A tévé megszállása: Kepes András ismeretlen múltja

„Változást csak mi magunk tudunk elérni, többek között azzal, hogy végre nem politikai előnyökre kacsingatva, nemcsak a saját sérelmeinket felhánytorgatva, hanem tisztességesen és elfogulatlanul szembenézzünk történelmi múltunkkal úgy, hogy megpróbáljuk megérteni azok fájdalmait, érzelmeit is, akik más családtörténetet, más értékrendet, más traumákat hurcolnak magukkal, mint mi”– mondta pár éve Kepes András, az ismert tévés, riporter, aki az utóbbi időben megmosolyogtató módon - már írónak nevezi magát. Mező Gábor, a Századvég vezető kutatója foglalja össze gondolatait a baloldal egyik kedvenc tévéséről.

Szimpatikus gondolatok, némi üzenettel. De magam is a szembenézés pártján állok, így csak bólogathatok. Kepes András viszonylag sokszor beszélt a szüleiről. Egy interjúban így kérdezték:

„Egy külföldi kiküldetésen voltak akkor a szüleid. Apukád később Bejrútban volt kereskedelmi kirendeltség vezető. Ha már az imént a Kékszakállú herceg titokszobáját említetted, nincs semmilyen vadregényes, kémes sztorid az apukádról? – Erre ő: – Szívesen mesélnék arról, hogy a papám milyen rettenthetetlen szuperhős volt, de az az igazság, hogy még autót vezetni se sikerült neki megtanulnia… Szüleim mindketten sok nyelven beszélő, vezető diplomaták voltak. Az egy másik szakma. Apámnak kalandos élete volt, de ebbe felszínesen nem érdemes belevágni. Ha »kémes történetekre « vágysz, nézz inkább James Bond-filmeket vagy olvass John le Carrét.”

Láttuk, hogy Gárdos Miklós a fia szerint afféle Woody Allen volt, de az idősebb Kepesnél is gyorsan tisztázva lett, hogy apja még vezetni sem tudott. Ennek ellenére Kepes Imre története filmre kívánkozik. Kepes András máshol ezt mondta róluk:

„Kezdjük mindjárt a szüleimmel. Apám megvetette a pénzt. Azt mondta: korrumpál. Ezek után nem meglepő, hogy a pénz sértődötten elkerülte a szüleimet. De őket ez nem zavarta. […] Hogy ezzel a szemlélettel miként lehetett apám külkereskedelmi kirendeltség vezetője, ráadásul a nagy kereskedőkultúrák egyik központjában, Bejrútban, ahol az ókor óta föníciaiak, arabok, zsidók, később ügyes franciák és britek verték át egymást évszázadok során kicsiszolódott technikákkal? Hogy apám ezt miként úszta meg, nem is értem. Alighanem a naivitása lenyűgözte a profi kereskedőket. Valószínűleg olyan könnyű prédának tartották, hogy szégyellték volna becsapni. De nem csak a kereskedőtársakat ejtette ámulatba apám ártatlansága. A forradalom után – amikor a nővéremmel már mi is velük lehettünk Bejrútban – Monsiuer Fattal, Libanon és a Közel-Kelet egyik leggazdagabb üzletembere igazgatói állást ajánlott apámnak. […] De a szüleim inkább hazajöttek a Pozsonyi úti négyes társbérletbe, ahova születtem. Pedig a valódi ok, amiért a külföldi kiküldetést vállalták – még úgy is, hogy a nővéremmel minket túszként intézetbe kellett adniuk – éppen az elviselhetetlen társbérlet volt.”

Fotó: Czimbal Gyula / MTI/MTVA/MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap

Itt már felmerül egy megrázó életrajzi részlet – bár Kepes András elintézi egy rövid közbevetéssel –, hogy a tévés gyerekként, a nővérével együtt „túszként” egy intézetbe került. Részben azért, mert szerinte Kepes Imréék szabadulni akartak a társbérletből.

„A szüleim külföldön dolgoztak, így én a nyolc osztályt három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végeztem. Sőt, egy ideig intézetben is, mert azokban az időkben a szülőkkel nem mindig engedték el a gyerekeiket – itthon tartották őket »túsznak«.”

Ma már kevesen tudják, hogy a kommunista káderek közül sokan lemondtak a gyerekeikről, igaz, „időlegesen”. Gyakorlatilag itthon hagyták őket addig, amíg ők külföldön a rezsimnek dolgoztak, azaz saját karrierjüket építették.

„Nekik se lehetett könnyű eldönteni, hogy mitől sérül inkább a család és mi, gyerekek: ha egy négyes társbérletben kell élnünk, ahol késsel üldözik az apámat, és ahol idegileg mindenki megroppan, vagy, ha elfogadják a külföldi kiküldetést annak árán, hogy a gyerekeket túszként itthon kell hagyni. Végül úgy döntöttek, két évet kibírunk a nővéremmel egy intézetben, viszont utána kiszabadulunk a társbérletből. Végül egy másfél szobás bérlakásban nőttem fel, a nővéremmel a fél szobában, és ott éltek a szüleim a halálukig.”

Ahogyan részletesen bemutatom Kepes Imre hátterét, egyre furcsábbnak tűnhet ez a felütés. „Késsel üldözték” azt a kommunista kádert, akiben amúgy annyira megbízott a párt, hogy kiküldte külföldre.

 A spanyolos veteránt? Tegyük fel az egyszerű kérdést: ugyan ki engedhette meg magának ezt a viselkedést egy befolyásos kommunistával, egy igen régi mozgalmi emberrel szemben? Persze minket nem a magyarázat, hanem a sokkoló húzás érdekel: a két ártatlan gyerek hosszú ideig magára lett hagyva.