Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedvező volt a szállásajánlat, ezért úgy döntött 1999 januárjában a kőszegi gimnázium és a szakközépiskola, hogy Ausztriába mennek síelni a diákokkal. Egy évvel korábban Szlovákiában jártak, de ott abban az évben drágább lett volna a szállás.
Január 24-én korán reggel indultak Szombathelyről - 49-en utaztak a buszon, főként diákok és tanárok. Néhány tanuló szülei is elkísérték a sítáborozókat, de ők autóval követték a buszt. Hamar Ausztriába értek, már délelőtt elfoglalták a szállásukat a Limberg nevű kastélyban. Aztán még aznap kimentek síelni. Délután öt óra körül indultak vissza a szállodába. A diákok a buszon, mögöttük autóval néhány szülő. Volt olyan diák, akik eredetileg a szüleivel, autóval ment volna vissza a szállásra, de azt mondta a szülőknek, inkább a buszon utazna, hogy a barátaival legyen.
Deutschlandsberg közelében egy meredek útszakaszon a sofőr észrevette, hogy nem tud fékezni.
Hiába próbálta a buszt motorfékkel is lassítani, az sem sikerült - képtelen volt sebességet váltani, pedig a visszaemlékezések szerint két kézzel is próbálta a sebességváltót átkapcsolni, de az nem mozdult. A busz egyre gyorsabban száguldott a kanyargós lejtőn.
A sofőr nem tudott mást tenni, elkezdte előzni az előtte lassan haladó autókat. Már csaknem 100 km/h sebességgel száguldott a lejtőn a jármű, amikor a harmadik kanyarnál a vezető végleg elveszítette az uralmát a busz felett.
A levegőbe emelkedett, megpördült a tengelye körül, és 15 métert zuhant a völgybe. Egy ház előtt kettétört egy fát, és a ház udvarán állt meg.
A mentőket a házban élők értesítették. A korabeli osztrák újságoknak azt mondták: előbb egy hatalmas robajt hallottak, aztán néma csend lett. Néhány perc múlva halk nyöszörgést, majd sikoltozásokat hallottak.
A mentő és a rendőrség perceken belül a helyszínre érkezett. Lángvágóval próbálták kivágni a sérülteket, akiket a grazi, a wagnai és a voitsbergi kórházakba vittek. Tizenhét ember a helyszínen, egy utas pedig a kórházban halt meg.
A bécsi magyar nagykövetség főkonzulja is kiment a baleset helyszínére.
Eközben néhány szülő már visszaért a szállóba - ők nem tudtak semmit a balesetről, várták a buszt, hogy megérkezzen. Később értesítették őket, hogy baleset történt.
A tragédia híre ekkorra már Magyarországra is eljutott. A bécsi magyar nagykövetségen folyamatosan csörgött a telefon, az otthon maradt szülők kétségbeesve telefonáltak.
Az egyik fiú, aki túlélte a balesetet, felhívta a szüleit otthon, Magyarországon, és azt mondta, hogy
"van egy rossz hírem, fejre álltunk, de élek. Nincs nagyobb bajom, Grazban vagyok, most visznek gipszelni."
De volt olyan család, akinek mind a két gyereke meghalt a szörnyű balesetben.
A halottakat a hozzátartozóknak, családtagoknak kellett azonosítani, ugyanis az meglehetősen nehéz volt. Senkinél nem volt útlevél, akinél voltak valamilyen iratok, azok a balesetben szétszóródtak.
A szülők azonnal autóba ültek, és elindultak.
Magyarország és Ausztria vezetői megegyeztek: a balesetben érintett hozzátartozók ideiglenesen útlevél nélkül, személyi igazolvánnyal is átléphetik a határt. Évekkel Magyarország európai uniós csatlakozása és a schengeni egyezmény életbe lépése előtt ez meglehetősen szokatlan volt.
Ebből is látszik: rendkívüli volt a szolidaritás.
Az osztrák Vöröskereszt felszólította az embereket, hogy adjanak vért, és a rádióban is bemondták, hogy várják a magyarul beszélő emberek jelentkezését, hogy segítsék a kórházakban és a baleset helyszínén a kommunikációt. Több tucat ember válaszolt a felhívásra.
Egy magyar pap is jelentkezett, aki a grazi kórházban mindvégig a hozzátartozók és a sérültek mellett volt. Az Új Hevesi Napló újságírója beszélgetett az atyával, aki azt mondta: hajnali egykor a baleset után tudta meg, hogy mi történt. Ekkor hívták fel sorban a plébániákat a Vöröskereszttől, hogy aki tud magyarul, jöjjön segíteni.
"Vöröskeresztes autóval jöttek értünk, így fél kettőkor találkozhattam a kétségbeesett szülőkkel, akik nem tudták, hogy a gyermekük él-e vagy sem. Azon az éjszakán hat családdal voltam együtt. Hajnali hat körül tudták csak meg, hogy mind a hat családból egy-egy gyerek meghalt. Volt köztük olyan, ahol hárman is a buszon voltak. Egy meghalt, egy súlyosan, egy pedig könnyebben sérült. A férjek mentek azonosítani a meghaltakat. Én a családok többi tagjaival maradtam és próbáltam valahogy megőrizni őket a teljes összeomlástól."
Az lap kérdésére úgy fogalmazott: hamar rádöbbent, hogy ott nem lehetett vigasztalni. Nem lehetett felhőtlenül reményt kelteni. Csakis egyet lehetett tenni, de az akkor mindennél fontosabb volt: egészen jelen lenni, szavak nélkül ,egyszerűen együttérezni. A kézfogás, az érintés, az osztozás a fájdalomban akkor mindennél többet ért.
Január 25-én Orbán Viktor miniszterelnök, Viktor Klima osztrák kancellár és Katona Kálmán közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter látogatást tett a grazi kórházban.
Január 27-én délelőtt a deutschlandsbergi evangélikus templomban ökumenikus istentisztelettel búcsúztatták el a tizennyolc áldozatot. A templom zsúfolásig megtelt - ott voltak a szülők, a családtagok, a helyiek és azok is, akik a mentésben segítettek.
Még aznap Magyarországra szállították a koporsókat.
Kőszeg, Szombathely, és egész Vas megye gyászolt. Válságstáb alakult a megyében. II. János Pál pápa részvéttáviratot küldött.
Másnap a szombathelyi székesegyházban gyászmisét tartottak a balesetben meghalt fiatalokért.
Január 30-án Kőszegen temettek el kilenc áldozatot.
A katasztrófa legidősebb áldozata 40, a legfiatalabb 8 éves volt.
Rengetegen mentek el a temetésre. Ott volt Göncz Árpádné, a köztársasági elnök felesége, Pokorni Zoltán oktatási és Szabó János honvédelmi miniszter, Ausztria nagykövete, Borókai Gábor, a kormány akkori szóvivője, együtt érzők a megyéből, Stájerországból és Burgenlandból is.
A gyászmenet néma volt. Becslések szerint négyezren kísérték utolsó útjukra a kőszegi fiatalokat.
Orbán Viktor miniszterelnök nemzeti gyásznappá nyilvánította a temetés napját.
A Somogy Megyei Hírlap másnap Kőszeg polgármesterének szavait idézte:
"Némán zokognak az iskolák, kihalt a város, valamennyien meghaltunk egy kicsit - e szavakkal búcsúztatta az ausztriai busztragédia kilenc kőszegi áldozatát Básthy Tamás polgármester. Elmondta: bár az élet már soha nem lesz olyan a városban, mint azelőtt volt, az emlékezés és szeretet láncait a halál nem téphette el. S amíg valakiért gyertyát gyújtanak, addig emléke ott él a közösségben."
Azt is megírták, hogy a gyászszertartáson a családok és a barátok koszorúi mellett tizennyolc kormányőr helyezte el a kormány koszorúit.
A busz sofőrje a 44 éves K. József volt, aki életveszélyesen megsérült - hetekig nem tudták kihallgatni, sőt, a grazi klinikán elkülönítették, hogy ne találkozhasson senkivel, nehogy megtudja, mi történt pontosan.
Így később értesült arról, hogy tizennyolcan meghaltak a balesetben.
Régóta foglalkozott utaztatással. Tapasztaltnak számított a szakmában és a terepet is jól ismerte. A vizsgálat szerint kipihenten indult neki az útnak és nem ivott alkoholt.
Amikor jobban lett, előzetes letartóztatásba helyezték gondatlanságból elkövetett közúti baleset okozása miatt.
A szakértői vizsgálat szerint a fékrendszerből kiszökött a levegő, ezért nem tudott fékezni a sofőr.
A jármű gyorsulása miatt pedig a motor is túlhevült, ezért nem tudott sebességet váltani.
Az is kiderült, hogy a Neoplan típusú busz meglehetősen idős volt és sok kilométert futott. Rossz állapotú busznak számított. Ezzel együtt a jármű szeptemberben vizsgázott, ahol a fékrendszert is ellenőrizték, és mindent rendben találtak. A szakértői vizsgálatok szerint a busz vizsgáztatásánál nem hibázott senki.
Így írt a Somogy megyei hírlap 1999. január 26-án erről:
"A jelenleg hatályos szabályozás szerint a 8 évnél idősebb autóbuszok csak akkor vehetnek részt a forgalomban, ha a félévenkénti megbontásos műszaki vizsgán megfelelnek az előírásoknak - tájékoztatta lapunkat a KHVM gépjárműforgalmi főosztályvezetője. A balesetet szenvedett 20 éves Neoplan busz rendelkezett a szükséges dokumentumokkal, legutóbb 1998. szeptember 3-án ellenőrizték az állapotát. A főosztályvezető hozzátette: Európában egyedülállóan szigorú ez a szabályozás, a vizsgán a buszok biztonsági berendezéseit, különösen a fékberendezést műszaki bizottság ellenőrzi. A Közúti Járműfelügyelet igazgatója kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy az említett autóbusz felülvizsgálati igazolását a Pest Megyei Közlekedési Felügyelet állította ki, amelyet a tanúsítványhoz szükséges vizsgálat előzött meg. Szerinte a szigorú követelmények ellenére az elmúlt években bekövetkezett tragédiák után talán célszerű lenne a jogalkotónak újragondolni, tovább szigorítani a tömegközlekedési eszközökre vonatkozó szabályokat."
A sofőr pere májusban volt, ahol elismerte bűnösségét, bár azt mondta: nem tudott arról, hogy a busz műszaki állapota nem megfelelő.
A felelősségét feltáró perben azonban kimutatták: annak ellenére vágott neki az utazásnak, hogy tudott a fékrendszer apró hibáiról, de nem vette komolyan.
Három év börtönre ítélték egyrészt azért, mert bár észlelte a fékrendszer hibáit, nem tulajdonított neki jelentőséget, másrészt azért, mert nem megfelelő sebességfokozatot választott a lejtős úton.
Tizenöt hónap után váratlanul szabadlábra helyezték. A sofőr hazatért, és folyamatosan pszichológiai kezelésekre járt, nem tudta feldolgozni a tragédiát. Többé nem állt munkába. Végül 2001-ben súlyos betegségben meghalt.
Arról, hogy utána mi történt a hozzátartozókkal, szülőkkel, családtagokkal, a vaol.hu készített egy összeállítást a baleset után tíz évvel.
Az egyik édesapa, aki a lányát veszítette el, így nyilatkozott:
"Összefogtunk. Az elhunytak hozzátartozói három évig közös terápián beszélték ki a történteket egy ugyancsak gyermekét elvesztő pszichiáter házaspár segítségével. Volt olyan anyuka, aki évekig nem tudott dolgozni, annyira beletemetkezett fájdalmába. Ahol testvér vagy unoka született, azokban a családokban könnyebb volt a helyzet. Az idő is dolgozott. Az ember úgy van vele, hogy elhunyt gyermekének örök helye van a szíve csücskében. Mindig vele marad. De az életet nélküle kell tovább élni."
Beszélt a lapnak a volt kőszegi polgármester, Básthy Tamás is, aki azt mondta: azóta minden évben részt vett a gimnáziumi megemlékezésen. Hozzátette: élete legnehezebb napjai voltak, amikor megtörtént a baleset.
Éppen ökumenikus istentiszteletről érkezett haza, amikor a rádióban hallotta, hogy magyar buszt ért baleset Ausztriában . Írja a vaol.hu. A polgármester akkor még nem sejtette, hogy kőszegi fiatalok ültek a buszon. Egy óra múlva hívták fel a bécsi nagykövetségről, hogy a város diákjai utaztak a járművön.
"Azon az éjszakán nem aludtam. Elmentem volna azonnal Deutschlandsbergbe, ám kiderült: itthon van rám szükség. Telefonon tapintatosan érdeklődtem kőszegi családoknál, mit tudnak. Aki tehette, éjszaka elindult autóval Ausztriába. Én a konzullal tartottam a kapcsolatot. Nagyon igaz az a mondás: bajban ismerni meg a barátot. Az osztrákok – rendőrök, tűzoltók, mentők – nagylelkűek, nagyon segítőkészek voltak."
A hirado.hu 2017-ben egy összeállítást készített arról, hogy a családtagok és a túlélők hogyan tudták feldolgozni a felfoghatatlan tragédiát.
A Szombat reggel című műsorban megszólalt egy férfi, aki 1999-ben egyetemistaként, a gimnázium öregdiákjaként egyike volt azoknak, akik túlélték a balesetet.
A férfi a tragédiát bordatöréssel és néhány zúzódással élte túl. Mint elmondta, a baleset után amnéziás lett, a tragédia előzményei és pillanatai nem maradtak meg benne, csak az, hogy felszáll egy buszra, de ezután „megszakad a film". Az este hétkor bekövetkezett baleset előtt öt perccel a buszban készült videón az látszik, hogy a fiatal férfi ébren van, mosolyog, de ezekről a percekről a rendőrök hiába kérdezték, nem tudott semmit visszaidézni.
A következő emléke az volt, hogy fekszik egy házban, mellette egy fiatalember ül, és mindenki siet, kapkod, a busz sofőrje pedig üvölt a fájdalomtól. Ezután kómába esett. Miután felébredt, akkor tudta meg, hogy mi történt valójában. Ő volt az a fiatalember, aki a kórházból felhívta az édesanyját, és azt mondta: "anya, fejre álltunk, de jól vagyok."
A Kossuth Rádió műsorában arról is beszélt, hogy
miután kiengedték a kórházból és hazatért, hosszú ideig kereste a választ, hogy miért ő élte túl, és miért nem a mellette ülő lány, akivel az utazás előtt helyet cseréltek - a fiatal férfi átadta az ablak melletti ülést a lánynak.
Járt pszichológushoz is, de úgy fogalmazott a műsorban, hogy rájött: önmagának kell feldolgozni a tragédiát. Sokat beszélt róla, szinte önrehabilitációt folytatott. Észrevette, hogy néhány túlélő és családtag ugyanezt teszi: beszél a fájdalomról, a tragédiáról, újra és újra elmondja, mi történt, hogyan érzett, hogyan próbálja feldolgozni.
A férfi azt mondta a rádióműsorban:
nem szabad eltemetni a traumát, a feldolgozásnak egyetlen titka van, hogy minél többet kell beszélni róla, ahogy ők tették éveken keresztül.
A baleset után néhány évvel megházasodott, apa lett, és a munkájában is sikeres. Úgy fogalmazott a Kossuth Rádióban, hogy hisz a sorsban, abban, hogy vannak feladatai - például, hogy szeretetben felnevelje a két kislányát.
Forrás:
https://www.vaol.hu/cimlapon/felfoghatatlan-tragedia-tizennyolc-aldozattal-a-tiz-eve-tortent-a-deutschlandsbergi-buszkatasztrofara-emlekezunk-1262116/
Somogy megyei hírlap, 1999. január 26.
Somogy megyei hírlap, január 31. : https://library.hungaricana.hu/hu/view/SomogyMegyeiHirlap_1999_01/?pg=372&layout=s
https://hirado.hu/2017/02/04/csak-most-ertette-meg-miert-elte-tul-a-buszbalesetet/
Új Hevesi Napló: https://library.hungaricana.hu/hu/view/HevesiSzemleNaplo_1999_2/?query=buszbaleset&pg=58&layout=s
https://index.hu/belfold/2019/01/24/deutschlandsberg_buszbaleset_sitabor_evfordulo/
Wikipedia
