Ködből, csöndből

Nem várom már az életet.Vagyok úgy, ahogyan lehet.S ha nem lehet, akkor sehogy,Ha sok a nap, hát soká fogy.Két szememből a nap kivész.Már csupán a lámpába néz.Ha tűz lobog, hát majd elég.Ha vér ömlik, hát van elég.Aki megbánt, én nem bántom.Aki sajnál, nem sajnálom.Örülhetnek a hadnagyok.Mert én már éhes sem vagyok.Történt valami énvelem,De nem halál s nem türelem.Rúgtak itten, rúgtak ottanS egyszer mégsem káromkodtam.Egyszer megláttam a ködötA nagy fényességek mögött.És meghallottam egyszer én,Hogy túl harcom vad zörején,Akárha lent, akárha fönt, A szegényé csupán a csönd.A köd, a csönd sosem ragyog.Én már ködből, csöndből vagyok.Ami énbennem botorkál,Elbukik egy vak ároknál.Iszonyatos, nagy bosszú ez,Várni, várni, míg vége lesz.S tudni, vannak így még többen,Mígnem valaki megdöbben,Míg valaki föl nem ordít,Ködből, csöndből föl a holdig,Föl a pestishez magához!Aki irtózattal átkoz,Megátkoz ebtartót, ebetS legelőször is engemet.1925. április vége<< előző   következő >>