Hofi Gézától Bródy Jánosig: ez a kultúra kommunista megszállása

Mező Gábor kutató-újságíró harmadik kötetét jelenteti meg a 2023-as ünnepi könyvhétre. A kötet címe: A kultúra megszállása. A Századvég Kiadó gondozásában megjelent könyv a rendszerváltás előtti múlttal való szembenézés egy új perspektíváját kínálja: a Kádár-korszak legnépszerűbb íróiról, könyvkiadóiról, humoristáiról, a magyar könnyűzene híres alakjairól ír; olyanokról, akik vagy ÁVH-sok voltak, vagy kiszolgálták a rendszert, de olyan is volt, aki "társutas értelmiségiként" segítette a korszakot. Mező Gábor nem leszámolást sürget, nem kiszorítani akarja a kultúra területéről azokat, akik valaha a rendszerváltás előtt, és 1990 után is politizáltak, inkább arra mutat rá, hogy sokan közülük letagadják, hogy a Kádár-korban foglalkoztak volna politikával, sőt, azt vallják, mindig is ellenállók voltak – holott ez egyáltalán nem igaz. A kutató a szembenézés fontosságára hívja fel a figyelmet, és szerénységre, önmérsékletre szólít olyanokat, akik akkor is, és a mai napig is rendszeresen szeretnek állást foglalni olyan kérdésekben, melyek valahogy minduntalan a nemzetközi baloldal bevett szólamainak megfelelő hangnemben támadják a magyar hagyományokat, a magyar jobboldalt. 

Ha már a könyvkiadásnál és az íróknál tartunk: a könyvekben és az újságokban is minden sor patikamérlegen ki volt mérve? Csak az jelenhetett meg, amit jóváhagytak?

Mindenképpen. A rendszer figyelt arra, hogy a kiadó és a lapok élére nagyon megbízható embereket nevezzen ki. Olyan képzett elvtársakat, akiket jórészt nem is kellett irányítani, akik pontosan tudták, hogy melyik évben miről és kitől mi jelenhet meg és mi nem.

A könyv második része a humoristákról szól. Nem fél, hogy darázsfészekbe nyúlt? Hofiról, Komlós Jánosról ír, és Hofi ez idáig szinte érinthetetlen volt...

Magyarországon van két erős, egymással ellentétes narratíva és politikai oldal.

Néha azt érzem, hogy Rákosin és Péter Gáboron kívül lényegében senkiről sem lehet egységesen írni '45 óta, mert a többiek közül sokakat még mindig „jó kommunistának" hazudnak.

Nem vagyok érdekelt abban, hogy továbbra is nagyokat tódítsunk az ún. „baloldal" ismert értelmiségijeiről, művészeiről.

Annyi fényt, elismerést kaptak, hogy a nagy többség szemében úgyis örökre királyok maradnak. Hadd nézzünk be a függöny mögé. Az M5 História című műsorában készítettünk idén egy adást a Kádár-korszak humoráról, benne Hofi Gézáról és a múltjáról. Nagy visszhangja lett. De lényegében semmi olyat nem mondtunk, ami cáfolható lett volna. Annyi történt, hogy a DK-s internetes műsorban Gréczy Zsolt azt mondta, hogy Hofi Géza az övék, el a kezekkel Hofitól. Pontosan így látjuk mi is. Szarkasztikusan azt mondhatom: végre van, amiben egyetértünk!

Hofi politikai humorista volt. Egy szelep. Remek szelep, ügyes szelep, de szelep.

Budapest, 1977. március 31. Az Országház kupolacsarnokában március 31-én ünnepélyesen kiosztották az 1977. évi Kiváló és Érdemes Művész címeket. Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese; a kitüntetett Hofi Géza; Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és Lázár György, a Minisztertanács elnöke Forrás: MTI / Szebellédy Géza

Aczél György és Kádár János jó érzékkel formálták, finomították ezeket a szelepeket a kultúra szinte minden területén.

Hofi kimondhatott kemény mondatokat - bizonyos szintig. Közben teljesen megbízható volt, Kádár János belső köréhez tartozott. Együtt jártak vadászni, Hofi Kádárékat szórakoztatta az Egyetértés Vadásztársaság ünnepi vacsoráin.

A társadalom persze erről nem sokat tudott. Előttük volt egy Hofi-kép, ami azt láttatta, hogy ő a munkások, az egyszerű emberek közé tartozik, és helyettük is kimondja az igazat. Ez jelent meg a propagandában. Ehhez hozzátartozott, hogy a műsorába mindig beletette, hogy

jaj, mi lesz ebből."

Semmi sem lett, mert előre meg volt minden beszélve. De a közönség azt látta, végre valaki odamondogat Kádárnak. Talán suttogták az emberek, hogy együtt vadászik Kádárral és valójában jó viszony van közöttük, de mivel nem volt sem internet, sem szabad sajtó, nehéz volt hozzáférni az információkhoz. Az emigráns sajtóban Komlós Jánosról vagy Róna Tiborról - aki Komlóshoz hasonlóan a politikai rendőrségnél kezdte, és ugyanolyan ismert humorista volt, mint Komlós – már a hatvanas években megjelent egy cikk, ahol zseniálisan leírták, miről szólt ez az egész. Hogy grammra ki volt mérve, mit és kit kritizálhattak és kit nem, és hogyan történt a váltás a hatvanas évektől, amikor már a politikai viccek is megjelenhettek. Ez Kádáréknak egyrészt azért volt fontos, mert élesen el akarták választani magukat a Rákosi-diktatúrától.

Engedélyezték a finom odamondogatásokat - de azért nem Kádárt kritizálták a humoristák, dehogyis. Őt nem lehetett megemlíteni még évekig.

De célozgatni, úgy, hogy közben a magyar társadalmat is pocskondiázzuk, gúnyoljuk, azt lehetett. Felszabadító volt az embereknek, hogy hallanak kritikus hangokat. Kevesen vették észre, hogy bizonyos szint felett nem lehetett viccelődni. De nem veszem el azt sem, ami az övék volt. Azt is elmondtuk az M5 műsorában, és a könyvben is leírom, hogy

Hofi zseniális humorista volt, elképesztő előadó - hihetetlenül fel voltak építve a műsorai. Ezt nem is vonja kétségbe senki.

Csak azt tudni kell, hogy az egész mögött politika volt. Sőt, nemcsak belpolitika, hanem világpolitika is. Meg kellett teremteni Magyarországnak a "Legvidámabb barakk" képét. Voltak nyugati-keleti üzletek, és Magyarországnak is megvolt a helye a nemzetközi sakktáblán. Ehhez kellett, hogy egy szabadabb szocialista rendszerű országnak tűnjön, és egyébként az is legyen. Mert az is volt. De persze nem annyira, mint ami a propagandából átjött.

A harmadik rész a könnyűzenei szereplőkről szól: többek között Bródy Jánosról, Koncz Zsuzsáról és Gerendás Péterről. Mi a legnagyobb kérdés velük kapcsolatban?

Az, hogy ma azt állítják: soha nem politizáltak, illetve mindig is ellenállók voltak a Kádár-rendszerben. Ez ugyanis nem igaz. Azokra fókuszáltam, akik politizáltak. Hangsúlyozom: élesen el kell különíteni itt is azokat, akik csak éltek a rendszer kedvezményeivel, azoktól, akik az újságokban, a békemegmozdulásokon a diktatúra szekértolói voltak. Ráadásul akik politizáltak '90 előtt, de később nem tették, azokat is el kell különíteni azoktól, akik a rendszerváltás után is politizáltak. De még tovább megyek: közülük is el kell választani azokat, akik letagadták, hogy a Kádár-korban foglalkoztak politikával. Engem ez utóbbi csoport érdekelt a legjobban. Akik a rendszerváltás előtt politizáltak, majd 90 után is, de úgy tettek, mintha mindig is lázadók lettek volna. Aztán amikor megalakult az MDF-kormány a rendszerváltás után, folyamán, ők a legtöbb kormányellenes tüntetésen ott voltak, harsányan diktatúráztak, zenéltek és gitároztak, és közben rettentően féltették a demokráciát. Nonszensz. Korábban egy valódi diktatúrában futottak be, pontosan tudták, hogy mi az a diktatúra, és mi nem az. Ráadásul 1990 után is megjelentek a lemezeik, de azért csak mentek, tüntettek, meneteket szerveztek, zenéltek a demokráciáért. De azt mondom, még ez is rendben lenne, hiszen benne voltak egy politikai körben, miért ne csinálták volna? Ez politika. Csak az a gond, hogy még ezt az SZDSZ-es múltat is igyekeztek letagadni később, egészen konkrétan mostanában. A fiatalok nem tudják, mi volt, őket könnyű megvezetni, de a papír, a régi újság, az nem hazudik. Bródyt nehéz nem az SZDSZ egykori házizenészének látni.

De a társadalom mégis azt gondolta, hogy Bródy vagy Koncz ellenálló volt a Kádár-korban: párás szemmel dúdolgatták a "Ha én rózsa volnék..." című dalt a tábortüzek körül, és meg voltak győződve, hogy ez aztán nagyon kemény nóta...

Tudjuk jól, mi lett azokkal, akik igazán kemény dalokat írtak. A CPg például börtönbe került. Én nem mondom, hogy Bródyék nem feszegették a határokat, hiszen művész, nem sztahanovista munkás, miért ne feszegette volna? De az utólagos mesék elég szórakoztatóak. Megjelent egy kötetben egy Bródy János-interjú, amelyben elmondja, hogy melyik szövegével hogyan verte át a rendszert. Persze, számtalan esetben visszadobtak szövegeket, át kellett írni azokat, hogy megjelenhessen a lemez. Nyilván: ez egy játszma volt. De hogy utólag mit magyarázunk bele és mit nem, az már más kérdés. Én sokat nevettem ezen az interjún: Bródy teljesen ártatlan mondatokba is képes volt utólag belekölteni bármit. Hogy ezzel azt üzente, azzal meg azt. És ki hallotta meg? Már Bródy Jánoson és Aczél Györgyön kívül? Meg miért nem beszél arról, hogy mit üzent a KISZ-bulikon, a békebulikon?

Akik valóban rendszerellenesek voltak, azoknak nem jelenhettek meg lemezeik.

Koncz Zsuzsa és Bródy János Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

A punkok, ők valóban lázadtak. És az alternatívok, akiktől Bródy a hírhedt Rocktanácson elhatárolódott.

Ráadásul sok valóban lázadó együttest talán nem is ismerünk. Esélyük sem volt. De mondok egy másik példát. A P. Mobil hihetetlenül népszerű zenekar volt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Kőkemény rock, erős szövegek – Erdősék tartottak tőlük, mint a tűztől. Volt egy Honfoglalás című rockszvitjük. Nem jelenhetett meg, mert Erdős Péter irredentának, fasisztának tartotta. Hobo írta a dalszövegét, nyilván semmi "fasiszta" nincs benne, hazaszeretet van benne, felemelő hallgatni még ma is. Elképesztően jó darab, hihetetlenül erős. Szóval, nem jelenhetett meg a saját idejében. Meg persze Erdősék kiemelték Vikidál Gyulát az együttesből. A szokásos megosztó, bomlasztó módszerrel. Aztán jött az István, a király ideje - ami egyébként szintén zseniális mű. De ki írta? Boldizsár Miklós, Koncz Zsuzsa néhai férje. Miért érdekes ez? Mert az apja az a Boldizsár Iván volt, aki a Kádár-diktatúra egyik ismert propagandistája, politikusa volt. Olyan vonalas káder, hogy még a nyolcvanas években is Kádárért rajongó szövegeket írt. És közben az Országos Béketanács nevű politikai egyesülés főembere. Azé a Béketanácsé, amelynek egyébként Zorán és persze Koncz is a tagja volt. Magát a Béketanácsot egyébként még 2022-ben is úgy próbálta leírni a Népszava, mintha valami politikán túli szervezet lett volna az. Nem volt, ez teljes hazugság. Dehát a Népszava a jó régi kommunista propaganda egyik utolsó zászlóshajója. Ez lett az egykori szociáldemokrata lapból. S ha már Zoránt említettük, ezzel ő is politizált, de hadd írjam a javára, ő legalább nem nagyon politizált hangosan, a sajtóban a rendszerváltás után. Meg nem olvastam tőle, hogy micsoda lázadó lett volna. De visszatérve az eredeti kérdéshez: Erdőséknek nem volt jó a Honfoglalás, de az István, a király - főleg akkor, az átalakuló politikai helyzetben - már megfelelő volt. Ezért megjelenhetett. S később a Honfoglalás is. El is mondták a P. Mobilnak, hogy "miért ugrálnak", hiszen megjelent az album. Schuster Lóránt pedig azt mondta:

persze, megjelent, csak nem akkor, amikor mindenki szerette volna, mindenki várta. Hanem évekkel később.

Ugyanez volt a Syriusszal is - ami egy zseniális jazz-rock banda volt. Megjelenhetett, persze, miután Ausztráliában kiadták a lemezüket. És akkor is csupán pár ezer példányban.

Sunyi, aljas elnyomás volt ez, a középpontban egy zseniális sakkjátékossal: Aczél Györggyel.

Én csak azt szeretném, hogy mondjuk ki, ki az, aki Támogatott volt az ismert három T-rendszerében (Tiltott, Tűrt, Támogatott). Erre mondta szintén Schuster, hogy

oké, Koncz a rendszer támogatottja volt, de legalább a rendszerváltás után maradt volna csendben.

A könyvben korabeli nyilatkozatokból és dokumentumokból is idéz. Találunk nyilatkozatokat a rendszerváltás előtti és a köztársaság kikiáltása utáni időszakból is. Az olvasó összevetheti a sok helyen közvetlenül egymás mellé helyezett nyilatkozatokat, és dönthet: vajon mennyire lehet őszinte és szembenéző az a művész, aki a nyolcvanas években egyféleképpen, majd a rendszerváltás után már másféleképpen nyilatkozott. Mely interjúk és kik voltak a legérdekesebbek vagy legmegdöbbentőbbek?

Tulajdonképpen nyomozómunkát folytatok. Elejtett morzsákat, mondatokat, apróbb-nagyobb eltéréseket is keresek. Ezek mindig azt mutatják – akár a vallomásokban –, hogy valami feltehetően nem igaz, nem úgy volt. Ennek az általam „társutas értelmiségnek" nevezett társaságnak a '90 utáni megnyilvánulásai viszonylag jól dokumentáltak. Miért? Mert a zömmel Antall-ellenes sajtó nagy örömmel lehozta, hogy mikor és hogyan féltették a demokráciát, hogyan rettegtek az „éledő fasizmustól". Jellemzően leginkább akkor, ha jobboldali kormány volt hatalmon. 1998-ban vagy 2002-ben például hihetetlenül aktívak voltak a kampányban. Azt is érdekes volt összehasonlítanom, hogy hogyan változik a narratíva. Hogy hogyan teremtették meg a "lázadók", a "mindig is rendszerellenesek" legendáit. Itt nem csak Bródyékra gondolok.

Budapest, 1979. november 5. Kádár János (b), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkára Pálfy Józseffel (b2), a MÚOSZ elnökével; Lakatos Ernővel (k), az MTI vezérigazgatójának első helyettesével; Berecz Jánossal (j3), a KB külügyi osztályának vezetőjével; Király Andrásnéval (j2), a budapesti pártbizottság első titkárával és Komlós Jánossal (j), a Mikroszkóp Színpad igazgatójával beszélget a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 62. évfordulója alkalmából, a szovjet nagykövetségen rendezett fogadáson Forrás: MTI / Soós Lajos

Nem tart attól, hogy a könyv miatt támadják majd?

A munkát elvégeztem, a tisztázás igénye vezérelt, és igyekeztem azért értéssel, kevéssé támadóan megírni ezeket a történeteket. A könyvben is kiemeltem: szimpátiát érzek azok iránt, akik szembenéztek a saját vagy a családi történetükkel. Említhetem a halált választó Kardos István volt feleségét, aki megrázó művet írt a saját elhalt szerelmükről, életükről, illetve Kardos György szörnyű alakjáról. Fantasztikus mű: „... és akik az árnyékában voltak". Vagy a szintén öngyilkos volt ÁVH-s tiszt, Sós Vera lányát, Koós Annát is felhozhatom, aki Nem kívánt hagyaték címmel írt könyvet. Neki az anyja, az említett Sós Vera és az apja, Koós Béla is ÁVH-s volt. Utóbbi a tévéhez került. De akár mondhatom a szintén szörnyetegnek tűnő Komlós János fiát, ifjabb Komlós Jánost, aki összehozta A Komlós című könyvet. Miért említem ezt jó példaként? Mert a könyvben a negatív visszaemlékezések is megjelentek, azok, amelyekből kiderült, Komlós kegyetlenül bánt sok beosztottjával a Mikroszkóp Színpadnál. Lehet, hogy lesz, akinek fájni fog a könyv, olyan történetekre is rábukkantam, amikre mások talán nem.

De nekem is elegem van a hazugságokból, azokból a titkokból, amelyek száz éve megnehezítik és tönkreteszik az életünket. A tabukból, az elhallgatásokból. Generációról generációra itt vannak, maradnak ezek a titkok, ezek a ki nem beszélt történetek, és ha érezzük, ha nem, befolyásolnak minket.

Mindenkit arra biztatok, nézze meg a családi fotóalbumot. Nézzen utána, ki, miért, mitől volt olyan, amilyen. Kinek tették tönkre az életét. Ki emelkedett fel más tönkretett életeken lépdelve.

A História című műsor után Hofi miatt mégis voltak reakciók - pedig az is kikezdhetetlen tényeket tartalmazott...

Igen, de Hofi más. Ő érinthetetlen maradt, vagyis annak tűnt.

Van egy rossz hírem a sokáig megkerülhetetlen ideológiai brancs számára: nincsenek érinthetetlen emberek.

Mindenkiről meg lehet írni az igazat.

Most már. Nekem fontosak a kritikus reakciók, akkor, ha megalapozottak. Volt olyan, aki azt írta: végre valaki erről is beszél. Egy másik ember úgy reagált, hogy örül, hogy bár beszéltünk Hofi múltjáról, nem tapostuk a földbe, nem tagadtuk, hogy tehetséges, remek humorista volt. Más meg azzal jött, hogy már őt is, már őt is sárba kell rántani.

Jellemző ez a szöveg, ha megírjuk, beszélünk arról, hogy Kádár embere volt, az sokaknak már sárba rántás. Ahogy mondtam: Hofi szelep volt, és azok a művészek, akiket „szelepként" használt a rendszer, egyfajta árulásnak, létrontásnak, „jövődarálásnak" voltak a résztvevői. Ugyanis egy látszatvilág bábjátékosai voltak. Ami viszont rendkívül érdekes, hogy végeredményben jót tett valahol Hofi is, és a többi "szelepként" működő művész a társadalom jelentős részével. Azzal, hogy - ha csak bizonyos szinten is, de - kritizálták rendszert, az emberek pedig nevettek rajta, így kicsit felszabadultak. Vagy a zenészek írtak olyan dalokat, amelyeket "rendszerellenesen" lehetett énekelni, maradhatunk a Sárga rózsánál is. Ez is sokat jelentett, nagyon sokat adott az embereknek. Lehet, hogy valaki ezért nem lett alkoholista. Vagy ezért sem lett rákos, mert adott valami szabadságot, a szabadság érzetét. S talán a játszmával Hofi és a többiek valamilyen módon segítették a társadalomnak feldolgozni a jelenüket. Magyarország valóban élhetőbb volt. Más kérdés, hogy ennek többek között a felemás rendszerváltás és az elmaradt igazságtétel lett az ára. A valóságban nagyon kevés lázadó volt, nem Molnár Tamásokkal és Krassó Györgyökkel volt tele a Hősök tere.

Ha elolvassák a könyvet az emberek, sokat megtudhatnak a Kádár-korszakról, annak művészeiről, humoristáiról, íróiról. De mit kezdhet az ember az információval?

Jó lenne, ha kialakulna egy párbeszéd az értelmiségiek között, esetleg családi vagy baráti körben. Gondolják át az emberek, beszéljék meg egymással, lássák, hogy a Kádár-rendszer mennyire összetetten és ravasz módon volt manipulatív. Arra biztatom az embereket, hogy mindenki gondolja át a saját és a családja múltját. Mondja ki magának: így jöttem. Gondolkodjon el azon, hogy az általuk ismert, sokra tartott emberek mit, miért és hogyan csináltak.

Vizsgáljuk meg kicsit újra a múltunkat esetleg más fénytöréssel, más fókuszból.

Addig sosem látjuk tisztán a történelmünket, amíg egyetlen narratíva jelenik meg csupán a múltról.

Mező Gábor Fotó: Csudai Sándor - Origo

És végül még egy kérdés, ami mellett nem tudok elmenni: említette, hogy voltak a "társutas" értelmiségiek. Mit jelent ez?

Ezt a fogalmat Stephen Koch, angol egyetemi tanár, író vezette be. Kettős szerepben című alapművében írt arról, hogyan terjesztették Leninék, Sztálinék a kommunista ideológiát a világban. Ebben kulcsszerepet játszott az az értelmiségi, művészi kör, akiket ő „társutasnak" nevez. Hemingway, Sartre, Brecht, hogy csak pár embert említsek, nem beszélve az újságírók, vagy inkább propagandisták hadáról. Lenin ezeket hasznos idiótáknak nevezte. Azért a társutas csak szebb. Ezeknek az embereknek a nagy része természetesen nem volt beszervezve. Nem voltak NKVD-sek (a KGB elődje), de a rájuk küldött szeretők, barátok meg sokszor igen. Manipulálták őket, és ők is manipuláltak. És közben tolták Sztálin szekerét. Az embertelen rendszer „ jó oldalait" kiemelve, a kegyetlenségeket elhallgatva. Kevesen tudtak ebből kilépni: például a nagyszerű Albert Camus.

Átvettem a "társutas értelmiség" kifejezést, és azokra az emberekre használom, akik nem voltak mondjuk beszervezve, talán nem politizáltak mindig hangosan, de társutasként haladtak először a Kádár-rendszerrel, 1990 után pedig az Antall-kormány ellenében az SZDSZ-MSZP koalíció oldalán.

Ezek a Kádár-korban is megkerülhetetlen, és a rendszerváltás után is fontos véleményvezérek, értelmiségiek, művészek, akik folyton nyilatkoztak a sajtóban, ők szerepeltek szinte kizárólag a tévében, ők féltették a demokráciát, diktatúráztak. Gondolom, ma sem ismeretlen ez a jelenség.