Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Hogyan kell értelmeznünk, hogy XVI. Benedek emeritus pápával együtt adtak ki egy papi cölibátus védelmére irányuló könyvet, kérve Ferenc pápát, hogy ne módosítson ezen az egyházi szabályzaton?
Ez a könyv kiáltás, az egyház, a pápa, a papok és az összes keresztény iránt érzett szeretetünk kiáltása. Szeretnénk, ha ezt a könyvet a lehető legszélesebb körben olvasnák. Az egyház válsága nem rejthető el.
(...)
Pontosan mit ítélnek el XVI. Benedek pápával együtt, amikor „teátrális megnyilvánulásokról”, „ördögi hazugságokról” és „ideológiai manipulációkról” beszélnek?
Az elmúlt hónapokban tanúi lehettünk annak, hogyan vált a média eszközévé az amazóniai esemény. A média, a kommentárok, az önjelölt erkölcsi hatalmak nyomást akartak gyakorolni a püspökökre. Azt akarták elhitetni, hogy az egyházi cölibátus egy közelmúltbeli diszciplína. Történelmi hazugságokat hordtak össze, teológiai megközelítésekkel. Azt sugalmazták, hogy a családos férfiak pappá szentelése és a női papság létrehozása minden bajra megoldást jelentene. XVI. Benedek pápával együtt úgy éreztük, hogy nem akarjuk elfordítani a tekintetünket. A problémák mérhetetlenek. Közös meggyőződésünk, hogy az egyház egyetlen lehetséges reformja az lenne, ha visszatérne az evangélium radikalizmusához.
Hogyan tudná mégis összefoglalni „a papi válság” természetét, ami a könyv fő témája?
A papi válság középpontjában az Istentől való eltávolodás van. Ha a pap életét már nem a hit és a Jézus Krisztus melletti elköteleződés járja át, minden eltérés lehetséges lesz. Ha a papokra már nem úgy tekintünk, mint olyanokra, akik teljes mértékben Istennek adták és szentelték fel életüket, akkor a szemünkben csupán szociális munkások és szolgáltatók lesznek. A katolikus pap egész életét felajánlja Istennek eszközeként. Neki nem a globális fogyasztói társadalom spirituális ténykedését kell szolgálnia. Papnak lenni nem olyan szakma, amely „magánéletre” és kellemes szabadidőre hagyna időt. Papnak lenni azt jelenti, hogy a keresztre feszített Krisztust kell követnie a nap 24 órájában. Ez egy életállapot. A világ és az egyház aktív résztvevőinek egy kisebb csoportja, köztük néhány püspök is, ezt elfelejtették. XVI. Benedek és én nem félünk ezt elítélni és szembe nézni ezzel a problémával.
Milyen alapvető üzenetet küldenek ezeknek az „ingatag papoknak”?
Idézve II. János Pál pápa szavait: ne féljetek! Legyetek büszkék a cölibátusra! El akarom ismételni nekik, hogy egy szegény és látszólag gyenge, de erős hűségű pap meg tudja rázni ennek a világnak a hatalmát. A cölibátus botrány a világ számára, mert azt állítja, hogy Isten nem csak egy elmélet, hanem egy élő Létező, akinek átadhatjuk egész testünket, teljes szívünket és minden szeretni tudó képességünket! Papi létünk csak Istenen alapulhat. A pap Isten jelenlétét teszi láthatóvá a világban, de a világ elutasítja és fél tőle. Felhívást intézek tehát a papokhoz, hogy lépjenek be egy olyan életbe, amelyben Isten az egyetlen legfőbb támpontjuk. Nem csak a cölibátusi tisztaságban, hanem a szegénységben, nélkülözésben, engedelmességben és a testvéri életben is. Papi életünk mindenekelőtt a Jézussal való egyesülésben, tehát az imában teljesedik ki.
Miként jelenthetnek veszélyt az egész egyházra ezek a lehetséges helyi reformok?
Biztosan tudjuk, hogy a nős férfiak pappá szentelése, vagy a női diakonátus létrehozásának ötlete nem az amazóniai emberek igényéből fakadt. Néhány nyugati teológus szabályszegő bűnének elképzelései ezek. Megdöbbentő, hogy a szegény ott élők helyzetét ilyen mértékben kihasználják. Ferenc pápa egyébként a zsinaton arra emlékeztetett, hogy az Amazonas valódi problémája végső soron hitünk langyosodásának következménye, annak a hiánya, hogy kinyilvánítsuk azt a hitünket, hogy az egyetlen megváltás Jézus Krisztusban van. Sok példát adunk erre ebben a könyvben. És én személyesen is szerettem volna beszámolni afrikai papként szerzett tapasztalataimról annak érdekében, hogy megmutassam, hogy az evangelizációnak cölibátuson kell alapulnia.
Ferenc pápa nyilvános álláspontja az, hogy nem változtat a cölibátus elvén, és hogy helyben kell
megoldani a paphiányt a missziós területeken. Miként befolyásolhat egyetlen kivétel egy évszázados szabályt?
Az egyház kezdetén Jézus ezt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”(Mt 9,37-38). A paphiány kérdése nem egy kivételes állapot. Ez a születő egyházakban is természetes jelenség, mint most Amazóniában, és a haldokló egyházakban is, mint Nyugaton. A kivétel definíció szerint időleges szokott lenni, tehát átmenetnek kell tekinteni a rendes állapothoz való visszatérés útján. A cölibátus elvének gyengülése még regionálisan sem kivételt képvisel, hanem a papság belső koherenciájának megsértését és megsebzését.
(...)
Mivel tudjuk bizonyítani, hogy a papi cölibátus mindig egy norma volt a katolikus egyházban?
Történelmi szempontból a dolgok egyértelműek: 305-ben az elvirai zsinat, majd a 390-ban a karthágói zsinat emlékeztetett a papi mérsékletesség „apostoloktól kapott” törvényére. Mivel az egyház a mártírok korszakán jutott éppen túl, az egyik legfontosabb dolog volt, hogy kimondják, hogy a püspököknek, papoknak és diakonoknak tartózkodniuk kell a szexualitástól házastársaikkal szemben. Ha ez a követelmény egy újítás lett volna, akkor a papok tiltakozását váltotta volna ki, azonban a papok békésen fogadták a szabályt. A keresztények már akkor tudatában voltak annak, hogy a pap, aki a misét celebrálja, vagyis megújítja Krisztusnak a világért tett áldozatát, felajánlja magát Neki, egész testével és lelkével együtt. Már nem sajátja önmagának. Csak sokkal később történt, a szövegekkel való visszaélés következménye során a keleti kereszténységben, hogy már nem minden papnak írták elő kötelezően a cölibátust, a nőtlenséget.
Mégis, akkor hogy lehet a paphiányt kezelni?
Ön azt hiszi, hogy a házas férfiak papságának engedélyezése megoldaná a hivatás válságát? Az egyháziak házasságát elismerő protestáns közösségekben tapasztalt lelkészek hiánya pontosan ellenkezőjét bizonyítja. A papi hivatás válsága a hit válsága! Ahol kihirdetik az evangéliumot, és annak minden szabálya szerint élnek, ott nincs paphiány.
Sokan úgy vélik azonban, hogy az Ön által ajánlott „radikalitás” ma már nem tartható be…
Sokan? Nem vagyok biztos benne. A világi és felületes vallási körökben, talán. XVI. Benedek pápával
együtt nem ennek a kis kasztnak akartunk kedvezni. Éppen ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy a langyos és a középszerű hozzáállás már nem tartható fenn. A Nyugat végsőkig kimerült. Beleöregedett a sok lemondásba és önfeladásba. Talán anélkül, hogy tudna róla, fiatalodásra, az evangéliumi követelményekben való megújulásra vár, azaz a szentségre. Ezért olyan papokra van szükség, akik radikálisan szentek tudnak lenni.
(...)
Elutasítják a vita szellemét. Mit mondanak azoknak, akik úgy értelmezik ezt a kezdeményezést, hogy szembefordultak Ferenc pápával?
Az egyház és a pápa iránti szeretet szellemében cselekedtünk. Az ideológia megosztja, az igazság viszont egyesíti a szíveket. A hit doktrínája vizsgálatának egyesítenie kell az egyházat Krisztussal és az Atyával.
