Elégia

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,füst száll a szomorú táj felett,úgy leng a lelkem,alacsonyan.Leng, nem suhan.Te kemény lélek, te lágy képzelet!A valóság nehéz nyomait követveönnönmagadra, eredetedretekints alá itt!Itt, hol a máskor oly híg ég alattszikárló tűzfalakmagányán a nyomor egykedvű csendjefenyegetően és esengveföloldja lassan a töménybánatot a tűnődők szivéns elkeverimilliókéval.Az egész emberivilág itt készül. Itt minden csupa rom.Ernyőt nyit a kemény kutyatejaz elhagyott gyárudvaron.Töredezett, apró ablakokfakó lépcsein szállnak a napokalá, a nyirkos homályba.Felelj -innen vagy?Innen-e, hogy el soha nem hagya komor vágyakozás,hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,kikbe e nagy kor beleszorults arcukon eltorzul minden vonás?Itt pihensz, itt, hol e falánkerkölcsi rendet a sánta palánkrikácsolvaőrzi, óvja.Magadra ismersz? Itt a lelkekegy megszerkesztett, szép, szilárd jövőtoly üresen várnak, mint ahogy a telkekköröskörül mélán és komorlónálmodoznak gyors zsibongást szövőmagas házakról. Kínlódó gyepüketsárba száradt üvegcserepeknézik fénytelen, merev szemmel.A buckákról néha gyüszünyi homokpereg alá... s olykor átcikkan, donog,egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,melyet az emberi hulladék,meg a rongy,rakottabb tájakról idevont.A maga módján itt is megteríta kamatra gyötört,áldott anyaföld.Egy vaslábasban sárga fű virít.Tudod-e, milyen öntudat kopár örömehúz-vonz, hogy e táj nem enged ésmiféle gazdag szenvedéstaszít ide?Anyjához tér így az a gyermek,kit idegenben löknek, vernek.Igazáncsak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.Magaddal is csak itt bírhatsz,óh lélek! Ez a hazám.1933 tavasza<< előző  következő>>