Demeter Szilárd: Semmi új

Véleménycikk.

Nem értek a színházhoz és a filmhez. Egyszerű kultúrafogyasztó vagyok, a betűvető-betűköpő fajtából, a drámairodalmat is inkább végigolvastam, mintsem megnéztem volna (személyes ügy, hogy miért nem szeretek színházba járni, lényegtelen).

Következésképpen nem tudom megítélni, hogy az SZFE-n milyen minőségű oktatás folyik. Ha jól értem a történetet, akkor a nyolcvanas évektől folyamatosan megújítja egy szűk kör, akik nagyjából valahol a sztratoszférában leledzenek szakmailag. Se megerősíteni, se cáfolni nem tudom. De a negyvenéves időtáv azért elegendő ahhoz, hogy az ember az eredmények alapján értékítéletet alkosson. Végignézek tehát az elmúlt negyven (harminc-húsz-tíz) éven, és hozzá nem értő módon hümmögök. Amennyire meg tudom ítélni, nem rossz, de nálunkfelé nem erre mondják, hogy jó. Biztosan jobbá lehet tenni. Vidnyánszky Attila szerint jobbá kell tenni, lelke rajta, értem a hevületét, hasonlóképpen álltam neki átrázni a kortárs irodalmi intézményrendszert, ha már lehetőséget kaptam rá. Ezért is foglalkozom vele, a probléma túlmutat önmagán.

Mert négy évtized - pláne a művészetekben! - arra is bőségesen elegendő, hogy még az elégedettek is változtatni akarjanak. A rutin, a megszokás, a megcsontosodott gyakorlatok, a komfortzónák belakása és védelme minden művészet halála. Ezt a megcsontosodást fedik el a progresszió bűvszavával azok, akik ragaszkodnak a fennálló rendhez. Érthető, ez az ő rendjük. Másik istenként teremtették maguknak, ők büntetnek és jutalmaznak, őket imádják. Nézzétek vissza az eddigi hozzászólásokat, minden argumentum erről szól.

Ez nem szakmai vita, hanem vallásháború. Mert olyan nincs, hogy egy szakmán belül ne lehessen találni egy közös premisszát, amire alapozva értelmes vitát lehessen folytatni. Ha nincs ilyen, akkor az azt jelenti, hogy nem is akarnak értelmes párbeszédet.

Ezért irracionális az egész. Az SZFE klérusa kinyilatkoztatta: a gonosszal nem tárgyalunk, a gonoszt tűzzel-vassal irtani kell. A józan paraszti eszet leváltotta az elvakult hit, és mivel ennek a hitnek semmiféle transzcendens eredője nincs, túlságosan is emberi, ezért nagyjából ott tartunk, mint amikor a XX. század elején egyesek elhitték, hogy az ember a maga véges eszével beléphet a Teremtője helyére. Annak is mi lett a vége. Láthatóan nem tanultunk belőle.

Vidnyánszky tehát a patás ördög, az SZFE papjai meg keresztes háborút hirdettek meg ellene, inkvizítorok ítélik meg az elhajlókat, kivégzőosztagok járják az utcákat, tereket. Aki nem úgy veti a keresztet, ahogy a főpapok előírták, azt médiamáglyán égetik meg.

A fő hadszíntér már megint a felsőoktatás: mert nemcsak a művész autonóm, hanem az egyetem is az.

Legyen.

Csakhogy az egyetemi autonómiára való hivatkozás Magyarországon általában azt jelenti, hogy minden jó úgy, ahogy van, senki ne merészeljen változtatni. Állam vagyunk az államban, adjátok ide az adóforintokat, oszt' viszlát, senki ne szóljon bele a dolgainkba.

Ha ne adj' isten, bárki megpróbálná számon kérni az ott folyó munkát, jön a parasztvakítás a kilóra mért akadémizmus mérőszámaival, mintha a tudományban is a mennyiség lenne a lényeg, és nem a minőség. Mintha beszélni lenne fontos, mondani nem. (Ezért hagytam ott az akadémiai szférát közel másfél évtized után. Az autonómia, főleg, ha közpénzből finanszírozzák, nem lehet öncélú.)

Nem tudom, színházszakmailag kinek van igaza, létezhet-e egyáltalán egy igazság ebben az Isten nélküli világban. Nem is érdekel különösképpen, ez Vidnyánszky dolga. Ha a változtatás volt a célja, akkor nyerésben van, mert az SZFE-n folyó képzés ezek után mindenféleképpen változni fog.

Hanem tényleg küldjetek lelki gondozókat a barikádról posztoló hallgatóknak. Szükségük lesz rá. Mert a vallásháborúkat nem a főpapok szenvedik meg a leginkább.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója