Fagyival Milosevic ellen - Dragan Todorovic könyvéről

Mit gondolt egy szerb ellenzéki a kilencvenes évek elején a hazájáról? Dragan Todorovic Kanadába emigrált szerb író regénye, a most megjelent Félbeszakadt napok krónikája a délszláv háborúról tudósít egy lázadó művészközösség szemén keresztül. Sem a fagyiszobor, sem a tüntetés nem állítja meg a háborúba masírozó Milosevicet. A főhős emigrál, és kintről figyeli tovább az eseményeket.

Dragan Todorovic: Félbeszakadt napok krónikája, 320 oldal, 2700 Ft (ford. Lukács Laura)

Az Európa Kiadó újjászületett Modern Könyvtár sorozatában a Könyvfesztiválra jelent meg Dragan Todorovic Félbeszakadt napok krónikája című könyve. A regény rejtett önéletrajz - bár Todorovic kiköti, hogy minden az ő fejéből pattant ki, nem nehéz észrevenni a párhuzamokat a főhős és az író között. Főszereplőjéhez, a reklámgrafikus-performanszművész Boris Bulichoz hasonlóan az író is Jugoszláviában született, írt, tévézett és művészkedett, majd 1995-ben Kanadába menekült a délszláv háború elől.

Boris édesapja temetésére jön haza Torontóból Belgrádba. Épp akkor érkezik, amikor a NATO elindította a rakétáit, hogy véglegesen "rendet tegyen" a térségben - ez a hazatérés a regény kerete. Azonban az otthon előhívja az emlékeket, így vissza-visszakanyarodunk a kilencvenes évek elejéhez, amikor Boris még nem vándorolt ki, hanem egy fiatal szerb értelmiségi csoport tagjaként lázadtak Milosevic ellen. A könyv közelről mutatja be ennek a közegnek a mindennapjait: megtudhatjuk, hogy milyen könyveket olvastak és milyen zenéket hallgattak a fiatalok, miféle megmozdulásokat szerveztek, hol gyülekeztek, és hogyan próbálták feldolgozni saját szerbségüket - azt, hogy egy olyan nemzet tagjaivá váltak, amely más nemzeteken tesz erőszakot önérvényesítő szándékai miatt.

A konceptuális művészként tevékenykedő Boris a politikai hatalom bírálataképp ikonikus műveket állít a fővárosba: fagyiból készít Milosevic-szobrot a "benyalás" kifigurázására, szerb nemzeti himnuszt játszó akasztófát épít, majd Milosevic papírdákóját állítja fel egy köztéren. Barátja, a rockzenész Johnny a dalaival tiltakozik a háború ellen, és nyíltan "uszít" a koncerteken. Mivel Boris apja a Milosevic-rendszer nyugalmazott tábornoka, így a fiú rendszerellenessége egyben az apjával való szembenállását is jelenti.

Johnnyt a rendőrség zsarolással kényszeríti, hogy vegyen részt a háborúban. Boris képtelen rajta segíteni, a menekülés mellett dönt. Magával viszi Johnny barátnőjét, Sarát -nem gondolja át, hogy ezzel a lépéssel elárulja barátját. A regény csupa kínzó emlék, önvád és szembenézés. Mindehhez hátteret festenek a szerb-bosnyák háborúból érkező hírek és a NATO bombák robbanása.

Todorovicnak ez az első angolul írt regénye, benne többször előkerül az anyanyelv problémája. Például Borisnak Kanadában minden délután fáj a feje, csillapíthatatlan görcseivel az orvosok sem tudnak mit kezdeni. Aztán egy napon olvasni kezd egy szerb regényt, a fejfájás pedig megszűnik. Boris rájön, hogy az anyanyelv gyógyír, és attól kezdve mindennap olvas szerbül.

Todorovic egy esszéjében beszél arról (ezt az esszét az egyik szereplő meg is említi a regényben), ő hogyan küzdött meg a maga kétnyelvűségéért. Elmeséli, mekkora csalódás volt számára, amikor Kanadába érkezése után ráébredt, a belgrádi iskolában tanított angol, Hollywood és a rockandroll nem elég a kommunikáláshoz. Amikor egy gótikus katedrális láttán csak annyit tudott mondani, hogy yeah, it's cool!, rájött, hogy angolul képtelen saját legbelsőbb lényegével azonos módon kifejezni magát.

Todorovic mint vérbeli posztmodern művész, kerettörténetbe ágyazva, kollázstechnikával rakja össze a történetet. Az egyik fejezet Borisé, a másik Johnnyé, néha gyorsan változnak a színek, néha hosszabban elidőzik, máskor meg hangosan gondolkodik a kivándorlásról, az anyanyelv erejéről, az idő és az emlékezés viszonyáról, az önazonosság kérdéséről, a háború értelméről. Ez a regény egyetlen ügyetlensége: amennyire gyönyörűen hurkolja Todorovic az emberi sorsokat egymásba, olyan sután dobálja tele az elmélázós részeket hangzatos frázisokkal. "Az vagy, ami elől elfutsz", "az idő zátony, amelyen megtörnek az emlékezés hullámai", "a gondok megelőznek, és ők vetik az ágyadat", "a bomba gyilkol, majd magához ölel", "fegyver fegyvert szül" - és hosszan sorolhatnánk a szólamokat. Talán angolul a közhelyek nem hatnak olyan mesterkélten, mint egy cinikus közép-európainak a saját anyanyelvén. Ezenkívül viszont a regény remek - eszünkbe juttatja, milyen keveset tudunk a délszláv háborúról ahhoz képest, milyen közel történt hozzánk az egész.

Timár Anetta