Brüsszel és az Unió működése is megérdemelne egy reformot

Fűrész Gábor a Századvég gazdaságkutató központ vezérigazgatója és Barthel-Rúzsa Zsolt a Századvég Kuratórium elnökhelyettese

A járvány utáni gazdaság folyamatairól, a kilábalás, az adósság és az infláció kérdéséről, Brüsszel ideológiai fordulatáról, az uniós karbonadóról és a józan optimizmusról is beszélgettünk a Századvég két vezetőjével: Fűrész Gáborral és Barthel-Rúzsa Zsolttal. 

Tavaly áprilisban itt az Origón is megjelent Önnel egy interjú, ahol azt mondta: Magyarország le fogja győzni a koronavírus okozta gazdasági válságot. Egy évvel a válság kitörése után hogy látja a helyzetet? Indokolt optimistának maradni?

Fűrész Gábor: Magyarország vonatkozásában a megfontolt optimizmust ma is indokoltnak tartom. Ami a világot, a globális gazdaságot vagy a járvány potenciális, negyedik hullámát illeti, már óvatosabb lennék. Nem tudjuk ott és úgy folytatni az életünket, ahogy 2020 márciusában félbehagytuk. Az új típusú egészségügyi kockázatok nem illantak el.

A gazdaság tekintetében ma is úgy gondolom, hogy a járvány generálta krízis érdemben eltér a 2008-ban megtapasztalt endogén, azaz belső, pénzpiaci eredetű recessziótól.

Háborús helyzetre hasonlít, ami egyfelől több hullámban megbénította, lelassította a reálgazdaságot, megzavarta a globális kereskedelem folyamatait, az ellátási láncokat, másrészt új utakra terelte a kereslet egy jelentős részét. Gondoljunk csak arra, hogy utazási lehetőségek, turizmus, szolgáltatások hiányában, ami igazán elérhető volt, az az online árukereskedelem, vagy akinek volt lehetősége rá, az otthonok, lakások felújítása.

Fűrész Gábor: A gazdaság tekintetében a járvány generálta krízis érdemben eltér a 2008-ban megtapasztalt recessziótól Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi ad okot Magyarország esetében, ahogy fogalmazott, a megfontolt optimizmusra?

Fűrész Gábor: Engedje meg, hogy egy kicsit távolabbról kezdjem a választ erre a kérdésre. A szocialista rendszer bukását követően Magyarországnak nem sok ideje volt megtapasztalni a globalizáció napos oldalát. A 90-es évek első felének strukturális krízise, és mai szemmel már elképesztő inflációs folyamatai után több mint tizenöt évvel megérkezett a világgazdasági válság, majd a migrációs krízis, és végül a járvány.

Ilyen barátságtalan történelmi kontextusban az az észszerű, ha az ember eleve nem békeidőre tervez. Ez nyugaton a huszadik században azon generációk tagjainak volt ugyancsak közös élménye, akik átélték az 1929-es világválságot, annak minden gazdasági és politikai következményével. Számomra a legjobb példa erre az amerikai unortodox közgazdász, Hyman Minsky. Azon kevesek egyike a szakmában, akik végig kételkedtek abban, hogy a nagy gazdasági világválsághoz hasonló krízis megismétlődése elkerülhető.

Minsky a „pénzügyi instabilitás hipotézisében" fogalmazta meg, hogy a konjunktúraciklusok, azaz a növekedés és a recesszió egymást váltó hullámai, illetve a pénzügyi válságok belső jellemzői, kifejezett sajátosságai a piacgazdaság dinamikájának, nem történelmi véletlenek.

Mindez azért fontos, mert ha eleve nem úgy tekintünk a piacgazdaságra, mint egy jól működő óraműre, vagy automatikus, egyensúlyra törekvő gépezetre, hanem egy konfliktusos, dinamikus rendszerre, ami maga is képes válságokat generálni, mint 2008-ban, és persze külső erők áldozata is lehet, mint most a járvány idején, akkor a gazdaságpolitikában megpróbálunk tanulni a múltból és krízisvédetté válni, olyan inkluzív gazdasági növekedést teremteni, ami lehetőség szerint minden hajót megemel, hogy minél kevesebben maradjanak kapaszkodók és tartalékok nélkül, amikor baj van.

A fő szabály az, hogy a viharok mindig visszatérnek. Néhány évvel ezelőtt György László kollégámmal, aki azóta az ITM államtitkára lett, azon dolgoztunk, hogy megtaláljuk azokat a legfontosabb indikátorokat, amik jelezhetik a konjunktúrafolyamatok fordulópontjait. 10-12 éves ciklusokban érkeznek a kisebb visszaesési hullámok a világgazdaságban, és 70-80 évente a nagyok.

A nagy válságok, mint a 2008-as vagy az 1929-es, a privát gazdaság hitelezési folyamataival, a GDP-arányos magánadósság felépülésével és összeomlásával vannak összefüggésben. Mi 2018-ban arra számítottunk, hogy a következő recesszió másfél-két éven belül megérkezik, ami alól Magyarország sem vonhatja ki magát, hiszen nemzetgazdasága a globális folyamatokba beágyazott.

Nem pont így történt, hiszen a válságot egy eddig nem várt fordulat, a koronavírus generálta, ami azt is jelenti, hogy a járvány után visszarendeződő globális gazdaság sérülékenysége sem múlt el a mi meglátásunk szerint. A Covid nem az a vihar, amit vártunk.

Ez a történet borúsabb oldala. Ami Magyarországot illeti, két fontos dolog történt 2010 után: az ország és gazdaságpolitikája megpróbált tanulni 2008-ból, leépítette a sérülékenység epicentrumát, a külső adósságot, mind az állam, mind a devizahitellel terhelt háztartási és vállalati szféra vonatkozásában, és végrehajtott egy szokatlan fordulatot, a domináns neoliberális paradigmától elszakadva a teljes foglalkoztatás elérését emelte a makrogazdasági rezsim célkeresztjébe, az infláció elleni küzdelem korábbi kizárólagossága helyett.

Forrás: Századvég

Ez utóbbi, tehát amit a kormány munkaalapú gazdaságként emleget, miért jelent fordulatot?

Fűrész Gábor: Ezt tágabb történeti perspektívában lehet a leginkább megérteni. Az 1929-es világválság, a 30-as évek nyomora és a világháború után 30 év prosperitás következett a piacgazdaság centrumországai számára. A szocialista blokk esetében persze ennek az ellenkezője, de ez utóbbit itthon jól ismerjük. A kapitalizmus aranykorának is nevezett évtizedeket a jelenleginél zártabb nemzetgazdaságok, a pénzintézetek működésének szigorú szabályozása, a határokon átívelő tőkeáramlás korlátozása, tehát a tőke egyfajta röghöz kötése, a munkaerő, a bérek és a termelékenység javításának pozitív visszacsatolási folyamataira épülő növekedés jellemezte. Mindenki lépett egyet előre.

Ennek a makrogazdasági rezsimnek a fókuszában a teljes foglalkoztatás elérése volt. Nem jóindulatból, hanem azért, mert minden kormányzati erő megpróbált tanulni 1929 katasztrofális társadalmi és politikai következményeiből. Abból, hogy mi történik akkor, ha a munkanélküliség és a kilátástalanság válik uralkodóvá.

Ez a modell a 70-es évekre érte el belső korlátait, ugyanis a termelékenység egy idő után nem tudott lépést tartani, az egyébként kívánatos magas foglalkoztatottság mellett, a béremelések dinamikájával, ami zuhanó profitrátákat és inflációt eredményezett. Ez az a helyzet, amit Keynes valódi inflációnak nevez, tehát amikor egy gazdaság erőforrásainak nagyon magas kihasználtsága mellett működik. Az inflációs csapda kialakulásában jelentős szerepe volt az akkori gazdaságok zártságának.

„Az új, neoliberális globalizáció piacgazdasága újra elkerülhetetlennek kezdte tekinteni a munkanélküliséget” Fotó: Polyák Attila - Origo

A 70-es és 80-as éveket nyugaton az infláció ellen harcoló, független jegybanki politika létrejötte, a sztrájkok, szakszervezetek, lényegében a munkaerő alkuerejének letörése, a bankok, pénzintézetek deregulációja, az áruk és a tőke globális áramlását akadályozó tényezők leépítése jellemezte. Michal Kalecki lengyel származású közgazdász ezt úgy fogalmazta meg, hogy a tőke, a „big business" fellázadt a munkaerőre és a fogyasztásra alapozott rezsimmel szemben, és helyreállította a profit pozícióit.

Az új, neoliberális globalizáció piacgazdasága újra elkerülhetetlennek kezdte tekinteni a munkanélküliséget. Úgy vélték, ez az ára az infláció kordában tartásának, és persze csökkenti a munka alkuerejét. Mivel az erőviszonyok elmozdulása a bérhányad (a munka kompenzációjának súlya a teljes megtermelt jövedelemben) csökkenéséhez vezetett, számos fejlett országban a reálkeresetek stagnálni kezdtek, a hitelezés, a hitelfelvétel vette át az életminőség fenntartásában a vezető szerepet, ami eddig nem látott eladósodást hozott magával a háztartások esetében is. A 2008-as világválság nem véletlenül indult az amerikai jelzáloghitel-piacról.

Azért érdemes ezt a történeti folyamatot feleleveníteni, mert a neoliberális világgazdaság vezető erői, vagy akár az Európai Unió uralkodó gazdasági paradigmája szerint a teljes foglalkoztatás máig nem elsődleges cél.

Akkor miért szükséges, hogy az legyen Magyarország számára? Mi indokolja az eltérést a fősodortól?

Fűrész Gábor: A 2008-as válsággal saját korlátaiba ütközött a 70-es évek óta épülő neoliberális rezsim. Nem lehet hitelekkel pótolni a hiányzó munkavállalói jövedelmeket. A társadalmi feszültségek kezelésére az egyik irány a rezsim változatlan megtartása, kiegészítve azzal, hogy az állam vállalja fel a piacgazdaság peremén lemorzsolódó, újabban „prekariátusnak" nevezett, munkanélküli vagy alulfoglalkoztatott rétegek teljes körű támogatását, olyan nagyívű segélyprogramok révén, mint az univerzális alapjövedelem.

A UBI-val kapcsolatban jogosan vethető fel a kérdés: miért van olyan sok lelkes támogatója a technológiai óriások alapítói és részvényesei, a globális milliárdosok körében? Nyilvánvalóan azért, mert akik az emberi munka kiváltásában, az AI-ben és a robotizációban, azaz a tőkehányad emelésében érdekeltek, a nemzetállamokra hárítanák az így létrejövő munkanélküliség támogatásának externális költségeit, ahogy teszik ezt a klímaváltozás költségei esetében is.

Az egyik választás tehát a segélypolitika kiterjesztése. Ez egy sebtapasz, nem pedig válasz az embereket foglalkoztató problémákra.

A másik alternatíva jelenleg, amivel Magyarország kísérletezik, a teljes foglalkoztatottság ismételt gazdaságpolitikai céllá emelése. Mivel nem az ötvenes évek zárt gazdaságában élünk, hanem egy komplex, nemzetközi munkamegosztáson alapuló, exportfüggő globális piacgazdaságban, ahol a tőkét nem lehet röghöz kötni, új ösztönzők és politikai megoldások kellenek arra, hogy a munkaerő alkupozíciója erősödjön és a reálbérek növekedésének dinamikája fennmaradjon. A kérdés tehát az: hogyan lehet a multik diktálta nemzetközi piac környezetében inkluzív növekedést elérni, ahol ismét mindenki léphet egyet előre.

Forrás: Századvég

A két legfontosabb viszonyítási pont: a foglalkoztatás szintje és a bérhányad (a munka kompenzációjának aránya a megtermelt jövedelemben). Mindenkinek munkát kell biztosítani, aki dolgozni tud és akar. Mivel a jelen piacgazdaságának folyamatai a bruttó bérhányad leszorítása felé hatnak (piaci koncentráció, automatizáció, globalizáció stb.), olyan korrekciós eszközöket kell keresni, amelyek ezt a folyamatot megfordítják: ez a kitartó minimálbér-emelés, a munkát terhelő adók csökkentése (azaz a nettó bérhányad növelése), illetve válságok idején olyan célzott (nem univerzális) tőkeadók, amelyek a nemzetközi tőke által uralt monopol-oligopol piacokat célozzák (lásd magyar szektorális különadók).

A magyar példa azt mindenképpen igazolja, hogy a szegénységből a munka és a munkajövedelem vezet ki a leghatékonyabban. Mivel a piac nem képes a teljes foglalkoztatást garantálni, az államnak kell fellépnie – Minsky kifejezésével élve – mint „végső munkaadó".

A baloldalon hatalompolitikai érvekkel kritizált közmunkaprogramok éppen ennek a koncepciónak az első lépcsőjét jelentik. Tehát hosszú távon nem kevesebb ilyen program kell, hanem több. A közmunkaprogramok tapasztalatait felhasználva el lehet jutni egy általános, feltétel nélküli foglalkoztatási programhoz, ahol válságok idején az állam finanszíroz vagy biztosít közvetlenül mindenkinek munkát, aki a piac ciklikus hullámzása miatt elveszíti azt.

A teljes foglalkoztatás megcélzása nem csak elvi kérdés, nem csak a munka erkölcsi megbecsüléséről szól. Ahol a növekedés eredményei az emelkedő bérek révén széles rétegekhez eljutnak, érdemben emelkedik a fogyasztás, és vele tovább nő a gazdaság.

Az interjú folytatódik, lapozzon!