Aki kegyetlenül kikaparja a gyerekek szemét, ha nem alszanak

„Oly szövetből vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve." Shakespeare szavai ezek az álomról A viharból, és szinte hallom a felhorkanásokat, mert mégis, hogy jön egy zseni remekműve az egyébként visszataszító Netflix egyik sorozatához, még ha a főszereplője maga a Homokember, az álmok fejedelme. Most az egyszer talán jogosan, és nemcsak azért, mert az ötödik epizódban felbukkan a nagy brit drámaíró, hanem mert az alapjául szolgáló képregénysorozatnak két része is Shakespeare-feldolgozás: az egyik éppen A vihar. A másik pedig, mi más is lehetne, a Szentivánéji álom.

És miért lenne csoda a szélsőbaloldali-ultraliberális világban, hogy a szereplők közül ketten is váratlanul felfedezik, hogy a saját nemükhöz (is) vonzódnak? A más szempontból is fontos ötödik részben egy tipikus amerikai bisztróban vagyunk. Egy fiatal leszbikus vendég elcsábítja a végtelenül szimpatikus pincérnőt, akit nem sokkal korábban óriási sokk ért. Megtudja ugyanis, hogy titkos szerelme, a szakács, valójában a fia szeretője. A szakács és egy fiatal férfi később a konyhában esnek egymásnak, utóbbi ugyan házassági évfordulóját ünnepelni érkezett, de hát férfi nővel ebben a világban boldog nem lehet, szegény fiú sem az, a felesége egy hatalmaskodó csúcsvezető, aki még abba is beleszól, hogy mit ehet és mit nem. Bezzeg a szakács bármit elkészít neki...

A homokember alkotói persze ennél finomabb eszközökkel is buzgón térítenek: aki boldog akar lenni, az legyen legalábbis biszexuális, ezzel máris csatlakozhat az LMBTQ szép új világához. Hiszen hány, de hány jelenetben láthatjuk, hogy férfiak és nők csak egymásra néznek, mármint férfiak férfiakra és nők nőkre, és máris kigyúl tekintetükben a láng és máris boldog vágyban forrnak össze, vagy a következő jelenetből tudjuk meg, hogy milyen csodálatos szexben volt részük.

Fotó a Homokember sorozatból Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

És itt van a sorozat egyik óriási tévedése vagy hazugsága: a vágy szerintük azonos a szerelemmel. Ahogy már említettem, Desire nevű szereplő van, Love nincs (szándékosan használtam az angol eredeti szavakat a kettős jelentés miatt). Vágy ráadásul eredetileg androgün (külsőre se nem férfi, se nem nő) lény, de ez ma már kevés, ezért genderfluid lett, egy férfi játssza női sminkben, felékszerezve, amúgy a színész, Mason Alexander Park, mondhatni magát adta, ő ugyanis saját bevallása szerint nonbináris, vagyis a nemi hovatartozását nem érzi besorolhatónak a nő-férfi kategóriák egyikébe. De nyilván nem ezért választották a szerepre, hanem mert ő volt a legjobb a válogatáson. Viszont, ha a Vágy maga is az LMBTQ-közösséghez tartozik, mi sem logikusabb, mint hogy kizárólag a többi klubtag vágya juthat el a beteljesüléshez.

A baj csak az, hogy a Vágy abban a funkcióban, amit neki szántak, egyszerre sok és kevés. Sok, a másik emberen kívül is még annyi mindenre lehet vágyni, például egy habos süteményre vagy egy kiadós alvásra. És kevés, mert ha azonosítom Erosszal, vagyis a testi szerelemmel, rengeteg minden kimarad a karakterből. Az ókori görögök nem kevesebb mint nyolc fajtáját különböztették meg a szeretetnek. Ha ki is vesszük közülük azokat, amelyek saját magunkra (önszeretet) vagy egy családtagra irányulnak, akkor is marad még a nemi vágy (Eros) mellett jó pár más minőségű érzelem, köztük a legmagasabb rendűnek tekintett Agapé, vagyis a feltétel nélküli szeretet. Csakhogy a mai kultúrában, amelynek kulcsszava az „én", és elve, hogy mindenki azonnal elégítse ki minden vágyát, anélkül hogy közben bárki másra tekintettel lenne, az Eros gyakran a birtoklási vágyat megtestesítő Mania, vagy az önszeretet, a Philautia álcája.

Igen, tudom, milyen idióta kérne számon klasszikus ismereteket, vagy egyáltalán konzekvens gondolkozást egy szórakoztató sorozat készítőin. A forgatókönyvbe belekerül, amit néznek, meg aminek muszáj. Csakhogy még a legdidaktikusabb liberális propagandába is becsúszhatnak hibák, vagyis váratlanul felbukkanhatnak tradicionális, ne adj' Isten konzervatív értékeket hirdető jelenetek.

Ennek pedig nagyon egyszerű az oka: a nyugati kultúra a klasszikus görög és a zsidó-keresztény hagyományra épül, bármennyire is szeretnék ezt letagadni és megváltoztatni (a kettő persze ellentmond egymásnak) a totálisan baloldali érdekeket kiszolgáló filmgyártók.

Sőt, a kilencvenes években készült A bárányok hallgatnak címe és a főszereplő nyomozónő gyerekkori traumája a húsvéthoz, és azon keresztül Krisztus szenvedéséhez kapcsolódik. A nyolcvanas évekbeli nagyszerű Angyalszív című thriller egyrészt Oidipusz, másrészt Faust történetének parafrázisa. És ha egy filmben a karácsonyt ünneplik, meglehet, senki nem vallásos és csak az ajándékokkal törődnek, de maga a szeretet ünnepe Jézus születéséhez nyúlik vissza – máskülönben miért akarnák liberális politikusok betiltani? De hiába, mert az európai ember érzelemvilágát és gondolkodását meghatározó fogalom- és szimbólumkészletet annyira sűrűn átszövi a két említett kultúrkör, hogy egyelőre kiirthatatlannak látszik.

És ha egy film ősi meséket, mítoszokat vagy legendákat dolgoz fel, még ha ki is fordítja, ha a felismerhetetlenségig torzítja, akkor is függő viszonyba került vele. A Homokember Luciferje hiába nő, attól még Fényhozó a neve, és a Pokollal együtt a bibliai történetet emeli be a szüzsébe. És bár ezzel összeegyeztethetetlen zagyvaságnak látszik, de ha ugyanebben a történetben rendszeresen megjelenik a három Sorsistennő, vagyis a Párkák vagy Moirák, máris megkívánja a nézőtől a klasszikus műveltséget. Vagy legalábbis a készítőktől, akik amúgy is csúnyán elárulták magukat, mert egyikük váratlanul azt mondja Álomnak: nem szeretnél a Jóindulatúakkal találkozni. Ezt az utalást egy másik istennőhármasra, a bosszúálló Erinnüszökre csak azok értik, akik az átlagosnál jobban ismerik a görög mitológiát.

Ez a kis elszólás pedig szinte felébreszti az emberben a gyanút, hogy itt egyes írók vagy producerek számára mégiscsak fontos az egyébként lenézett, megvetett és megtagadott nem-liberális értékrend. Arról már volt szó, hogy az ötödik részben – az étteremben – micsoda ünnepe zajlik az LMBTQ-világnak. Csakhogy aztán betoppan Álom, és elbeszélget a mágus fiával, aki az ellopott rubinköves medállal kényszeríti igazmondásra az embereket – szerinte így teremthető meg egy jobb és igazabb világ. A nagy őszinteségi rohamok következménye mégis az egész sorozat leghorrorisztikusabb jelenete: a szereplők egymás és önmaguk ellen fordulnak, gyilkossággal állnak bosszút vagy öncsonkításba menekülnek.

Kissé visszás gondolatot szül mindez arról, hogy hová vezet ezek szerint az igazmondás. Álom azonban elmagyarázza, hogy a Végtelenek dolgába belekontárkodó halandó nem az igazsággal ajándékozta meg az emberiséget, hanem elvette tőlük a – tágabb értelemben vett – álmaikat. Igen ám, de egyikük, a pincérnő titokban regényt ír, amit az igazság kényszere miatt – hogyan lehetne már egy tanulatlan felszolgálóból író – eléget. Hiszen ha eléggé tágan értelmezzük, hazugság minden történet, minden fikció, vagyis a művészet is.

Ismét csak eléggé ide nem illően eszébe juthat a nézőnek egy újabb remekmű, Cervantes Don Quijotéja. Az első modern regényként számontartott írás olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy mi az irodalom létjogosultsága, és milyen hatással van az életünkre. Az író látszólag elítéli és kárhoztatja a hazug lovagregényeket, és az ítélet tűzhalál, a főszereplő könyvtára leég. Ám mégiscsak az álomvilágba belebolondult uraság alakjához kapcsolódik minden értékes tulajdonság: humánum, együttérzés, bátorság. A „búsképű lovag" az erkölcsi és lelki nemesség megtestesítője egy meglehetősen kiábrándító valóságban.

Forrás: sandman_netflix / Instagram.com

Nemrég a kezembe került az egyik legnagyobb élő író, Michel Houellebecq egy esszéje, pontosabban beszéde annak apropóján, hogy Szicíliában tiszteletbeli doktori címet kapott, és amelyet a Le Figaro közölt. Hihetetlenül magas színvonalon megírt gondolataiban azt fejti ki, hogy miért van szükségük az embereknek az irodalomra. A szükség szót itt olyan komolyan kell venni, mintha arról beszélnénk, miért van szükség levegőre vagy ételre az életben maradáshoz. Mert Houellebecq szerint az irodalom esetében sincsen szó ennél kevesebbről, és ezt olyan történelmi tényekkel és személyes tapasztalattal bizonyítja, amikor a halálfélelem egyetlen ellenszere a regény marad.

A végkövetkeztetés alapja pedig az a pszichológiai megállapítás, hogy az emberi agy számára nem elég egyetlen élet.

Más szavakkal: agyunknak van egy olyan képessége vagy funkciója, amely elszakad attól a körülményhalmaztól, amelyet valóságnak vagy realitásnak hívunk, és függetleníteni tudja magát az érzékszervek által közvetítettektől, így tértől és időtől is. Ennek a funkciónak éppúgy táplálékra van szüksége, mint a korgó gyomornak, és ezt elsősorban és legtökéletesebben az irodalom tudja megadni neki. Hiszen az életet, a magunkét, a másokét, az elmúltakét és a nem létezőkét is történetként tudjuk befogadni.

Márpedig ahol történet van, sőt történetek, ott kell lennie Történetnek is, annak a szóbeli és gondolati hagyománynak, amely minden elbeszélésnek egyszerre összessége és forrása, és amit most sok pontján erőszakosan és gyorsan meg akarnak változtatni. A Történet változik persze, ez belülről induló és nagyon lassú folyamat. És mindeddig eléggé ellenállónak is bizonyult, ez magyarázza azt a folyamatot, amelynek során minden, a hagyomány ellen lázadó és azzal szakítani akaró művészeti alkotás előbb-utóbb maga is a hagyomány részévé válik. Feltéve, hogy elég idő eltelt, és persze, hogy valóban magas színvonalú művészeti alkotásról van szó.

Ilyen lehet éppen egy televíziós sorozat is, például ha Bergman vagy David Lynch rendezné. A Netflix Homokembere nyilván nem, hiszen a célja sem ez volt. De ettől függetlenül ugyanúgy elválaszthatatlan a Történettől, mint Hoffmann novellája vagy Cervantes regénye, mert ez nem minőségi kérdés. Hanem amint azt Houellebecq bebizonyította, létkérdés.