Ókovács Szilveszter válasza a Guardian provokációjára

Budapest, 2017. július 10. A felújítás előtt álló Magyar Állami Operaház nézőtere 2017. július 4-én. MTI Fotó: Máthé Zoltán

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 248. LEVÉL   Édes Néném, igen, én is észrevettem, hogy az Index írása, amely a Magyar Állami Operaház nemzetközi beágyazottságának hiányát taglalta, épp aznap jött ki, amikor a Guardian c. londoni lap fényképes cikket szentelt nekünk. Most itt van az angol nyelvű, vizsgáljuk most annak az igazságtartalmát!

Mit is ír a hogyishívják? A híres-hírhedt, de meglehetősen, mert milliók által olvasott, már 200 éve működő brit baloldali lap?

"A budapesti Nagyopera kórusa fortissimóban zengi át a harsongó győzelmi zenekari akkordokon: 'Megvédtük szülőhazánkat vérünk árán is! Dicsőség a hadseregnek! Oroszország dicsősége soha el nem halványulhat!' E szavak nem az ukrán háború kapcsán hangoznak el, hanem a Háború és béke c. operából valók, amely Lev Tolsztoj regényén alapul, és Napóleon oroszországi inváziójáról szól. A művet Szergej Prokofjev alkotta operává a negyvenes években, a nácik elleni szovjet sikert szem előtt tartva. A Magyar Állami Operaház, amely a produkciót az elmúlt héten mutatta be, kínosan ügyelt rá, hogy megjegyezze: a színpadra állítás időzítése Vlagyimir Putyin Ukrajnát megtámadó döntése előtt jóval már megszületett. Mégis, a bombasztikus zene és az orosz nyelvű hazafias szövegkönyv idegesítő visszhangot kelt Oroszország ukrajnai háborújának egyéves évfordulója közeledtével, amikor a mű itt kerül színre, mindössze háromórányi autóútra az ukrán határtól".

Ezután Shaun Walker arról ír, hogy a magyar kormányzati épületeken bezzeg nem lobog ukrán zászló (Néném, jelentem különben, hogy amerikaiakon se lobog...), és a kiküldött újságíró direkt politikába kezd, ezt nem taglalnám, nem rólunk szó.

A cikk végén viszont – a jó öreg keretes szerkezet jegyében, no meg, hogy indokolhassa budapesti utazását, elszámolhassa odahaza operajegyét – visszatér az előadáshoz, és bár bántani akar, „tényfeltárásával" viszont igazat is ír:

Budapest – ellentétben a régió néhány más országával – továbbra is nyitva áll az orosz turisták előtt, és szerda este az operaházban nem volt érzékelhető bármilyen nyugtalanság a librettó azon szakaszainál sem, amelyek arról szólnak, hogy az orosz hadsereg legyűri az 'idegen sáskákat', és az ellenséget 'bőr és arc' nélkül hagyja hátra. A négyórás maratoni opera végén álló ováció fogadta az előadást.

Jó, de Néném is érzi, hogy ez az apró figyelmesség – tudniillik a nagy sikerről történő tudósítás – is csak azt hivatott kiemelni, hogy mekkora tiszteletlenség, sőt, embertelenség az, amit Magyarország művel, és amit állami Operaháza tesz a színpadon. Erre azért muszáj volt válaszolni. Nagy reményeket nem fűzünk a megjelenéséhez – épp a minap Vidnyánszky Attila barátom mesélte, hogy hány és hány nyugati patinás újság nem hozta le a helyreigazításokat sem –, hát még egy efféle véleménycikket miért közölnének? Ha csak azért nem, hogy olvasóik tájékozottabbak legyenek, ismerjenek meg adott téma kapcsán másik álláspontot is: nos, ez talán tényleg naivitás a részünkről.

Azért a következő levelet mégiscsak postára adtuk a Guardian redakciója számára:

„Tisztelt Guardian szerkesztőség!

Örömmel láttuk lapjukban, hogy munkatársuk a minap meglátogatta egyik operaelőadásunkat.

Az említést és a standing ovation jelzését is köszönjük, de már a tálalással vannak bizonyos problémáink. Nekünk, az Önökével.

Prokofjev zseniális mester, akinek sajnos, nem adatott meg, hogy akárcsak egyetlen nappal is túlélje Sztálint és az ő diktatúráját: mindketten 1953. március 5-én hunytak el.

Lev Tolsztoj is zseniális mester, akinek nagyregényét, a világszerte elismert Háború és békét operaszínpadra vitte Prokofjev. Mi több: a műfaj talán legnagyobb szabású darabját alkotta meg vele.

Ezt az operát sosem adták elő Magyarországon. Amikor a Genfi Nagyszínház 2019-ben partnert keresett a bemutatóhoz, lecsaptunk a lehetőségre, és mi gyártottuk a míves díszleteket Eiffel Műhelyház nevű vadonatúj komplexumunkban. A rendező igazi világsztár, a katalán Calixto Bieito, a tervezők németek és svájciak.

Az előadást 2021 őszén mutatta be Genf, hozzánk a menetrend szerint 2023 januárjában érkezett. A karmester nálunk egy kazah művész volt, valamennyi szerepet magyarok énekelték, Natasa Rosztovát pedig egy olyan magyar művésznő, aki történetesen a magyarok lakta Kárpátalján, a mai Ukrajnában született, tudják, ott, ahol ma a magyar nyelvet használni egyébként tilos (Nagyon nem úgy, ahogy Walesben van, nagyon nem úgy.)

Ha nincs baj Genffel, Budapesttel sem lehet. Ha nincs baj Genf orosz és amerikai énekeseivel, akkor a mieinkkel sem lehet. Ha nincs gond Bieitóval, aki nálunk is bepróbálta az előadást, akkor a Magyar Állami Operaházzal sem lehet.

Ha mégis, akkor Önök kettős mércét használnak – és egyetlen sort sem írnak arról, hogy Magyarország immár több mint egymillió ukrajnai menekült számára jelentett menedéket, nem kevesen itt is maradtak, az OPERA is adott munkát, lehetőséget művészeknek, sőt, balett társulatunkban nem kevés ukrán származású művész dolgozik.)

Ugyanakkor a művészet lényege az elvonatkoztatás. Mivel most a londoni Royal Operában A csipkerózsika-balettre készülnek, Csajkovszkij zenéjét, feltételezem, nem azonosítják százötven évvel későbbi politikai aktorokkal.

Amikor a Covent Garden-i Királyi Operaházukban a Turandot megy, bizonnyal a Kínát éltető kórusok sem nyernek politikai kontextust. Pontosan így van ez Budapesten is, amely Magyarország fővárosa.

Ha mi Aidát játsszunk, valójában nem az etiópok leigázását ünnepeljük; ha a Pillangókisasszony megy, nem mondunk ítéletet az amerikai haditengerészet moráljáról. Ezek ugyanis művek, nem mai világpolitikai események lenyomatai, nem napilapok véleménycikkei. Nem égetünk könyveket, nem bélyegezhetünk meg kultúrákat, népeket.

A következő tematikus évad nálunk a szláv művek jegyében telik (több, mint egytucat náció tekinti magát szlávnak, tehát a mienk egy „pánszláv" évad lesz), azt egy angolszász szezon követi, igen, 2017-ben írott pályázatom szellemében. De az elmúlt években francia, olasz, német és keresztény évadot is szerveztünk, Faust-szezont is, Shakespeare, Strauss, Verdi- és Wagner szezont is. És magyart is, természetesen – ilyenkor a hangsúly a tematikára helyeződik, de persze, a nagy törzsrepertoárt mindig játsszuk.

Ugyanezt a nyitott, európai, elfogadó, jóindulatú és napi politikamentes hozzáállást kívánjuk Önöknek is. Örülünk, ha hírlapíróik hozzánk látogatnak, de kérjük, hagyják politikai nézeteiket a gyönyörű neoreneszánsz épület ruhatárában. Mi minden nap így teszünk."

Drága Néném, majd mesélem, jött-e válasz, netán leközlés. Addig is a levél végén hadd húzzam alá: a Háború és béke, illetve Prokofjev a nemzetközi operairodalmi kánon része, a produkció jövőre is színpadon lesz. Nem az oroszok dicsőítése miatt – szemben az újságíró felszínes beállításával az alapmű, az adaptáció és a Genf-Budapest-i közös produkció sem fest rózsaszín képet az oroszokról! –, hanem a mű, a szerzők, a produkciós csapat és az előadók értékgazdagsága miatt. Ha pedig közben alánk csúszott a történelem, attól csak még mélyebb, elemezhetőbb, katartikusabb élményt kapunk. Tolsztoj, Prokofjev, Bieito és bocsánat a szerénytelenségért, de a magyar operások nevében: én is a békéért kiáltok ezzel az előadással.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. február 19.