Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Valkó Margit, a Kisterem Galéria tulajdonosa és szakmai vezetője, 14 éve dolgozik ezen a színtéren, és ma már ott van a legrangosabb nemzetközi művészeti vásárok kiállítói között. Galériájának művészei között egyaránt megtalálhatók a magyar neoavantgárd elismert alkotói és olyan fiatalok, mint Szinyova Gergő. Kettőjükkel beszélgettünk az értékőrzés fontosságáról és arról, hogyan kerülheti el a visszaesést a műkereskedelem, miként segíthetnének a jelenlegi nagyon nehéz helyzetben az intézményi vásárlások.
Mi vonzotta a kortárs képzőművészetben annyira, hogy galériát nyitott?
Valkó Margit: Noha a Közgazdasági Egyetemre jártam, már hallgatóként bekerültem a kortárs képzőművészet világába, ebbe az inspiráló, folyamatos gondolkodásra késztetető közegbe, és nagyon élveztem. Az viszont hosszú folyamat volt, mire galériás lettem. Éppen a rendszerváltás idején jártam egyetemre, akkoriban minden mozgott, változott, számtalan új lehetőség nyílt. Asszisztensként, majd galériavezetőként már ekkor elkezdtem dolgozni egy külföldi galériának, amely Budapesten is nyitott egy üzletet. Nagyon jó, pragmatikus iskola volt. Azért is jelentett fantasztikus lehetőséget, mert a kezdet kezdetén megtanulhattam nemzetközi viszonyrendszerben gondolkozni és működni.
Azután egy társammal művészeti tanácsadó céget alapítottunk, ahol a munka során megismertem a magyar klasszikus piac működését is, ugyanakkor a kortársakat sem veszítettem el, kapcsolatban maradtam a művészekkel és az intézményi szereplőkkel. Amikor már elég felkészültnek éreztem magam ahhoz, hogy egy saját válogatással elinduljak, megnyitottam a kortárs művészekkel foglalkozó galériámat. Ekkor már be mertem állni a saját döntéseim mögé, tudtam, milyen művészeknek szeretnék kiállítást rendezni úgy, hogy a saját pénzemet fektetem be, azaz akár anyagi kockázatot is vállalok a képviseletükkel.
Szinyova Gergő művészetére mikor figyelt fel?
V. M.: Egy jó galeristának munkaköri kötelessége figyelni a Képzőművészeti Egyetemről kijövő diplomázókat, Gergő munkáira is ekkor figyeltem fel. Nagyon újszerűnek találtam azt, ami kikerült a kezei közül. Erős élmény, amikor ránézek valakinek a képeire, és a látvány egyszerre ismerős, mégis mindenhez képest nagyon más. Ez ösztönös megérzés volt, és még csak a kapcsolat kezdete. Ilyenkor megkeresem a művészt, megkérdezem, tud-e mutatni más anyagokat is, megnézem a portfólióját. Fiatal alkotók esetében nagyon megfontoltan döntök, alaposan körbejárom nemcsak a művészetét, hanem a személyiségét is.
Gergő esetében fontos volt, hogy tartalmasan lehetett vele beszélgetni a munkáiról. A szakmai szereplők visszajelzése is optimális volt, remek referenciákat kaptam róla. Mindezek alapján úgy véltem, érdemes belevágni az együttműködésbe. Rendeztem egy sikeres kiállítást a festményeiből, azóta gyakorlatilag együtt dolgozunk.
Amikor ön végzett a képzőművészetin, már nemcsak létezett a haza galériás színtér, de jól is működött.
Szinyova Gergő: 2010-ben végeztem, és 2012-ben volt a Margit által említett kiállítás, a közös szakmai munkánk kezdőpontja. Kapcsolatunk létrejöttében volt még egy közvetítő személy, Zsikla Mónika kurátor, a galéria akkori munkatársa. Korábban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában dolgozott velem, ő mutatott be bennünket egymásnak, neki elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy felhívta Margit figyelmét a munkáimra.
Nekünk diplomázáskor már erős vágyunk volt bekerülni valamelyik galéria művészkörébe. Megkeresett engem két másik galéria is különböző tervezetekkel, a Kisterem ajánlatát találtam a legvonzóbbnak.
Ekkorra meglehetősen megváltozott a művész szerepe – egyetért ezzel?
Sz. G.: Szerintem időről időre átalakul a művészek szerepe. A kérdés, hogy ennek ki mennyire van a tudatában. Az egyetemi képzésben nem térnek ki arra, mennyire partnere egy művész a galériának, nincsenek tisztázva a szerepek, a gyakorlatban kell mindezt elsajátítani. Ezért sem mindegy, melyik galériához kerül az ember. A művész–galerista viszony egy folyamat, valódi tapasztalatokból áll össze, mit várunk el egymástól. Én itt nagyon jó helyen vagyok.
Miért a festőművészi pályát választotta?
Sz. G.: Ösztönös út volt. Elég korán kiderült, hogy ügyesen használom azokat a rajzeszközöket, ceruzákat, krétákat, ecseteket, amiket édesapámtól örököltem. Neki volt fiatalkori vágya a képzőművészet, ám abban az időben, vidéki fiatalként elérhetetlen álom maradt. Én teljesítettem be az ő álmait, valahogy missziómmá vált, hogy helyette is végigvigyem ezt, festőművész legyek. Középiskolába a kisképzőbe jártam, azután elsőre felvettek az egyetemre.
Sokszor hasonlítják a neoavantgárd mesterekhez, de rendszerint hárítja ezt. Nem ért egyet a műkritikusok ezen megállapításával?
Sz. G.: Egyrészt aggályos neveket vagy referenciákat említeni egy fiatal festő esetében, mert nagyon odakötik akkor majd a munkáit, miközben minden művész egyedi alkotói pályán akar járni. Nem szerencsés, ha bárki esetében megerősítem, hogy az ő nyomdokain szeretnék tovább haladni, hasonló szellemben kívánok munkákat létrehozni, mert tovább fog kísérni, és nehezíti a saját entitásom megtalálását. Ha mindig valakinek a tükrében vagy árnyékában említik az alkotásaimat, azt nehéz később letenni. Általában ezért ódzkodom ettől, noha nagyon tisztelem az előttem járó mestereket. Másrészt azért sem szeretek neveket emlegetni előképként, mert mindig lesz, aki kimarad, és épp a tiszteletem jele, hogy nem sorolok fel senkit példaképként.
Milyen festészeti problémák foglalkoztatják most?
Sz. G.: Leginkább az, hogy ne legyen probléma. Az egyetemen sokat hallottunk arról, hogy egyes festők milyen festészeti problémák megoldásán dolgoznak, ettől én egyre erősebben igyekszem elhatárolódni. Számomra teljesen életidegen az, hogy a művész problémákat old meg.
Akkor mi a dolga a művésznek?
Sz. G.: Az a terület, amivel mi foglalkozunk, nem olyan munka, amit a haszonelv alapján lehetne értékelni.
V. M.: Válaszolhatok erre én is? Abba a másik galériába, ahol kezdtem, egyszer elhívtuk a neves angol szobrászt, Tony Cragget. Előadást is tartott a Képzőművészeti Egyetemen, ahol azt mondta: két olyan emberi tevékenység van, amelynek nincs közvetlen célja vagy haszna. Az egyik a játék, a másik a művészet. Nagyon fejlett és összetett tevékenységek ezek is, és noha nincs közvetlen gazdasági hatásuk, az emberiségnek szüksége van rájuk. Találó megfogalmazás, ez az a nézőpont, ahonnan érdemes nézni a művészetet.
Honnan lehet tudni, hogy egy kortárs műtárgynak mi az értéke?
V. M.: Egy szakmai közeg konszenzusa alakítja, bonyolult szűrőkön és állomásokon keresztül. Van egy szint, ami fölött könnyen meg tudod állapítani, hogy egy művész munkái számot tarthatnak-e közérdeklődésre. Amikor elviszem például Gergő festményeit egy nagyon jó vásárra, az a közeg szinte automatikusan be is árazza a munkákat. Ha bekerülök egy művésszel egy ilyen helyzetbe, az már nagyon sok mindent feltételez. Például azt is, hogy ő és én ki fogunk tartani a pályán, biztonságosan be lehet fektetni az alkotásaiba.
Miket tart mérföldköveknek a pályáján?
Sz. G.: az intézményi meghívásokat mindenképp, főként, ha olyan helyszíneken állíthattam ki, ahol előtte én is rendszeresen megfordultam látogatóként, és izgalmas kiállításokat láttam. Különösen elismerő visszajelzésnek vettem, ha személyes ismeretségek nélkül, pusztán a munkáimat látva hívtak meg.
Hogyan hatott a koronavírus-veszély a kortárs művészeti közegre?
V. M.: Még nagyon kevés idő telt el, ráadásul a karantén feloldása a hagyományos nyári szünet idejére esett. Kíváncsian és kicsit szorongva várjuk a fejleményeket. A változás a mi terepünkön nem lesz olyan gyors, mint másutt, gazdasági területeken. Reménykedünk benne, hogy a magángyűjtők sem tűnnek el teljesen, de nekik először nyilván a saját életükben, a vállalkozásukban kell stabilitást elérni, érthető, ha az érdeklődésük intenzitása átmenetileg csökken. A helyzet kiszámíthatatlanságát most az intézményi vásárlások oldhatják, egyszerre segítve a galériákon és a művészeken. Egy jó tempóban érkező, vásárlásokban realizálódó intézményi segítségnyújtás életmentő lehet. Olyan szempontból is, hogy a galéria tovább folytathatja a programját, kiállításokat képes rendezni a többi művészének is. Így az olyan intézményi vásárlások, mint a MNB cége által indított nagyszabású, kortárs művek beszerzésére irányuló akvizíció, sokkal szélesebb körben fejti ki pozitív hatását, többet jelent, mint egy adott galéria vagy egy konkrét művész megsegítése.
