Agyontaposták egymást a menekülő emberek, 312-en haltak meg a szabolcsi tűzvészben

Egy égő csűr látható Ököritófülpös címerében. Egy szörnyű tragédiára emlékezteti az embereket. 1910. március 27-én húsvéti bált rendeztek egy régi pajtában, ahol több száz ember mulatozott. Egy lampion meggyulladt, és pillanatok alatt lángba borította a magtárnak használt épületet. Az emberek nem tudtak menekülni, mert a pajta két végén található kapukat bezárták. Még kívülről meg is támasztották a kapukat, hogy ne juthasson be a mulatságra, aki nem fizetett. Csak a csűr oldalán egy szűk ajtón lehetett menekülni. Az emberek egymást taposva próbáltak a lángoló épületből kijutni, többen elestek, őket agyontaposták. Volt, ahol több méter magasan feküdtek az emberek egymáson. A tűzben 312 ember halt meg - többségük fiatal lány. Ez volt az ország történetének máig legsúlyosabb tűzesete. A tragédiának világviszonylatban is hatalmas visszhangja volt - rengeteg külföldi lap címlapon számolt be a tűzről. 

Egymáson taposva próbáltak menekülni az emberek

Világra szóló, elképzelhetetlen, borzasztó az a szerencsétlenség, amely a feltámadás nagy ünnepén Ököritó községben történt. Vérfagyasztó, lelket dermesztő, őrjítő az a tudat, hogy egy negyed óra alatt több száz munkaképes, élni vágyó ember szíve utolsót dobbant s alig pár négyszögméternyi terület százak temetője lett

- így írt 2010. április elején az Északkelet című lap a tragédiáról.

Húsvét vasárnapján, 1910. március 27-én rendezték a bált a csűrben. Akkori szokás szerint disznóhólyagból készült lámpásba helyeztek gyertyákat és azzal világítottak. A bálra a belépő egy korona volt, de ha az egész család érkezett, akkor három koronát kellett fizetni.
A pajta éppen a falu közepén volt. 1855-ben építették a nagyjából 16 méter hosszú és 10 méter széles csűrt. Tágas tere miatt így gyakran volt helyszíne hasonló rendezvényeknek, mivel a faluban egyéb alkalmas hely nemigen állt rendelkezésre.

A pajta ekkoriban már roskadozott, faszerkezete kiszáradt és tűzvédelmi szempontból egyáltalán nem volt biztonságos. A vályogszerkezetű építményt nádtető fedte, míg a gerendák szurokkal voltak lekenve. Ráadásul a rendezvény szervezői nem végeztek alapos takarítást az épületben, mert az előző aratásról ott maradt gabona- és szalmatörmeléket is jobbára a zugokba söpörték.

Nemcsak a faluból, hanem a környék 17 községéből érkeztek a mulatozni vágyók.

A bálra a csűrt papírdíszekkel, zászlókkal, lampionokkal és petróleumlámpákkal díszítették fel, ahová 650 ember érkezett, valamint egy fúvós és egy vonós zenekar.

A pajta végében, az egyik nagy kapu előtt állították fel a zenekari dobogót, a másik végében lévő kapu elé pedig hosszú padokat állítottak, rögzítették is ezeket, de ezen az oldalon még kívülről is betámasztották a kaput. A falak mentén körben szintén padokat tettek le.

Ököritófülpös címere - benne az lángoló csűrrel Forrás: wikipedia

Az egyik szemtanú, a zenekar klarinétosa a korabeli újságokban így emlékezett a húsvéti bálon történtekre:

A zenekar közelében lévő egyik lámpácska - benne az égő gyertyával - a fúvósok szelében ide-oda ingott. Még mondtam is a szünetben a pajtásomnak, nézd azt a lámpát! De csak legyintett, semmit érő kis lámpa, ha meggyullad, pukkan egyet, lehull a parazsa és széttapossák. Volt már ilyen százszor is. Igaz, így volt mindig. Amikor újra rázendített a fúvószenekar, a gyertya feldőlt a lámpában, lángot kapott a búra. Az alatta táncoló huszár elővette a kardját, és oda csapott. Nem tudta szegény feje, hogy a hólyaglámpa nem madzagon lóg, hanem dróton. S a kard felcsapta a lángot a drót végével a mennyezetre.

Azonnal lángba borult a faszerkezet és a szalmatető. A villámgyorsan terjedő tüzet nem lehetett semmivel megfékezni, vélhetően víz sem volt kéznél. A szurkos gerendák is olyan szárazak voltak, hogy pillanatok alatt lángolni kezdtek.

Az emberek menekülni próbáltak, de a két kijárat zárva volt - a rendezők így akarták megakadályozni, hogy jegy nélkül bejusson bárki.

A menekülők egymást taposva próbáltak valahogy az oldalsó szűk bejáratokon kijutni.

Rettenetes tusakodás támadt a menekülők között, szívszaggató jajgatás hangzott, és akadt olyan sikerrel kijutott bálozó, aki égő ruhában futott az utcán, amíg össze nem esett

– írta le a lelkész.

A tumultusban még további hólyaglámpákat és petróleumlámpákat is levertek, amik az amúgy tűzveszélyes helyiségben újabb tüzeket okoztak, s a lángok nagyon hamar szétterjedtek a pajta egészében.

A szénné égett tető darabjai a bálozók közé zuhantak.

Az oldalsó ajtón pedig nehezen jutottak ki az emberek. Ekkor a hátsó kaput nagy nehezen kinyitották, de a padok még mindig útban voltak, így azokon keresztül próbáltak botladozva menekülni az emberek.

Sokan elestek, és több méter magasságban egymáson feküdtek a kétségbeesett emberek. Aki alul volt - vagyis legelőször esett el -, megfulladt, a felül lévő emberek pedig megégtek.

Néhány embernek viszont sikerült ezen a halmon felkapaszkodnia a pajta egyik nyílásához, amely úgy három méter magasan volt és ki tudott ugrani az épületen kívülre. Feljegyezték, hogy a 12 éves Kerezsi Kálmánt háromszor is feldobták az embertorlasz tetejére, amire sikerült a nyíláson át a szabadba kijutnia, így ő azok közé tartozott, akiknek sikerült megmenekülniük a tűzhaláltól.

Az Északkelet című lap így írt erről a tragédia után néhány nappal:

Rémes, borzasztó még csak el is képzelni, hogy fél emeletnyi magasságban feküdt ember ember hátán, elzárva égő embertársaik egyetlen menekülő útját! Szívet rázó lehetett hallani az emberek jajveszékelését, s látni őket kétségbeesve, összevissza szaladgálni, keresve a menekülés útját. Valami túlvilági pokoli látvány lehetett az égő csűrből megmenekült embereket, mint kísérteteket szaladni látni a mezőkön a néma csendes éjben.

A tragédiáról Móricz Zsigmond is írt. Először egy cikket a Nyugatban, majd „A fáklya" című művet írta meg. Azt nem lehet tudni, hogy személyesen járt-e a tragédia helyszínén, vagy másodkézből értesült a részletekről. Így írt a tűzről:

"A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, akik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent, két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. Alig-alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az Isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan. És a letapodottak visszarángattak akit tudtak s volt akit egészen ketté szakasztottak. Valaki, és pedig úri ember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, – így menekült meg, mert épp abban a percben tőrt ki a tűz. S emiatt menekült meg a kisfia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkül."

A szurok, ami a gerendákon égett, nemcsak a gyorsan égő tüzet táplálta, de mérgező, sötét füstfelhő is kialakult belőle. Rengetegen szenvedtek ezért füstmérgezést, ami sokuk esetében a halálukat okozhatta, mások pedig egyszerűen nem láttak semmit a gomolygó füst miatt.

Erről számolt be később például egy helyi parasztlegény, akit sikerült élve kimenekíteni a fojtogató füstből.
A tűz kitörésekor többen kint levegőztek, és amint észrevették a lángokat, be akartak jutni, hogy segítsenek. Ez persze nehezítette a menekülést, mert a bent lévők éppen kifelé akartak menni - tehát az egyetlen, szűk, oldalsó nyitott ajtónál is dulakodás volt - egyszerre akartak bemenni és kijönni az emberek.
Egyesek úgy próbálhattak menekülni, hogy az előttük lévőkbe kapaszkodtak bele, abban a reményben, hogy azok majd kihúzzák őket az égő pajtából. Csakhogy ezek emberek a bejáratnál kialakult torlódás miatt nem tudtak kijutni, sőt a mögöttük beléjük csimpaszkodó emberek inkább visszahúzták őket egyenest a tűzbe.

A helyi lelkész szerint olyan áldozatai is voltak a tűzvésznek, akik ugyan az épületből még élve jutottak ki, de ruhájuk már lángolt, s megégve összeestek a földön.

Említette, hogy egy helyi asszony égő ruhájával rohant a kissé távolabb fekvő Mácsai tanyáig, ahol aztán holtan rogyott össze. Néhányan a közeli pocsolyákban próbálták eloltani magukat, de az kevésnek bizonyult. Voltak, akik a kutakba vetették magukat. Sok holttestre bukkantak a közeli házak tövében és kertekben.

A szalmatetős csűr húsz perc alatt teljesen leégett.

Több száz ember ragadt bent.

126-an a felismerhetetlenségig összeégtek, sokan később haltak bele az égési sérüléseikbe.

Összesen 312 bálozó halt meg. Közülük több mint 200 nő, főként hajadon. Ők nem tudtak menekülni, hiszen gyengébbek voltak a férfiaknál. Csak a helyi lakos áldozatok közül 68 volt tizenöt évesnél fiatalabb.

Az ököritófülpösi pajta a tűzvész után 1910-ben Forrás: Wikipedia

A mentés drámai volt

Több szemtanú is beszámolt akkor a korabeli lapoknak. Az egyikük úgy emlékezett, hogy

egy apa, aki a pajtán kívül volt, berohant, és sikerült kimentenie az egyik lányát. Ezután visszament a másik lányáért, de már nem tudott kijönni: mindketten meghaltak a tűzben.

Egy másik illető nyolc embert mentett ki sikerrel, majd a kilencedik mentésekor ott rekedt és meghalt vele együtt.

Egy férfi tizenöt embert mentett ki a feltorlódott emberhalomból, amikor a feleségét kereste, aki legalul rekedt. Már majdnem kihúzta az asszonyt a kezénél fogva, amikor az újabb embertömeg őt is maga alá gyűrte és mindketten meghaltak.

A Mátészalka című újság 1910. április 1-i száma szerint egy helyi parasztgazda a kocsmában ült, amikor meghallotta, mi történt a pajtánál. Rögvest rohant, hogy feleségét, gyerekeit és sógorasszonyát kimentse. Több embert ő maga is kirántott az égő épületből, de feleségét és annak nővérét a tömeg eltaposta, egy másik falusi lány pedig, akinek az egész teste összeégett, a kezei között halt meg.

Egy másik férfi a menyasszonyát és anyját mentette ki az égő pajtából, majd visszarohant, hogy másokon is segítsen, de meghalt a lángokban.

A Mátészalka című újság beszámol ugyanakkor arról, hogy egy csecsemő a csodával határos módon megmenekült. Egy asszony a nagy tolongásban elvesztette gyermekét, amikor férje kihúzta onnan. Másnap reggel, amikor az elszenesedett holttesteket szedték össze, az egyik pad alatt élve találtak rá a kisgyermekre.

A temetés több napig tartott

A tűzvész után olyan indulatok korbácsolódtak fel a faluban és a környékén, hogy a község vezetője azt fontolgatta, be kell vetni a katonaságot.

Folyamatosan érkeztek a környék településeiről a családtagok, akik a hozzátartozóikat keresték - hatalmas volt a káosz. Több száz ember próbálta megtalálni a családtagját, jajveszékelés, kiabálás, borzalmas sikolyok között.

Végül csendőrök érkeztek, ők próbálták tartani a rendet.
A közeli Mátészalkáról és Csengerből jött orvosok pedig elsősegélyt nyújtottak a lángokból kimenekült, megégett sérülteknek. Az orvosok segítettek gyógyítani a szomszédos Győrteleken és Géberjénben is, ahová szintén sok sebesült került. Hetekig ápolták a bajba jutottakat, akik közül az utolsó, menthetetlen sérült a tűz után majdnem egy hónap elteltével, 1910. április 21-én halt meg.

A több napig tartó temetés szintén megrázta Ököritót és környék lakóit.

Különösen a felismerhetetlenségig összeégett 126 bálozó közös elhantolása, amelyet a szertartást végző egykori ököritói református lelkész így örökített meg feljegyzésében:

...iszonyú volt az a temetési menet, amit sírás, jajgatás kísért a tragédia helyszínétől a sírkertig. A 126 ember földi maradványait tartalmazó koporsókat tizenhat szekér vitte a temetőbe, ők közös sírba kerültek.

Az azonosítottakat pedig kinek-kinek a volt lakóhelyén vagy szülőfalujában, hozzátartozóik mellé vagy új sírban helyezték örök nyugalomra.

Habár már akkoriban is léteztek tűzrendészeti szabályok, a tragédiát követő hivatalos vizsgálatok nem nevezték meg a felelősöket, sőt kijelentették, hogy nem terhel senkit felelősség a tűzért.

Emiatt több újság elmarasztalta a hatóságokat.
Az Északkelet című lap "A nagy temető" című írásában Dr. Veréczy Ernő az okokat kereste. Így írt:

Keressük már most ezen világraszóló szerencsétlenségnek az okát. Kétségtelenül a mai anyagi világ jutott ismét előtérbe. Nehogy valaki pénz nélkül mulathasson, gyönyörködhessen a mások mulatságában, elzárták a kijáratokat, s mikor aztán a baj kezdődött, el volt zárva a menekülésnek minden útja! Meg kell azonban döbbenni, s ez ok a kétségbeesésre is, hogy mily bűnös könnyelműséggel kezelik községeinkben a tűzbiztonságot és rendészetet. Büntető bíróság elé kell állítani azt a rendezőséget, mely bált ily módon rendez! De felelősségre kell vonni azt a községi jegyzőt is, aki a bál megtartását meg nem akadályozta! Sürgősen példát kell statuálni, ennyi ember halálát nem lehet s nem is szabad büntetés nélkül hagyni.

A tragédia tanulságos volt az akkori magyar tűzvédelem számára. Klebelsberg Kuno épp az ököritói tragédia után hozott határozatot, hogy minden nyilvános helyen kifelé nyíló ajtókat kell használni.

Külföldi lapok címoldalon közölték a tűzvészt

A tragédia hatalmas megdöbbenést keltett Európa valamennyi országában.

Prominens külföldi lapok - mint például a francia Le Petit Journal - címlapon számoltak be róla, sőt ez utóbbi még külön, a tragédiát szemléltető illusztrációkat is közölt, ahogy az emberek menekülni próbálnak a tűzből.

Az amerikai The New York Times is címlapon hozta az esetet már március 29-én

Háromszázan égtek halálra egy bálon Magyarországon"

címmel. Az osztrák Neues Wiener Tagblatt szintén együttérzését fejezte ki az áldozatok hozzátartozói felé.
II. Vilmos német császár külön részvéttáviratban fejezte ki sajnálatát a magyar kormánynak, hasonlóan jártak el az osztrák, a francia és az olasz kormányok, valamint Bécs, Párizs és Berlin is, illetve néhány német tartomány (mint például Bajorország) vezetői is. Rengetegen - többek között franciák, akik a Le Petit Journalból értesültek a tűzről - személyesen utaztak el Magyarországra, hogy helyben róják le kegyeletüket az áldozatok előtt.

A Le Petit Journal címoldala 1910-ben: az ököritófülpösi tűzvészről közöltek cikket. Forrás: Wikipedia

A tűzvész után...

Bálint István kutatásai szerint a település évekre kísértetfaluvá változott, a lakosság megtizedelődött, rengeteg árva maradt, egész családok haltak ki. Volt olyan család, amelyik minden gyerekét elveszítette. A korabeli források szerint 69 gyerek maradt árván.

A tűzvész után a faluból öt évig nem soroztak katonát, hat évig nem tartottak esküvőt, és tíz év után rendeztek újra bált.

A tragédia áldozatainak a helyszínen állított a falu emlékművet a világháború után, ahol azóta minden évben megemlékeznek a sajnálatos eseményről. A tömegsírba temetett azonosítatlan áldozatok fölé egyetlen hatalmas sírkövet emeltek.
A tűzvész századik évfordulójára a közös sírhelyre felkerült a 126 elhunyt neve. Azt, hogy kik nyugszanak a sírban, a helyi anyakönyvi feljegyzések alapján derítették ki.
Ököritófülpös soha nem akarja elfelejteni a tragédiát. Ezért szerepel a falu címerében is az égő csűr képe.

Forrás:
Történelemportál (https://tortenelemportal.hu/2010/03/pusztito-tuzvesz-okoritofulposon/)

Gyújtóforrás (https://gyujtoforras.hu/nagy-tuzveszek-okoritofulpos-1910/)

Északkelet című lap 1910. áprilisi száma (https://library.hungaricana.hu/hu/view/Eszakkelet_1910_04/?pg=0&layout=s)

Múlt-kor (https://mult-kor.hu/20110118_a_valaha_volt_legtragikusabb_kimenetelu_magyar_tancmulatsag)

Wikipedia