A boldogtalanság titka

Ármánykodó anyósok miatt ölre menő szerelmesek, negyven év után a feleséggel abszolvált kötelező szexet "önsimogatásként" definiáló, csüggedt férfiak, vagy a menedzserirodában a családanyaság vágyától félőrült szinglik - a Jaffa Kiadó Mesterkurzus-sorozatának szakértői mérleget vonnak.

Noha a boldogtalanság definíciójával nem sokat vacakol a Miért vagyunk boldogtalanok?című könyv négy szerzője, az ajánlott megküzdési stratégiák erdejében könnyen eltévedhet a gyanútlan olvasó. Míg Csernus Imre a szülőkről való leválásért kampányol, addig Almási Kitti épp az "elveszített gyerekkorban" - ahogy anyukája integetett a bébiszitterként szerencsét próbálni induló leánynak, úgy nyilván már soha senki - véli felfedezni a kiábrándultság gyökerét.

A. J. Christian, Almási Kitti, Csernus Imre, Popper Péter: Miért vagyunk boldogtalanok? Nők, férfiak, párkapcsolatok, Jaffa Kiadó, 2010, 168 oldal, 1990 Ft

Popper Péter nem hisz a szánk íze szerint, szabadon "elrontható kapcsolatokban", Csernus azonban akkora felelősséget zúdít a nyakunkba, hogy bátran ki meri jelenteni: pont úgy fogunk megdögleni, ahogyan éltünk. (Hosszan értekezik például a rák lélektani alapjairól, annak az egykori "lelki gondozó" kolléganőmnek a modorában, aki nem átallott hererákos fiúkat lecseszni a kemoterápia kellős közepén, ugyan gondolnák már végig a betegség szimbolikája mentén a nemi életüket). A. J. Christian az erőlködés ellenében tör lándzsát - foglalkozzunk azzal, ami jutott, hagyjuk az Amerikai Álmot -, a Nemzet Pszichiátere viszont az egyén permanens forradalmára buzdít (az Anonim Alkoholisták végtelen lánccá összesodort, örök-egynapos programjához hasonlóan).

Az életbölcsességeket alátámasztandó javarészt anekdotákat és személyes élményeket idéznek a szerzők statisztikai adatmátrixok helyett. Bár a brit tudósok mellőzése egyfelől a kötet előnyére válik, az érvényesség és a felhasználhatóság épp a kontextus megjelölésének elmaradása miatt kérdéses. Nem derül ki például, József Attilával szólva, hogy "meglett emberségünkért", anyánk-apánk szívünkből való kiebrudalásáért, és a rájuk meg az életünk egészére vetett "talált-tárgy-pillantásért" mekkora árat fizetünk. Milyen helyzetekben éri meg a csernusi terminológia szerinti irtózatos meló és őszinteség? Észleljük-e a különbséget az autentikus/érett személyiség és az érzelemmentes pszichopata között, aki a fenti filozófiával takarózva utasítja el a részvétet és mások - olykor nagyon is a helyzethez illő - kíméletét?

A vélemények - egyébként sokrétű, izgalmas - széttartása a stílusok terén is nyomon követhető. Míg Christian világos szerkezetet vázol, férfiborút és női magányt elemez, majd összegez és tanácsokat ad, addig Popper csapong és sztorizik anélkül, hogy egyértelmű lenne, mire keres választ valójában. Vele ellentétben Almási Kitti szertelenségében szembetűnőbb és zavaróbb a koncepció hiánya. Ami Popper - vagy akár Soma - extravagáns kalandjai felől nézve szórakoztató ide-oda kapás, a "jut eszembe" testközelsége, az a jóval vérszegényebb történetek összegereblyézésekor erőltetettnek hat. (Amire Almási stílusa újabb lapáttal erősít rá: a "pici tenyerek", "édes kis csöppségek" vagy a "már nem KAPNI, hanem ADNI" világa könnyen közhelyszerűvé teszik az egyébként helyénvaló, ötletes megállapításokat is). Talán mondanom sem kell, hogy Csernus doktor szokásához híven úgy gorombítja le az előadásán szólásra jelentkezőt, hogy a fal adja a másikat (hasonlóképp érdeklődik férfi pácienseinél, vajon elbeszélgettek-e már bakfis lányukkal az orális szexről, ha egyszer maguk is aktív rajongói).

A szórakoztató pszichológiai művek rákfenéje, hogy képtelenség eldönteni, voltaképp mi a kortárs lélektani iskolák álláspontja, és mi a szerző személyes, a saját élettapasztalataira hagyatkozó elképzelése egy-egy kérdésben. Nem dráma. Ha kellőképp kritikusak vagyunk, talán nemcsak az önigazolásainkhoz, hanem a szemléletváltáshoz is találunk némi útravalót.

Fiáth Titanilla