Kevés duma, sok zene - Illés

"Ne dumálj már annyit, játsszunk!" - szakította félbe Szörényi Leventét bátyja, Szabolcs, amikor Levi éppen egy kicsit politizáló kommentbe gabalyodott. Szerencsére szófogadó testvérnek bizonyult, és az este tényleg a zenéről szólt az Illés legeslegutolsó búcsúkoncertjén, ami kétségtelenül jó dolognak bizonyult.

Az Illés ugyanis - néhány krákogástól eltekintve - semmi jelét nem adta annak, hogy "öreg" vagy "nyugdíjas" zenekar lenne: szűk két órát játszott, profin lenyomva az összes slágert, és műsorával nemcsak a nosztalgiázó ötvenes-hatvanas korosztályt tudta lekötni, de a várakozásoknak megfelelően a közönség tekintélyes hányada fiatalokból állt.

A koncert egy szép gesztussal kezdődött: a Miért hagytuk, hogy így legyen című örökzöld alatt a májusban elhunyt dobos, Pásztory Zoltánt mutatták a kivetítőn, ahogy egy korábbi koncerten üti végig a számot. Miután azonban kellőképpen sikerült megemlékezni a zenészről, lendületes beat-blokkal pörgették fel a hangulatot Illésék: a Légy jó kicsit hozzám, az Óh, mondd, és persze a Ne gondold meg is teremtette az alaphangulatot.

Közben pedig az ember elgondolkodhatott azon, hogy ha lefejtjük ezekről a dalokról a nosztalgiahullámos, osztálykirándulásos és egyéb más, kellemetlen lerakódásokat, akkor igazából nincs mit tenni, be kell ismerni, hogy ezek bizony jó számok, és pont. Függetlenül attól, hogy Szörényi Levente mit kutat a Pilisben, vagy Bródy János milyen szerencsétlen, politikai tartalmú nyilatkozatokat tett a rendszerváltás óta, a legtöbb dalon nemigen lehet fogást találni.

Fotó: Fábián Évi

A műsor felére gyakorlatilag meg is telik a Nagyszínpad előtti tér, és a többi blokknak is hasonló sikere van: az Óh, kisleány-féle kedves tinglitangli dalocskák ugyanúgy célba találnak, mint az Ész a fontos, vagy éppen a Sárika. Utóbbi kapcsán fogalmazódik meg az a gondolat is, hogy kevés olyan szerencsés ember van, aki hatvan fölött öregasszonyhangon kiabálhatja, hogy "Mi lesz kérem a happy enddel?", és ráadásul senki nem nézi hülyének emiatt.

Természetesen Szörényi Szabolcsról van szó, akinek a figurája egyrészt mindig is az Illés titkos fegyvere volt, másrészt rávilágít arra, hogy bár az Illés kapcsán főként a Szörényi Levente-Bródy János párost szokás emlegetni (természetesen nem érdemtelenül), rajtuk kívül ott van még a zenekar névadója, a dalszerzőként szintén nem utolsó Illés Lajos, és ugye a pókerarcával és jellegzetes mély hangjával igazi karaktert formázó Szabolcs. Ennyi egyéniség mellett nem kunszt a legnagyobb magyar zenekarrá válni, mondhatjuk.

Szörényi Levente azért két szám között sztorizgat néha, megtudhatjuk, hogy negyven évvel ezelőtt a Még fáj minden csók című számmal lehetett megbotránkoztatni az akkori öregeket, meg hogy az Amikor én még kissrác voltam előtt a pártállam is kénytelen volt meghajolni, e sorok írója pedig - aki pont az Illés feloszlása utáni évben született - megdöbbenéssel tapasztalja, hogy még az úgynevezett népnemzeti blokkban is ismer minden egyes számot.

Amikor aztán az Illés először levonul a színpadról, a rutintalanabb koncertlátogatók megijednek, hogy Az utcán vagy a Little Richard nélkül kell hazatérniük, de a legalább négyszer visszatérő zenekar természetesen minden adósságát törleszti. Egy biztos: nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az Illés tegnap esti búcsúfellépése nem egy idei nagyszínpados koncertet lepipál majd.

Inkei Bence