Az igazi műtárgy folyamatosan kommunikál a tulajdonosával

Szirtes_performance_2012

„A műtárgy nem pusztán dekorációs elem, az a célunk, hogy megtaláljuk azt az alkotást, amellyel együtt élve a tulajdonos valami pluszt kap az életébe" – mondja a galerista. „Beszélni kell a művészetről, nem hiszek a társadalomtól elzárt magányos művész figurájában" – vallja az alkotó. Kovács Krisztinával és Szirtes Jánossal beszélgettünk.

Idén lett 30 éves a Várfok Galéria, az egyik első, kizárólag kortárs művészetre specializálódott magánalapítású képtár. Művészeti vezetőjével, Kovács Krisztinával és egyik neves alkotójával, Szirtes Jánossal, a MOME média design tanszékének professzorával beszélgettünk az online tárlatvezetésről, a művész és a galéria együttműködéséről, a mecenatúra szerepéről és arról, mi is az a médiadesign.

Mivel foglalkozik a média design szak, amelynek megalapítása tulajdonképpen Önhöz kötődik?

Szirtes János: Nem egyedül alapítottam, hanem kollégáimmal együtt, akikkel a vezetésemmel írtuk meg a tervét. Kétfelé osztanám a választ: a médiadesign és a médiaművészet fogalmára. Érdemes onnan kezdeni, hogy mi hogyan értelmezzük a média fogalmát.

Mi új médiáról beszélünk, amely az online és szoftver művészetet foglalja magában.

A számítógépben lévő programok kreatív használatát tanítjuk egyfelől, másrészt a médiaművészet kommunikációjával foglalkozunk, ami egyfajta audiovizuális képi kommunikáció.

Az új média egyébként nagyon tág fogalom, a szemünk előtt fejlődik, nagyon nyitott.

Gondoljunk csak a generatív művészetre, a különböző programok által létrehozott képekre, a mesterséges intelligencia bekapcsolódására, vagy a különböző motorikus, robotikus eszközök készítésére. Ezek mind-mind valamilyen szinten ahhoz a területhez tartoznak, amit mi a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem médiadesign szakán oktatunk, alap- és mesterszinten egyaránt. Amivel foglalkozunk, az nem a jövő, hanem már itt van a mindennapokban.

Szirtes János: Tündérország 1970-2020 c. kiállítás Forrás: Várfok Galéria

A performansz művészet, amit Ön is csinál, jelenlétet igényel, a médiaművészet pedig személytelenebb. Ez igaz így?

Sz. J.: Ezt én másképp látom. A performansz művészetet egész pályafutásom alatt gyakorlom, másképp, mint régen, de művelem, és személyesen benne vagyok.

A médiaművészetet művelő fiataloknál is ugyanazok az alaptételek, mint a performativitásnál vagy a koncept művészetnél korábban, a generációmban.

Ugyanúgy én vagyok ott, ugyanúgy kommunikálok valakivel, és ez a kommunikáció és a reakciók befolyásolják a műalkotást. Az interakció a művészet része, legyen az analóg vagy digitális világ, és mindkét esetben előidézek valamit, ami hat a környezetemre és a benne létező emberekre. A művészet minden esetben párbeszéd, a médiakommunikáció is az.

Az élő performativitás számomra szent dolog,

de a mai világban online platformokra költöztem fel, és képes vagyok a kamerának akciótérben online performanszokat létrehozni úgy, hogy ami történik, azonnal megosztom a közönségemmel, online felületeken teszem lehetővé az interaktivitást. Jelen időben érzem, látom a reakciókat, nemcsak a like-okat, hanem a kommenteket is. Tudom, sőt érzem, hogy eljut hozzájuk.

Szirtes performance

Forrás: Szirtes János

Ez a párbeszéd a járványhelyzetben hogyan valósult meg az online tárlatvezetéseken?

Sz. J.: Rossz érzés volt, amikor az életművemből rendezett kiállítást, a Tündérországot, egy-két nap elteltével kénytelenek voltunk bezárni. Szerencsére nem volt újdonság számomra az online tárlatvezetés, már korábban megtapasztaltam, mennyivel szélesebb közönséghez juthatok el általa. Hogy sikeresek voltak az online akciók, az is bizonyítja, hogy amikor ismét kinyitott a galéria, és néhány hétig látogatható volt a kiállításom, nagyon komoly érdeklődést váltott ki.

Milyen visszajelzéseket kapott a galéria Szirtes János online tárlatvezetése után?

Kovács Krisztina: Nagyon jól működött, hogy rövid videókon keresztül, egy-egy konkrét műre fókuszálva maga a művész beszélt. Ahogy ez kiment az online térbe, sokakat megérintett. Számos olyan visszajelzést kaptunk, hogy sokkal közelebb kerültek Szirtes János művészetéhez.

A művész tárlatvezetése merőben más, mint amikor a kurátor vagy a művészettörténész helyezi tágabb összefüggésekbe a műveit.

Ő az alkotások keletkezéstörténetéről mesél, műhelytitkokat, belső információkat árul el. Megvilágítja egy-egy motívum eredetét, létrejöttének körülményeit, beleláthatunk művészi gondolkodásmódjába. Óriási felismerés volt például az, amikor most egy festménye kapcsán napvilágra került egy rejtett utalás, ugyanis a képen elhelyezett motívum egy régi performanszára utalt. Ez nekem, a szakmabelinek is reveláció volt. A közönség is megértette, mennyire szerves és összetett Szirtes János művészete: a performanszok, művészi akciók erős vonulata most megjelent a festményeken is. Minden művészeti ágban maradandót alkotott, és a videók által komplexebb képet kaphattunk erről.

Hogyan hatott a vírushelyzet a kortárs műkereskedelemre, a gyűjtőkre?

K. K.: Nehéz a kérdésre válaszolni, mert még mindig nem látszik a vége.

A karanténidőszak felborította a Várfok Galéria 30. születésnapját ünneplő jubileumi évünket, de sikeresen átszerveztünk mindent.

János kiállítását meghosszabbítottuk, és utána egy olyan tárlattal jelentkeztünk, amelyet a karanténszituáció szült. Igyekeztünk ugyanis rugalmasan reagálni a helyzetre, így született meg a „Rendkívüli művek, rendkívüli időkben" kiállítás. Eredetileg ez egy hírlevélsorozat volt, így akartunk kapcsolatban maradni az ügyfeleinkkel. A kortárs művészetet akartuk bekapcsolni a művészettörténet folyamába kolléganőmmel, Dillmann Vandával, hogy akik idegenkednek tőle, azoknak is adjunk kapcsolódási és asszociációs pontokat. Szabad szellemmel és örömmel írtuk. Olyan játék volt, amely megérintette az embereket. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, hírlevelünkre még sohasem jött ennyi válasz.

Szirtes János: Tündérország 1970-2020 c. kiállítás Forrás: Várfok Galéria

Küszöbfélelem – ezt a kifejezést gyakran használják a galériások. Ön művészként találkozik-e azzal a jelenséggel, hogy sokan tartanak a kortárs művészettől, mert nem értik?

Sz. J.: A Várfok Galéria érthetően és professzionálisan magyarázza a kortárs műveket. Kiállításait olyan kísérőszövegekkel látja el, amelyek orientálnak, tájékoztatnak. A kortárs művek mögött történetek vannak, a Tündérország kiállításom is történeteket rejtett. A hetvenes évektől máig vezettek az alkotásaim, ez egy sűrű emberöltő. Egyes korszakaimban mást és mást csináltam, ugyanakkor az alapgondolatok és az alapmotívumok minden periódusban tetten érhetők. Az ember fiatalon megtanul egy irányt, egy rendszert, és az végigkíséri az életében.

A változásokat én fejlődésnek nevezem.

Például tizenéves koromban nagyon realista stílusban festettem meg a Tündérország című képet, amelyen egy kedves, piknikus csoport autóbalesetet él át. Ehhez tértem most vissza a bukósisakos installációkkal. Időről időre foglalkoztatnak ugyanis a nem várt események, a bekövetkező katasztrófák. Szerintem ezzel minden ember így van.

Most mindenképp, hiszen a koronavírussal ezt éli át az emberiség.

Sz. J.: Kicsit közhelyes, romantikus mondatokat tudok erről mondani. Sokakkal történik olyan váratlan esemény, amit fel se tud fogni azonnal. A Tündérország azt fejezi ki, hogy ha baj ér minket, az általában nem kívülről jön, hanem belül történik. A 40 évvel ezelőtt készült rajzaimat kiegészítettem egy installációval, amelyhez Kínából rendelt bukósisakokat használtam fel. Olyan sisakokat választottam, amelyeknek eleve furcsa a dizájnjuk. Ezek belsejében rendeztem meg különféle baleseteket, amelyekben autók, repülők, hajók és motorok ütköztek össze. A jelenet hozzátartozik az a gondolat is, hogy ha belül rendben vagyok, kevesebb atrocitás ér kívülről.

Miért kezdett el a hetvenes évek végén performanszokkal foglalkozni?

Sz. J.: Képzőművészeti akadémiára jártam, noha az underground iránt érdeklődtem. Először a Képzőművészeti Egyetemre vettek fel, festő szakra, de nemigen találtam a helyem, végül Pozsonyban kötöttem ki. Az akkori Csehszlovákiában igazi klasszikus akadémiai képzés volt, anatómiát és különböző festészeti technikákat tanultam, és én ezekben a mai napig hiszek. Meg kell tanulni az alapokat, legfeljebb ma már én más alapokat tanítok a média design tanszéken. Például azt, hogyan lehet ritmizálni, mértékletesnek lenni, komponálni, mélységeket teremteni a két dimenzióban, hogyan lehet ezeket egybehozni a háromdimenziós terünkkel, és most már a virtuális terünkkel is. Ez mind-mind szakmai kérdés.

Friss hír, hogy lemondott a MOME média design tanszék vezetéséről. Miért?

Sz. J.: Csináltam eleget, jöjjenek a fiatalok! A kollektíva része maradok, változatlanul oktatok, de a tanszék vezetésével járó felelősséget és az adminisztrációt átadom, inkább a művészeti tevékenységemre koncentrálok.

A művészet koncentráció és „csinálás"'.

Én periodikusan vagyok performer, filmes és festő, sőt művészetpedagógus is. Most egy jó fél évig nem festettem, csak installációkat készítettem, és most a kínok kínját élem át a műteremben, hogy újra belerázódjak.

Mit kezd egy kereskedelmi galéria az installációkkal, performanszokkal, amiket Szirtes János is alkot?

K. K.: János az egyik legrégebbi művészünk. A galériánkban alapelv, hogy teljes életműveket képviselünk, noha kereskedelmi forgalomba a festmények, grafikák, esetleg performansz videók kerülnek.

Gyűjtőink nagy része olaj-vászon festményeket keres, de már nagy előrelépés történt az elmúlt évtizedben, hogy a fotográfia is bekerült a kortárs műkereskedelembe.

Hosszú folyamat volt, amíg kidolgoztuk ennek a szabályrendszerét, hogy mit jelent például a számozott print, vagy hogyan tudjuk garantálni a fotók időállóságát savmentes papírral.

Mivel lehetne ösztönözni a mecenatúrát a hazai kortárs képzőművészetben?

Sz. J.: Beszélni kell a művészetről, nem hiszek a társadalomtól elzárt magányos művész figurájában.

K. K.: Vannak pozitív példák, akadt olyan gyűjtőnk, aki kifejezetten a nehéz szituációra tekintettel, támogatásképpen vásárolt. Ez egyébként egy hosszú folyamat. A műtárgy nem pusztán dekorációs elem. Az a célunk, hogy az érdeklődő számára megtaláljuk azt az alkotást, amellyel együtt élve nap mint nap kap valami pluszt az életébe.

Egy igazi műtárgy kommunikál a tulajdonosával, mindennap tud neki valamit mondani, vele van örömében, bánatában.

Egy műtárgynak személyisége és kisugárzása van, aki ezt megérzi, abban elindul egy folyamat, és a végére megérti, milyen, az életéhez hozzáadó értéket birtokol.