A Kozmosz éneke

Szonettkoszorú       A melegszivű Költőnek,      a nagyszivű Embernek,      JUHÁSZ GYULÁNAK      aki örök Atyám és Bátyám,      nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:       Lelked valami különös csoda:      Meleg szivárvány őszi éjszakában.      Ilyet még ember nem látott soha:      Elszomorodott megenyhülés.       S mint ifjú fiatal menyasszonyát      Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,      Bus negyven évedet szivünkön át      Már az Örökélet öleli.       Ujjongva hozom örök Koszorúm      - Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -      És méltó: vedd: Én túl a vak borún,      Bátyám, Krisztusig emelkedem!1 Külön világot alkotok magam.Mert mint baktériumnak csepp is tenger,Idegen, messzi bolygó minden ember,Kinek csak álma, vágya, gondja van. És, jaj, nem élhet senki gondtalan!S az erős is forog, de mint a henger,Mely úttestet simít s dübörg, de nem merFölsírni sírva: Fáj az oldalam! S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.S csak néhány bús lakója sír e merszen. Csak néhány gondolat őrül bele,Hogy mért virít, bár marja Űr szele,Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.2 Kerengő bolygó friss humussza lelkem,Nehéz ekével szántja milliárdVad, barna fájdalom s hegyes vasátMélyen lenyomva gázol át a telken. Gőzös, meleg barázdákon vetettenKincses kalászok bólogatnak átAz út felé, hol kényes, büszke fák,A Szépség fái súgnak át a berken. Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,Sötét szeme s paraszti szája véres.És éles sziklán gyilkos késeket fen. Egy tiszta-Érzés arra bandukolS forró vér gőze száll ködökbe, holSzépség-fák állnak illatokkal telten.3 Szépség-fák állnak illatokkal telten,Lombjuk örök, tél sem vehette el,Ágaikon énekel a pehelyS észbontó pompa nő a téli berken, Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekbenKarácsonyokra nem diszitne felIgy minden ágat, hajnalon ha kelKomoly nap is, ragyogva fényesebben. Ilyenkor két gonosz titán-gyerek- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -Csinál a hóbul élő, furcsa bábut És hógolyóz, mig messzi munka van,Hol tört Robot izzadtan ténfereg,Dübörgő gépváros zugó agyam.4 Dübörgő gépváros zugó agyam:Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhatMély orgonára, és a gondolathadRokkant derékkal görbed untalan, Mint korhadt fűz görnyed szomoruanDeres partján zajló, jeges pataknak.(A épitők téglát téglára raknak,Molnárok szijja suhogón suhan.) S mind robotol, minek? maguk se tudják,De egyszer tán megunják ezt a munkát,lzzadt ölükben őrület fogan - S - egyszerre mind! - kizúdulván a kábaMűhelybörtönbül bősz anarkiábaSzétkujtorognak részeg-boldogan.5 Szétkujtorognak részeg-boldogan,Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,A gondolatok és az ízes lombokAlól örök tavaszba száll, rohan Lelkük, mint ha a nap sugáribanFölébredő baba kacag s a boldog,Ifjú anya fülébe szárnya-oldottÖröm csattog. De addig munka van. Csak halk éjfélutáni éjszakán,Mint szunnyadó kedvest meleg leány,Cirógatja gyötört szivük az álom. S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,A kertben, úgy csókolnak elhevertenA holdas fények rajta, mint ha kertben.6 A holdas fények rajta, mint ha kertbenNyugodt rögökre bő eső ölelJó áldást és a föld lomhán lehelSulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng, Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:Erőt vagy vak mámort ugy hintnek elA holdas fények emberbolygó-lelken. Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,Örök az Asszony, örök a varázsa.S szerelme sokszor lidércként ragyog S szépsége, fénye, hideg és balog.Pedig kigyúl a vére, ha estendenVilágbogárkák szárnya csókra rebben.7 Világbogárkák szárnya csókra rebben;Az elefánt nagy vére mennydörög;A vadgalamb turbékol és sürög;Az E