A hatvanméteres lángoszlopok hatalmas robajjal törtek a magasba

Vágólapra másolva!

A Bács-Kiskun megyei Zsana közelében, a Zsana É-2-es jelű kútnál 1979. január 25-én, hajnali negyed kettőkor gázkitörés történt. A földgáz mintegy 2000 méteres mélységből hatalmas dübörgéssel tört fel. Ez volt a Kőolaj- és Földgázkitermelő Vállalat addigi legnagyobb üzemzavara. A 200 atmoszféranyomás szétrombolta a fúróberendezést, és a függőlegesen majdnem 40, vízszintesen pedig 30–40 méteres gázcsóva lángra lobbant. A lángok 50-60 méter magasra is felcsaptak. A tűzoszlopokat napokig oltották, utána következett a feltörő gáz elfojtása. Az emberfeletti munka február 15-ig tartott, akkorra tudták lezárni a kutat.

Origo

Vágólapra másolva!

gázkitörés Zsana

Ezért történt a gázkitörés

Óriási robajjal tört fel a gáz a mélységből, kilométerekre elhallatszott a félelmetes zaj. A kitörés egészen banális okok miatt következett be. Az olajbányászok a kút alatt éppen béléscsövezést végeztek, majd a magfúráson kezdtek el dolgozni. Az 1800 méter mélyen lévő földgáz egyszer csak önálló életre kelt, beindult, a nyomás kidobálta a béléscsöveket.

A kitörő gáz pedig azonnal belobbant.

A hatalmas lángnyelvek több irányban terjedtek és törtek a magasba. A tűztengerben pedig a kút tornya megrogyott és bedőlt.

Zsana, 1979. február 2. A zsanai égő olajkútnál a kitörésvédelmi alakulatok február 2-án ismét több kísérletet tettek a gázkitörés elfojtására Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Nyolc lánctalpas traktort és egyéb vontatóeszközt kellett a helyszínre vezényelni, hogy a lángok közé esett toronydarabot ki tudják vontatni a tűzből. Ez volt az első és legfontosabb feladat annak a közel 100 embernek, akik a mentésen dolgoztak. Később már voltak olyan napok, amikor csaknem nyolcszáz ember dolgozott a helyszínen.
Először az olajipar mentőszervezetének brigádjai és persze a tűzoltók mentek a gázkitörés helyszínére. Az egyik tudósításban a tűzoltó alezredes akkor még azt mondta: 3000 köbméter vizet kellene egyszerre zúdítani a lángoszlopokra. Később kiderült, hogy 5-6 ezer köbméter vízre van szükség.
Ezt a vízmennyiséget folyamatosan biztosítani kellett.

Víztárolókat kellett a helyszínen építeni, megkeresték a közeli tavakat, azokhoz utakat építettek, szivattyúkat telepítettek a tavakba, onnan vezetékeket húztak ki, hogy a katasztrófa közelébe juttassák a vizet.

Az oltás első képein az látszik, hogy a helyzet reménytelen.

A tűzoltófecskendők egészen aprónak tűnnek az óriási lángoszlopok mellett.

Olajbányászok és a honvédség katonái is részt vettek a mentési munkában: újabb tavakat kerestek, azokat összekötötték egymással, így biztosították a vízellátást.
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a lángokat nem lehet egyik napról a másikra eloltani, hosszú távú munkára kellett berendezkedni. A helyszínre sátrakat állítottak, amelyekben pihenhettek a szakemberek, katonák, tűzoltók, amikor megjött a váltás. Egy nagyobb sátorban katonai kantint alakítottak ki. Egy másikban pedig egy raktár üzemelt, ahol biztosították a védőruhákat, a felszereléseket. De volt olyan sátor is, ahol tisztálkodhattak az emberek.

Zsana, 1979. január 28. Megfeszített munkával dolgoznak az ország minden részéből a helyszínre érkezett kitörésvédelmi olajbányász-brigádok a zsanai égő gázkitörés elfojtásán. A lángokat január 28-án még nem sikerült eloltani. A képen: az égő olajkútnál Forrás: MTI/Karáth Imre

A tűzoszlopok oltása

A tűzoltók először két turbóreaktoros berendezést vontattak a helyszínre, és megkezdték a kút körüli vízfüggöny kialakítását.
A tűzoltók, a munkások, a szakemberek mind speciális védőruhában voltak, amely 500 Celsius-fokig bírta a hőséget.

Először a kút közvetlen közeléből az ott lévő izzó, felmelegedett roncsokat kellett eltávolítani.

Azért volt erre szükség, mert ha sikerül eloltani a tüzet, az izzó törmelékek ne lobbantsák újra lángra a kitörő gázt. Ezt a munkát egy helyben készített, speciális járművel végezték, amelynek a tetejére egy hosszú vasrudat szereltek, annak végébe pedig egy horgot erősítettek.
960 tonna acélanyagot kellett kimenteni, amely egyáltalán nem volt könnyű, ugyanis egymásra olvadtak, ráadásul csavarokkal voltak összekapcsolva.
Azt is tudták a szakemberek, hogy lehetőleg egyetlen, függőleges lángcsóva kialakítására kell törekedni, mert akkor lehet eredményes a tűz oltása. A lángok ugyanis több helyről, kavarogva törtek a magasba.

A mentés vezetői úgy döntöttek, hogy rohamlöveget vetnek be a sérült kitörésgátló lelövésére.

Előtte a kitörésgátló mögött földsáncot építettek, amely védte a környező területet. Természetesen a környéket kiürítették.
Már az első lövés eredményes volt, lelökte a kitörésgátlót. De a várt hatás - vagyis az, hogy egyelten lángsugár alakul ki - nem következett be.

Kialakult egy felfelé és egy oldalirányú gázláng. Az egyikben a feketés lángok azt jelezték, hogy kőolaj is a felszínre tör, a másikban a kékes lángok a földgáz jelenlétét mutatták.

Folyamatosan zúdították a vizet a lángoszlopokra és a környezetére. A víz azonnal gőzzé, párává alakult, így a látási viszonyok is romlottak. Volt, hogy várni kellett a szélirány megváltozására. A kút közelében pedig nemcsak a hő és a láng, a gőz és a pára, hanem a kitörő gáz hangja is nagy pszichikai hatással volt a mentőcsapat tagjaira. Az óriási robaj miatt csak mutogatással tudtak kommunikálni.

Hűteni kellett a gépeket, kocsikat is, amelyekkel oltani próbálták a tüzet, és menteni az izzó törmelékeket.
Végül sikerült nagyrészt eltávolítani a fémdarabokat a kút környezetéből. Elkezdődhetett a tényleges oltás.
A vízsugarakkal az égést tápláló oxigént akarták kiszorítani. Ez - az eddigi tapasztalatok szerint - hatékony volt, persze, még ilyen hatalmas, többsugarú, kavargó lángot nem próbáltak ezzel a módszerrel oltani.
Az első kísérlet nem sikerült.

Az akna közelében lévő izzó fémroncsok újra és újra visszalobbantották a tüzet.

Újabb tereprendezést kellett végezni. Más irányban új utakat építettek, el kellett vezetni a vizet is, amellyel a tüzet próbálták oltani, hogy ne akadályozza az emberek munkáját. Ráadásul közelebb kellett állni a speciális tűzoltókocsikkal.
A második oltási kísérlet alkalmával a turbó oltóművek más irányból álltak be, így nagyobb volt a remény. Többször sikerült eloltani a lángokat, de a fő sugarak újból és újból berobbantak.

Ekkor már 8 napja folyt a küzdelem.

Biztosítani kellett az akna környékéről a víz elvezetését, és folyamatosan takarították a homokot és a törmeléket is. Ástak egy nagy átmérőjű, mély árokrendszert, de úgy kellett ezt a munkát elvégezni, hogy a tűzoltógépek munkáját ne akadályozza.
A harmadik kísérlet sem járt sikerrel. Nem tudták eloltani a tüzet.
Úgy döntöttek, hogy meg kell kísérelni a hátsó főláng leszakítását egy speciális módszerrel, egy eróziós vágóval. Kétféle eróziós vágót vetettek be. De nem sikerült ez sem, mert pontatlan volt a berendezés. Ezután készítettek egy pontosabb eróziós csővágót, ezt sikerült pontosan a csőhöz helyezni, így végül sikeres volt a kísérlet.
Eközben persze folyamatosan zúdították a vizet a lángokra.

Mivel napok óta több ezer köbméter vizet locsoltak, a víz teljesen eláztatta a környéket. Autókkal, gépekkel már megközelíthetetlen volt a terület.

Ekkor darus kocsikkal betonelemeket hoztak, amelyeket letettek, így szilárd utat alakítottak ki.
Az eróziós csővágás után kialakult egy fősugárral párhuzamos lángsugár, és megszűnt a hátsó, kavargó láng.
Újabb takarítás következett - a még izzó fémtárgyakat kellett újra eltávolítani.
Ekkor már úgy gondolták a szakemberek, hogy reális a lehetőség az eredményes tűzoltásra.
Február 5-én reggel, a mentés 13. napján sikeresen eloltották a tüzet.

A lángok ugyan elaludtak, a gáz azonban továbbra is 200 atmoszféra nyomással tört a felszínre.

Az erős szél a vártnál nagyobb területre hordta szét a gázt, éppen ezért rendkívüli biztonsági intézkedéseket kellett életbe léptetni
A következő feladat tehát a kút elfojtása volt. A környéket továbbra is takarították, amely veszélyes volt, hiszen a járművek kipufogói belobbanthatták volna a párolgó szénhidrogént, amely újra meggyújthatta volna a gázt.
15 ember éjjel-nappal mérte a gáz koncentrációját, és a szennyezett területeket zászlóval jelezték.
A felfelé irányuló, 5-6 méteres gázsugár jól látható volt.

Zsana, 1979. január 25. Gázkitörés történt január 24-én a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Zsana É-II. számú olajkútjánál. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt speciális kitörésvédelmi szakemberei azonnal a helyszínre siettek és megkezdték a kitörés elfojtását és az égő gáz eloltását Forrás: MTI/Hadas János

A gázkitörés elfojtása

Továbbra is szigorúan védőruhában dolgoztak az emberek, mert a legapróbb szikra is belobbanthatta újra a tüzet.
A kútfej tetején lévő kitörésgátló annyira összeégett és összeroncsolódott, hogy azt emberi erővel képtelenség volt onnan eltávolítani.
Először egy - a kitört kúton lévővel azonos - kitörésgátlót hoztak a helyszínre, amelyen a munkák minden lehetséges módját gyakorolták.
De nem sikerül megállítani a gázkitörést.

A szakemberek arra jutottak, hogy a kitörésgátlót vagy le kell lőni, vagy le kell robbantani a csőről.

A néphadsereg szakemberei robbantási kísérleteket végeztek egy védősánccal megépített bunkerban.
Szigorú feltételei voltak ugyanis a robbantásnak: el kell távolítani a kitörésgátlót, de úgy, hogy a pereme ne sérüljön. A bunkerban végrehajtott robbantási kísérletek bíztatóak voltak.
A robbantást komoly biztonsági intézkedések előzték meg. A veszélyeztetett körzetből mindenkit kitelepítettek, a mentőket is készenlétbe helyzeték.

Az első robbantási kísérlet után a kitörésgátló a helyén maradt, és a gáz nem robbant be. A második robbantás is eredménytelen maradt, sőt, a gáz is belobbant. Újra lángoszlop tört fel a magasba.

A mentés irányítói elhatározták: lelövik a kitörésgátlót. Nehézgéppuskákkal három irányból tüzeltek, de nem sikerült a feladat.

Ezután harckocsi löveggel - 32 darab robbantógránáttal - sikerült lelőni a kitörésgátlót a főfejről. Ekkor már csak egyetlen, felfelé irányuló tűzsugár volt, amelyet az első kísérletre el is oltottak.

Megvizsgálták a kútfejet, és úgy látták, nem sérült meg. Megkezdték a javítást a szakemberek. Többen azt mondták: ez volt a mentés legveszélyesebb fázisa.
Február 12-én, hétfőn végre meg lehetett közelíteni a csőfejet. A mentést vezetők megállapították, hogy bár a cső elhajlott, annyira nem sérült meg, hogy arra ne lehessen feltenni az új kitörésgátlót.

A gáz még ekkor is szabadon tört magának utat az ég felé.

Az első felszerelés nem járt sikerrel. Az iszonyú erővel kitörő gáz miatt nem tudták ráhelyezni az új kitörésgátlót. Másodszor már rátették, de nem zárt jól, és oldalról még mindig szivárgott a gáz.

Zsana, 1979. február 14. A zsanai olajkútnál február 14-én felszerelték a kitörésgátló szerkezetet. A fontos munkafázis után most több, úgynevezett lefúvató vezetéket szerelnek a kitörésgátlóhoz, ezekkel csökkentik majd a kétszáz atmoszférával kiáramló gáz nyomását. A képen: helyére emelik a kitörésgátló szerkezetet Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Aztán február 14-én, szerdán sikerült.
A 3,5 tonnás szerkezetet egy daru emelte be a megdőlt cső fölé, miközben a csövet tartó drótköteleket a helyszínre vezényelt lánctalpas traktorok feszítették meg. Három kísérlet után végre a helyén volt az új kitörésgátló, amelyen ugyan továbbra is szabadon áramlott ki a gáz, de már sokkal szűkebb sugárban. Ekkor a szakemberek úgy döntöttek, hogy nyitva hagyják a kitörésgátlót, a gáz elzárását csak másnap kezdik meg.

A több mint három hétig tartó események utolsó pillanata a kitörés elfojtása volt. Negyed 12-kor a gázt a négy lefúvató vezetékbe terelték, majd elzárták.

Ekkor jött az igazán kritikus pillanat, mert nem letetett tudni, hogy a cső ellenáll-e a gáz hatalmas nyomásának.
Mikor ez is kiderült, azonnal megkezdték az iszap sajtolását, amelynek segítségével a gázt visszaterelték a földbe. A 23. napon befejeződött a zsanai gázkitörés megfékezése. Február 15-én, csütörtökön délelőtt 11.50-kor végre csend lett Zsanán.