egy kommunista ismerős elintézte neki, hogy felvegyék oda. Világosítóként kezdett, és sok év után lehetett operatőr. Megéltem azt, hogy beugrottam anyunak egy háromnapos karácsonyi vásárra árulni. Odajött egy idős férfi, nézegette anyu műveit. Mondta, hogy „nagyon szép, nagyon szép! És kihez járt a főiskolára?" Mondom, nem járt. Erre hanyagul ledobta, ami a kezében volt, és azt mondta, hogy „hát igen, emlékeznék is rá, ha nálam tanult volna".

Én is sokszor érzem itthon, hogy bizonyos közegekbe nem akarnak bevenni. Sejtem, hogy miért nem,

de pontosan emiatt tanultam meg ezzel együtt élni.

Miért nem akarják bevenni?

Én egy vállaltan jobboldali, Istenhívő ember vagyok. Ez sok embernek nem tetszik.

Mit gondol a művészet, a kifejezésmód, hogyan mennyit változott az elmúlt másfél-két évtizedben?

Talán a német színházkultúrából indult egy elég erős, mondjuk úgy, véres kifejezésmód. Én értem, hogy valami újat kell csinálni, de ez nekem sok. Nem gondolom, hogy a közönség erre vágyik, és nem gondolom, hogy az azonosulás csak akkor tud megtörténni, ha az ember elé teszik a „véres húsokat".

Azt hiszem, és vallom, hogy a közönség azt élvezi, és azt szereti, ha abban a pár órában, amikor elmennek egy előadásra, teljesen kiszakadhatnak a hétköznapokból.

És különösen a mai hétköznapokból, amikor már semmi sem tabu, semmi sem szent, igenis kell, hogy az ember vágyjon a szépségre, a mesére, és azokra a földöntúli dolgokra, melyek a mai valóságtól mérföldekre vannak.

Amikor a színpadon van, tudatosan próbál varázsolni?

Ez a legnagyobb cél. Az ember soha nem magának énekel. Azért van ez a rengeteg gyakorlás, amelynek a jelentős részét az ember egyedül vagy korrepetitorral tölti, hogy

aztán amikor kimegy a színpadra, azt adhassa, amit szívvel-lélekkel adni akar. A közönség ezt azonnal megérzi, és a visszacsatolás is azonnal megszületik.

Fantasztikusan jó érzés, amikor az ember érzi a színpadon, hogy szeretik.

Milyen a magyar közönség?

Nagyon jó, hálás és hozzáértő, halleluja ezért. A zeneakadémiai koncertünk is telt házas lesz, ahogy sok minden más is.