Neonparádés R.E.M.eklés <br/>

"It's the end of the world as we know it and I feel fine" - Vége a világnak és én jól érzem magam, szól az R.E.M. egyik korai dalának refrénje. A Kisstadiont jó félig megtöltő néhányezer rajongó péntek este két órára világvége nélkül is remekül érezte magát.

Két nappal azután, hogy zenekara a Bécsi Operaház patinás épületében adott koncertet, Michael Stipe egy 1975-ben emelt vasbeton förmedvény - a Kisstadion - láttán érzékenyült el, egyenesen a mikrofonjába. Nehéz lenne megmondani, hogy az R.E.M. énekese szereti a különleges építészeteti élményeket, vagy csupán a jól begyakorolt gesztussal élt, az viszont biztos, hogy a közönség járt jobban: a zenekar kárpótolta magyar rajongóit a húszéves várakozásért.

A színpad fölé aggatott fénycső alakzatok, amik már a vendégzenekarok - a hallhatóan a legendás Velvet Underground hatása alá került belga dEUS, illetve kis hazai gyanánt az Üllői Úti F:ák és a Heaven Street Seven - játéka alatt felkeltették a közönség figyelmét, háromnegyed kilenckor kigyulladtak, és ebben a különös megvilágításban öt alak termett a színpadon: egy cirkuszi porondmester (Mike Mills basszusgitáros), egy felvidéki parasztlegény (Peter Buck gitáros), egy Nagy Lebowski (Scott McCaughy másodgitáros) egy vöröshajú piti drogdíler (Ian Stringfellow billentyűs), egy szimpatikus dobos (Joey Waronker dobos), végül pedig az örök egyetemista, Michael Stipe. Színes figurák, színes fények - a legnagyobb káprázatot viszont maga a koncert jelentette.

Még akkor is, ha látvány gyanánt a közönségnek be kellett érnie Peter Buck gitározás címén előadott, jellegzetes "részeg" dülöngélésével, illetve Stipe izgés - mozgásával, mely helyenként esetlen táncba csapott át, de legtöbbször kimerült nyegle karlóbálásban. Persze Stipe, akire a legtöbb szempár tapadt és akiért gimnazista lányok sokasága áldozta fel a havi zsebpénzt, "csak" önmagát adta; a csapongó, bizonytalan gyógyegér-rocksztárt, aki egyszerre fürödne a reflektorfényben és bújna meg az árnyékában. A magyar közönségtől igazán nem kellett félnie, itt biztonságban volt. Különben is, a dalok mindig fontosabbak, mint az előadóik, és hála Istennek az R.E.M. dalai még most is nagyon fontosak. Sokat jelentenek - nekünk is.

A Wanted magazin legutóbbi számában Peter Buck gitáros úgy nyilatkozott, hogy próbáltak "kreatívan válogatni" az eddigi életműből, és hogy még izgalmasabb legyen, minden este más lesz a program, a számsorrendet is a helyszínen alakítják. A nekünk "rögtönzött" műsor jó mélyen merített a legutóbbi lemez, az Up anyagából - amelyről a kislemezeken (Lotus - a koncert nyitódala, Daysleeper, At My Most Beautiful) kívül három például a ráadás elején előbb Stipe előadásában, majd Mike Mills bevonásával akusztikus gitár kísérettel hangzott el - , a fennmaradó részben főleg a kilencvenes évek terméséből válogattak (Electrolite, What's The Frequency, Kenneth?, Find The River, Sweetness Follows), de előkerült néhány régi kedvenc (Finest Worksong, Fall On Me, Kohoutek) csakúgy, mint néhány közönségkedvenc; a The One I Love és a Man On The Moon mellett a koncert csúcspontját az a dal jelentette, amelynek szövegét minden jelenlévő kívülről fújta - ez természetesen a Losing My Religion.

Az R.E.M. különböző korszakaiból kiválasztott dalait élőben a hangzás tette egységessé, hiszen míg az Up-on érezhetően elmozdultak az elektronika irányába, koncerten megmaradtak olyannak, amilyennek a rajongóik szeretik őket: dalaikat minden cicoma nélkül bemutató őszinte, életerős rockzenekarnak, amely ugyan már javában benne jár a felnőttkorban, de azért tud virgonc is lenni, ahogy azt a záró dal, a punkos hévvel ledarált It's The End Of The World As We Know It bizonyította. Vajon öregen is bírják majd szusszal? Ezt újabb húsz év múlva, a következő R.E.M. koncerten megtudjuk.

Ajánló:

A zenekar hivatalos honlapja