Hofi Gézától Bródy Jánosig: ez a kultúra kommunista megszállása

Mező Gábor kutató-újságíró harmadik kötetét jelenteti meg a 2023-as ünnepi könyvhétre. A kötet címe: A kultúra megszállása. A Századvég Kiadó gondozásában megjelent könyv a rendszerváltás előtti múlttal való szembenézés egy új perspektíváját kínálja: a Kádár-korszak legnépszerűbb íróiról, könyvkiadóiról, humoristáiról, a magyar könnyűzene híres alakjairól ír; olyanokról, akik vagy ÁVH-sok voltak, vagy kiszolgálták a rendszert, de olyan is volt, aki "társutas értelmiségiként" segítette a korszakot. Mező Gábor nem leszámolást sürget, nem kiszorítani akarja a kultúra területéről azokat, akik valaha a rendszerváltás előtt, és 1990 után is politizáltak, inkább arra mutat rá, hogy sokan közülük letagadják, hogy a Kádár-korban foglalkoztak volna politikával, sőt, azt vallják, mindig is ellenállók voltak – holott ez egyáltalán nem igaz. A kutató a szembenézés fontosságára hívja fel a figyelmet, és szerénységre, önmérsékletre szólít olyanokat, akik akkor is, és a mai napig is rendszeresen szeretnek állást foglalni olyan kérdésekben, melyek valahogy minduntalan a nemzetközi baloldal bevett szólamainak megfelelő hangnemben támadják a magyar hagyományokat, a magyar jobboldalt. 

A könyv három részből áll. Az elsőben a könyvkiadásra, és egy ördögi kettősre, Kardos Györgyre és Berkesi András íróra fókuszál. A második rész a magyar humor területére visz. Ez a fejezet elsősorban Komlós János és az elfelejtett Róna Tibor pályafutását mutatja be, de reflektorfénybe helyezi Hofi Gézát is. A harmadik szakasz elsősorban a magyar könnyűzenére, illetve az Antall-kormány ellen fellépő értelmiségre fókuszál. Itt Bródy János az egyik kulcsszereplő, de helyet kap számos más zenész története is – különösen olyanoké, akik előszeretettel beszélnek ma is a hatalommal szembeni lázadás szükségességéről, holott valójában lehet, hogy ők maguk is kollaboráltak már valamilyen hatalommal néhány évtizeddel korábban. Az író korabeli nyilatkozatokat idéz és szembeállítja azokat a rendszerváltás utáni interjúkkal. Az olvasó összevetheti a közvetlenül egymás mellé helyezett nyilatkozatokat és dönthet: vajon mennyire lehet őszinte és szembenéző az a művész, aki a hetvenes-nyolcvanas években egyféleképpen, majd a rendszerváltás után már másféleképpen nyilatkozott. A kultúra megszállása című könyv fontos jellemzője, hogy nem hergel, nem mondja ki az olvasó helyett az ítéletet. Csak nagyon alapos kutatómunkával véleményeket és történelmi kontextusokat mutat be.

Amikor írta a könyvet, volt-e olyan történet, amely megerősítette abban, hogy igenis valakinek le kell írnia, el kell mondania, kik voltak valójában azok az írók, humoristák, népszerű beatzenészek, értelmiségiek, akik a Kádár-korszakban vagy ÁVH-sok voltak, vagy segítették a rendszert?

Néhány hónappal ezelőtt Remeteszőlősön kirándultunk - ott, ahol Örkény István emlék-telefonfülkéje is található, a telefonban pedig Örkény István egyperceseit hallgathatják meg az arra járók. A fülke mellett volt egy könyves szekrény is, ahová be lehet tenni és ki lehet venni a könyveket. Nézegettem, milyen köteteket tettek be az emberek.

Tele volt kommunista irodalommal.

Berkesi András és Kardos György könyvei is ott voltak szép számmal - ők azok az emberek, akik többek között a könyvem szereplői. Egyrészt örültem, hogy valaki kirakta ezeket a könyveket - tehát nem kellett neki. Másrészt pedig azon gondolkodtam, hogy ha egy fiatal hazaviszi és elolvassa az egyik korábbi politikai tiszt könyvét, fogalma sem lesz arról, hogy a könyvben olvasott történetek jelentős részének alapjai valódi kémügyek, amelyek többsége persze koncepciós volt, de igazi, ártatlan áldozatokkal. Kivégzésekkel. Ezek a könyvek hazug módon interpretált történeteket tartalmaznak. Ezért is tartottam fontosnak egyebek mellett, hogy megírjam A kultúra megszállása című könyvet, hogy nézzünk szembe a múlttal, és a fiatalabbak is értsék, hogy ha a kezükbe veszik ezeket a könyveket, miről olvasnak valójában.

A könyvben személyes történetet is olvashatunk. Miért tartotta fontosnak, hogy a saját történetét is leírja?

Édesanyám nagynénjét ugyanúgy szerettem, akár a nagymamáimat. Felnéztem rá egészen kicsi gyerekkorom óta. Ő számomra csoda volt, és az is maradt. Aztán kiderült, hogy ÁVH-s volt, most már azt is tudom: nyomozó. Én is megküzdök ezzel a problémával, ezzel a titokkal. Éppen azért írtam le a könyvben ezt a történetet, hogy ezzel is alátámasszam:

szinte az egész magyar társadalomnak vannak titkai, amelyeket nehéz feloldani.

A kutatásom nagy része - és persze a könyvem is - arról szól, hogy ezeket a titkokat megbeszéljük.

Hofi Géza éppen a meglehetősen kacskaringós múltú Vitray Tamásnak nyilatkozik Forrás: Origo

Lényegében minden szereplőnek - Kardos Györgynek, Komlós Jánosnak, Berkesi Andrásnak, Hofi Gézának vagy az általam csak "társutasoknak" nevezett értelmiségieknek, művészeknek - van egy titka. Vagy a Katonapolitikai Osztályon dolgoztak, vagy ÁVH-s múltjuk volt, vagy aktívan politizáltak a rendszerváltás előtt és a Kádár-rendszert szolgálták. Vagy valamelyik felmenőjük volt közvetlenül bekötve Rákosihoz, Kádárhoz, Aczélhoz. Többségük a rendszerváltás után ezt letagadta. Mások azt, hogy a diktatúra mellett politizáltak. Még csak nem is az az igazi gond, hogy politizáltak a Kádár-rendszerben. Önmagában nyilván az sem baj, ha 1990 után is politizálnak. Az viszont visszatetsző, ha most azt mondják: mindig is függetlenek voltak, és soha nem foglalkoztak politikával.

Bródy Jánosról, Koncz Zsuzsáról, de akár Gerendás Péterről is elmondható, hogy megteremtettek velük kapcsolatban egy imázst, mintha mindig is lázadók lettek volna. De nem voltak azok.

Sem 1990 előtt, sem utána. Oda lehetett őket sorolni az egyik komoly politikai erő mellé. A kultúra egykori kommunisták általi „megszállásának" a hatását azért is érezhetjük még ma is, mert a posztkommunista elit szinte tökéletesen átmentette magát, ez pedig garantálta azt, hogy jórészt ugyanazok a zenészek, írók, értelmiségiek és véleményvezérek maradtak a reflektorfényben a rendszerváltás után, mint akik azelőtt is ott voltak. A könyvben leírom, hogy élesen el kell különíteni azokat, akiknek megvan a múltja, de legalább a rendszerváltás után nem politizáltak. Vagy ha mégis politizáltak, akkor nem hazudtak a múltjukról. Nekem főként azokkal az emberekkel van problémám, akik mindig odadörgölőztek ezekhez a politikai erőkhöz, akik kiváltságosak voltak, és ma letagadják ezt.

Bródy János 2004-ben Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Nem ütközött ellenállásba a könyv írása során?

Kutatom a múltat, és persze rendre ellenállásba ütközök. Mindig megkapom, hogy miért írok olyan emberekről, akik már nem élnek. Miért írok idős emberekről?

Azért írok, mert valakinek meg kell írni, hogy mi történt a valóságban, legalábbis egy másik valóságban, egy antikommunista valóságban.

Mert én sem hiszem, hogy tökéletes a világképem, és mindenben igazam van. A lényeg, hogy lássunk, ne csak nézzünk. Saját magunkat is. Azért is tartottam fontosnak, hogy a saját történetemet is megírjam, mert ha írok híres írókról, zenészekről, humoristákról és a családi hátterükről, akkor magammal kapcsolatban is meg kell írnom az igazságot. Ha volt ÁVH-sokról írok, a minimum az, hogy - ha már számomra kiderült - a saját családom egyik tagjának ÁVH-s múltját is megírom.

Mondta, hogy elkülöníti a könyvben azokat, akik politizáltak a Kádár-rendszerben, de '90 után felhagytak ezzel, vagy politizáltak ugyan, de nem tagadták a múltjukat, és másként beszél azokról, akik '90 előtt és után is politizáltak, a rendszerváltás után azonban ezt letagadták. Miért fontos ez a megkülönböztetés?

Mert hiányolom a szembenézést, az önreflexiót. Jó példaként említhetem Szabó Lászlót, aki a Kékfény című műsort vezette - nagy sztár volt akkoriban. Ő egyébként ritka nagy ganajtúró volt - bátran vállalom ezzel a jelzővel -, mert a belügy propagandistájaként mindent elkövetett a kommunizmus ellenségeivel, eleinte jórészt a forradalmárokkal, szabadságharcosokkal szemben. Amikor azonban eljött a rendszerváltás, azt mondta, hogy visszavonul, mert hitt egy eszmerendszerben, így viszont nem folytatja tovább. Soha nem mutatta magát függetlennek. Vállalta, ami volt. Ez számomra szimpatikus. A legtöbben nem vállalták, hanem azt mondták, hogy ők már akkor is reformkommunisták vagy szociáldemokraták voltak, és már a Kádár-rendszerben is feszegették a határokat. Ez ugyanez a játszma, minthogy '53-ban, Sztálin halála után a kommunista propagandistákról, politikusokról kiderült, hogy igazából egyikük sem volt igazán sztálinista. Rámutattak Rákosira meg Péter Gáborra, vigyétek el ti a balhét, ők meg már jórészt „nagyimrések", reformkommunisták voltak. Hát persze. Bródyék valóban feszegették a határokat a szövegekben, de ez egy közös játszma volt a Hanglemezgyár fejeseivel, Bors Jenővel és Erdős Péterrel. Ki volt ez munkálva, módolva, hogy milyen sor jelenhetett meg, ha pedig mégis megjelent egy-egy kritikus mondat vagy szó egy dalban, cikkben vagy könyvben, az leginkább vagy hiba volt, vagy valakinek az érdeke volt, hogy nyilvánosságra kerüljön. Mert az illető – az is, aki hagyta, hogy "átmenjen" – esetleg így legitimálta magát. Esetleg így határolódott el a maradi, szélsőbalos gárdától, a Biszku Béláktól.

Mező Gábor kutató-újságíró Fotó: Csudai Sándor - Origo

A könyv lényegében három részből áll. Az első rész az írókról, könyvkiadókról szól. Kire fókuszál ez a rész?

Elsősorban Kardos Györgyre. A könyvem egy tragédiával indul. Kardos fia, Kardos István ígéretes filozófus volt. Aztán inni kezdett, nagyon megváltozott, végül agyonlőtte magát az apja szolgálati pisztolyával. Innen kezdjük. Kardos György amúgy tipikus mérgező ember volt. Aki a környezetébe került vagy volt, annak gyakorlatilag átadta ezt a mérget. Politikai tisztként '45 után a Katonapolitikai Osztályon dolgozott, ez volt az ÁVH-nak megfeleltethető katonai társszerv, s egyben rivális szolgálat. Ugyanolyan koncepciós ügyeket kreáltak, ugyanúgy elmentek a falig, kivégeztek ártatlan embereket, ugyanazt csinálták, csak az ÁVH-nak rosszabb híre lett. És egyáltalán ismertebb volt. A Katonapolitikai Osztályt egyébként éppen az ÁVH-val „fejeztették le" egy idő után, egy bonyolultabb belső leszámolás, egy kommunista belharc után.

Kardos később átkerült az ÁVH-hoz. Jó cimborája volt Berkesi András író - róla is szó van a könyvben, hiszen ő is a Katonapolitikai Osztály hírhedt tisztje volt, akit később a Kádár-korszak egyik legtámogatottabb, legmagasabb példányszámban megjelentetett szerzőjeként tartottak számon - leginkább krimiket, kémregényeket írt.

Ami még érdekes, hogy Kardos és a többi katpolos jórészt rettentően sokat ittak. Egyedül Berkesi Andrásról nem lehet tudni, hogy ivott-e. Róla nincsenek ilyen történetek. Nem vagyok pszichológus, de elgondolkodtam, hogy nyilvánvalóan az italozás egyfajta elfojtás, menekülési út volt náluk, valamiféle megoldási kulcs. Akkor is ittak, amikor a szörnyűségeket elkövették. Akár a szovjet katonák a tömeges nemi erőszak alatt. Ezeket a bűnöket, fertelmeket nehéz ép lélekkel leküzdeni. A szörnyű az, hogy nemcsak ők ittak, hanem az áldozatok is - persze, más okból. Ebben a játszmában az üldöző és az üldözött is pusztította magát. Előbbi közben az utóbbit is. De visszatérve Berkesire: emberileg ő a legmegfoghatatlanabb. Az interjúiból is az érződött, hogy ő teljesen rendben volt saját magával. Valószínűleg pszichopata vagy szociopata lehetett.

Olyan bűnöket követett el akár áldott állapotban lévő nők ellen, amiket én most nem fogok elismételni.

Úgy tűnik, mintha neki nem lett volna lelkiismerete. Kardosnak, Komlós Jánosnak szerintem volt.

Lapozzon, a cikk a következő oldalon folytatódik!