Apáti Bence írása az Origónak: Akkora szíved van, Attila, hogy belefér az egész Nemzeti Színház!

Apáti Bence Harangozó Gyula-díjas balett-táncos, a Budapesti Operettszínház balettigazgatójának írása az Origónak.

Az utóbbi napokban sokan írták le, vagy mondták el: a színház veszélyes üzem.
Magasra épített díszletekre mászunk fel; sötét és szűk kulisszákban bukdácsolunk, süllyesztőkbe ereszkedünk le, sokszor nyílik meg a talaj a lábunk alatt; van hogy reptetik a művészt, van, hogy lándzsával, karddal, tőrrel, pisztollyal támadnak rá.
A négy-öt méter mély zenekari árokról pedig még nem is beszéltünk, amely vészjóslóan húzódik minden művész talpa alatt.
Igen, láttam már olyat, amikor valaki beleesett, hallottam az ő és a kollégák sikolyát.
Az mindig rémisztő.
A kiáltás.
A sikoly.
Aztán a csend.
Az még rémisztőbb.
Nem tudod, mi következik utána.
Általában egy kétségbeesett "orvost, orvost!" hallatszik.
Volt, hogy én kiabáltam.
Szegeden voltunk.
Közvetlenül mellettem zuhant le az egyik kollégám.
Ronda látvány, amikor a könyök nem a megszokott helyén van.
De láttam a süllyedőbe zuhanni az Álarcosbál egyik főszereplőjét is.
Tapsrend volt, ő pedig az izgalom, az adrenalin vagy a dekoncentráltság miatt
elfelejtette a százszor-ezerszer begyakorolt mozdulatot, és mi ugyan egyre hangosabban kiabáltunk, hogy vigyázzon, de persze hiába...
Csak hátrált, csak hátrált, majd beleesett a nyílásba.
És csend lett.
Gyűlölöm ezt a csendet.
Félek tőle.
Tybaltot táncoltam.
Mielőtt Rómeó megöl, két-két karddal vívunk, villámgyorsan, keményen, látszólag ész nélkül.
Valójában hónapokig gyakoroljuk a mozdulatokat.
Persze van, amire nem lehet felkészülni.
Például az anyagfáradásra.
Amikor a vívótőr gondol egyet, és az ütések erejétől eltörik, majd a letört darab olyan 80-100 kilométer/ órával elindul az egyik kollégád szeme felé.
Esetleg a zenekari árokba.
A színház veszélyes üzem.
Ma már vezetőként rettegek.
Ez sokkal rosszabb.
Ülsz a nézőtéren, és félted a művészeidet.
Hogy ne essen a fejükre az az izé, hogy ne törjön ki a bokájuk, ne szakadjon el a térdszalagjuk, hogy sikerüljön az az emelés, hogy ne essenek a süllyedőbe vagy a zenekari árokba.
Hogy ne szakadjon el az a kis drótkötél, amitől az élete függ, amikor a magasban van.
Mert különben jön a sikoltás, majd a csönd.
Amit gyűlölök.
Amitől félek.
És olyan is van, amikor nem a színházban következik be a tragédia.
Amikor nem tudod elengedni a táncosaidat egy próbáról, majd az színházba vezető úton a fejükre omlik egy ház.
A Jókai utcában.
Ilyenkor némán zokogsz, igyekszel erőt sugározni, támogatni a szipogó, síró kollégákat, mert ez a dolgod.
Otthon pedig vered a fejed a falba, le akarsz mondani, mert magadat hibáztatod.
Attila!
Hidd el, megértelek!
Óriási szíved van, akkora, hogy be sem fér abba nagy épületbe, amit Nemzeti Színháznak hívnak.
Tudom, mi jár a fejedben.
Ne tedd!
Te nem mondhatsz le, nekünk szükségünk van rád!
Az egész országnak szüksége van rád!

A színház veszélyes üzem.
Ezt te is tudtad, és a megsérült művészeid is tudták.
Akik meg fognak gyógyulni.
És ha néhány hónap múlva újra próbálni fognak, ugyanúgy felmennek majd arra a magas díszletre.
Vagy egy másikra.
Egy még magasabbra.
Mert színházi emberek.
Attila, nem mondhatsz le.
Nem teheted!

Miniszter úr!

Nagyon kérem, ne fogadja el Vidnyánszky Attila lemondását.