"Folyamatosan érzem Gyöngyi jelenlétét. A lelke visszajár, én pedig beszélek hozzá. A gyerekeknek is szólok, amikor megjelenik, de ők is tapasztalják" - mesélte Csocsesz a Borsnak, mit él át a gyászidőszakban.
Amióta elment, rémálmok gyötörnek. Sokszor pedig azt álmodom, hogy szólnak, jobban van, de a felébredés után szembesülök a valósággal. Altatót kell szednem, mert nélküle alig tudok pihenni.
Már beszéltem pszichológussal, aki elmondta, hogy ez teljesen normális reakció a gyászidőszakban, állítólag néhány hónap múlva jobb lesz."
Csocsesz szinte érintetlenül hagyta felesége tárgyait a házban. Néhány személyes holmijét a lánya vett magához, hogy a zenésznek ne kelljen nap mint nap szembesülnie velük. "Nyáron készült el az álomkonyhája. Még van a mélyhűtőben olyan étel, amit ő főzött, azt júniusban esszük meg a születésnapján" - folytatta.
A zenésznek ugyanakkor bűntudata is van, amiért nem töltött több időt a családjával, amíg megtehette. "Az jár a fejemben, bár több időt töltöttem volna vele. Gyöngyi nem dolgozott, itthon volt. Én voltam és vagyok a családfenntartó. A bányász lemegy a bányába, a zenész kiáll a színpadra.
Rengeteget dolgoztam hétvégente, akkor voltam távol, amikor a többiek a családdal múlatták az időt. Megesett, hogy kibéreltem egy házat Balatonon, hogy a család nyaralni menjen, de én nem tartottam velük.
Amikor a család várta a mentőt, Karolina ment be a fürdőszobába az anyával, hogy segítsen neki készülődni. Gyöngyi még betegen is adott magára. A családfőnek a lány csak utólag mondta el, miről beszélgetett a édesanyjával, miközben ő mosakodott.
A feleségem mélyen a szemébe néztt, és így szólt: Most haragudni fogsz rám, de meg fogok halni. Úgy tűnik, érzett valamit, de mi nem gondoltuk, hogy ekkora a baj
- idézte fel Csocsesz.
"Amikor kezdett rosszul lenni, még azt hittük, csak megfázott. Szombaton 38 fokos láza volt, vasárnap már negyven. Felhívtam az orvost, aki hűtőfürdőt és gyógyszereket javasolt, hozzátette, hogy a kórház csak a legvégső esetben kerüljön szóba. Folyamatosan mértük a véroxigénszintjét. Hétfőn rosszul volt, keddre jobban lett. Szerdára elmúlt a láz, és azt hittük, minden rendben van. Csütörtökön délelőtt észrevettem, hogy lebicsaklik a feje. Ismét megnéztük a véroxigénszintet, 78 volt. Ekkor hívtuk a segélyhívó központot."
Hiába értek ki gyorsan a mentők, Csocsesz feleségének állapota nagyon gyorsan romlott. "Közel egy órát töltöttek itt, hogy szállítható állapotba hozzák.
Rátették a fejére a lélegeztetőt, bekötötték az infúziót, én pedig folyamatosan beszéltem hozzá. Amikor hordágyon tolták be a kocsiba, vissza-visszanézett, hogy ott vagyok-e. A tekintetünk még találkozott.
A mentőorvos megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Úgy engedtük el, hogy két nap múlva érte mehetek" - mondta.
Nem sokkal később az asszonyt lélegezetőgépre kötötték, ekkor az állapota már kritikus volt. "A tizedik napon megpróbálták felébreszteni, de rosszul reagált, ezért visszaaltatták. Amikor bementem a doktornőhöz, elmondta, hogy
Gyöngyi esélyei egyre rosszabbak, és ha el szeretnénk tőle búcsúzni, tegyük meg.
Csoszesz így folytatta a visszaemlékezést. "Tudtuk, hogy már csak Isten segíthet. Öt héttel ezelőtt még együtt nevettünk, most pedig már nem ölelhetem meg.
Az elmúlt hetekben rengeteget sírtam, de már kizokogtam a könnyeimet. Nincs ellenségem, de ha lenne, neki sem kívánnám, hogy átélje azt, amit mi.
Csocsesz és felesége gyerekkorukban találkoztak az iskolában. Mivel a nő néhány évvel idősebb volt nála, akkor még nem kerültek közelebb egymáshoz. Tinédszerek voltak, amikor egy nap véletlenül összefutottak a villamoson. „A napokban került a kezembe egy szerelmes vers, amit még húszévesen írtam neki. Megőrizte. Nagyon jó lelke volt, egy szál virgának is úgy tudott örülni, mintha valami méregdrága ékszert kapott volna."