Hazaszótár: Arad

A szerző előadásában hallható a Kossuth Rádióban Demeter Szilárdnak, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnökének, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című kötete alapján készülő jegyzetsorozata. Az Arad című jegyzet a Vasárnapi újság október 6-i adásában, a nemzeti gyásznapon hangzott el.

Régi tapasztalat, hogy többféle idő és tér létezik: van az az idő, amit óra mér, az a táv, amit kilométerben megadhatunk – és van az a téridő, amit az emlékezet formál. Október 6-a a világ jelentős részének csak egy naptári nap október 5 és 7 között, semmi különös, telik az idő, tik-tak.

Nekünk, magyaroknak ennél jóval többet jelent.

És hogy miért, arra vonatkozóan Ottlik fogalmazott a legátélhetőbben az Iskolában Mohács 400. évfordulója kapcsán, és bár közkeletű a gondolata, nem árt idézni:

„Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.”

És azt hiszem, hogy ez a fontos: bár sok csatát elveszítettünk, a háborút valahogy mindig megnyerjük. 1100 éve ott vagyunk minden minket megszálló birodalom temetésén.

Viszont október 6-ának volna egy másik üzenete is, ami sajátossá teszi. Ennek megértéséhez vissza kell lépnünk a nyelvhez, a nyelvbe. Egy nemzedékkel a szabadságharcosok előtt Kazinczyéknak köszönhetően történt egy nyelvi kopernikuszi fordulat, aminek következtében elkezdtük magyarul birtokba venni a világunkat.

1848-ban nem csupán a Tizenkét pontot fogalmaztuk meg, hanem új fogalom is született: ez pedig a ‘honvéd’ fogalma.

A nyelvészek szerint tükörfordítás a német ‘Landwehr‘ alapján, de én inkább azokkal értek egyet, akik ezt Kisfaludy Károly nyelvújítási leleményeként tartják számon. A ‘das land’ a szótár szerint ugyanis a következőket jelentheti: ország, föld, talaj, szárazföld, vidék, táj, falu. És ez mind az a tér, amit kilométerben lehet mérni.

A ‘hon’-nak viszont nincs számszerűsíthető metrikája.

Kisfaludy – majd később Kossuth – ezt érezte meg, ebben éltek: hogy az 1800-as években nem csak egy független európai országot, hanem minden magyar hazáját építették. A katonai jellegű szolgálatra akkoriban két fogalmat is használtak, mindkettő pontos: az 1848-as forradalom kitörésekor még a nemzetőr volt az általánosabb, a szabadságharc idején már a honvéd.

175 évvel ezelőtt Aradon nem magas rangú katonákat, hanem honvéd elöljárókat végeztek ki.

Ezt üzeni nekünk október 6-a: a magyarokat nemzetként megtartani – ez a nemzetőrség. Szent István államát hazaként szeretni, és ha kell, életünket áldozni érte – ez a honvédelem.

És ha már – sokat idézem – Márai Kosztolányi kapcsán azt mondja, hogy „mindig a költők csináltak legelőből hazát”, akkor hallgassuk meg Kosztolányit, aki nálam sokkal szebben és lényeglátóbban megfogalmazza, idézem:

„Csak bot és vászon,/ de nem bot és vászon, / hanem zászló.”

De ami ennél is fontosabb, írja a vers zárásaként Kosztolányi 1925-ben: „Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló”.

Nem kisajátítani kell a nemzeti lobogót, hanem lelkünk legyen zászló.

Éljünk így, és akkor a mindenkori honvédjeink nem haltak meg hiába.

A jegyzetet itt hallgathatja vissza a szerző előadásában.