Egyszer a csodagyerek is megöregszik

Lassan egy évtizede várja már Becktől a közönsége nagyobbik része, hogy visszatérjen ahhoz a hangzáshoz, amely a legnagyobb sikert hozta meg számára még az előző évtized közepén, vagyis azt a kiszámíthatatlan ötletkavalkádot, amely az Odelay lemezt jellemezte. Most végre felhagyni látszik a műfajok közti kalandozásokkal, és visszatért a saját stílusához (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről az ő esetében).

Tekinthetjük ezt akár Beck karrierje csúcspontjának is, innentől kezdve már megoszlanak a vélemények a további lemezeivel kapcsolatban. Kezdődött minden a "nem hivatalos" folytatással (Mutations, 1998), amely egy csendes, többnyire akusztikus, de nagyon magas színvonalú lemez lett, bár meghökkentő csak az volt benne, hogy nem volt a lemezen semmi meghökkentő. Mindenesetre ez a lemez is kereskedelmi siker lett, ami ugyanakkor nem volt elmondható a soron következő, "igazi" albumról, a funkos, táncos Midnite Vultures-ről. A leginkább Prince bűvöletében fogant album volt az első jele annak, hogy Beck talán kifulladt, vagy legalábbis az állandó stílusváltások nem feltétlenül jönnek be neki. Igaz, a kritikai siker most sem maradt el.

Csendesebb évek jöttek, amit kiválóan festett alá a 2002-es Sea Change - ismét egy csendes, akusztikus lemez, valahol félúton a gyönyörű és a dögunalmas között, és még a lemez méltatói is elismerték, hogy ez sem az a nagy dobás, amire az Odelay óta várt a többség.

Azóta Beck megnősült, sőt, gyereke is született, és mindeközben felvett egy csomó új dalt, melyek leginkább tényleg az Odelay szellemét idézik meg. Az új lemez, a Guero ráadásul újra a Dust Brothers közreműködésével készült, ám - talán szükségszerűen - nélkülözi a nagy előd fiatalos energiáit. Ennek ellenére az első három dal tökéletes: a kislemezdal E-Pro lehengerlően slágeres, a spanyol nyelvű Qué Onda Guero vicces és szintén fülbemászó, míg a Girl egy hibátlan popdal, igazi nyári slágernek szánta alighanem maga Beck is.

Kár, hogy ez az indítás túl magasra teszi a lécet, mert innentől kezdve már csak helyenként éri el ezt a magasságot az anyag (például az elektropopos, kiszámíthatatlan Hell Yes esetében), és bár a stílusok között magabiztosan csapong, Beckből most mégis hiányzik az a lendület és erő, amely az Odelay-on vagy a Mellow Gold-on végig megvolt.

Persze Becktől rossz számot nem nagyon hallhatunk, így ilyen most sincs a lemezen, inkább a kiemelkedő dalokból van kevés. Mindezek ellenére az album az egyik legsikeresebb kiadványa lett (sőt, Amerikában második lett a Billboard albumlistáján - eddigi legjobb helyezése), tehát a hosszú évek alatt felhalmozódott rajongótábor ízlését most találta el leginkább, és alapjában véve tényleg semmi gond nincs a Gueró-val. Hacsak azt nem számítjuk gondnak, hogy Becket a távolabbi jövőben nem feltétlenül e miatt a lemez miatt fogjuk emlegetni - ám ez inkább a mi gondunk, nem az övé.

Inkei Bence

Nyerje meg a lemezt!

Beck játékunkban három példányt sorsolunk ki a Guero című lemezből.

Kérdésünk: Melyik egyház tagja Beck?

A helyes megfejtéseket május 6-ig a [e-mail] címre várjuk. A levél tárgya ez legyen: Beck.