Az összeállítás elveivel lehet ugyan vitatkozni, de ha ezt a tíz zenekart vesszük alapul, akkor megállapítható, hogy mint minden nagyobb zenei mozgalomnak, úgy a britpopnak is megvoltak a maga klasszikusai és a percemberkéi is. A harmadik oldalon található zenekarokra már csak a fanatikusok emlékeznek nálunk, és azok a bandák őszintén szólva egy-két jól sikerült dalnál többet nem is tettek hozzá a poptörténelemhez.
Ennek ellenére a britpop igazi jelentősége a sztárzenekarok befuttatásán kívül abban volt, hogy a mindent ellepni látszó elektronikus zene, illetve a világszerte népszerű amerikai rock uralma idején sikerült felélesztenie a tetszhalott szigetországi színteret, és új, kereskedelmileg is sikeres zenekarokat dobott a felszínre, akik inspirációért a hatvanas-hetvenes évek brit popzenéjéhez nyúltak vissza. Újra trendi lett gitározni, sőt, még a Union Jack is divatos kiegészítővé vált, az újságok pedig diadalmasan cikkeztek a brit rockzene újabb "aranykoráról".
A stílus legjobb lemezei 1994-ben jelentek meg, egy évvel később jött a mennyiségi csúcsév, majd 1996 már inkább az epigonok támadásától volt hangos. 1997-re aztán a britpop kifulladt, a breakbeat, a jungle, a triphop és a bigbeat mindent legyűrt, míg a gitározó brit fiatalok többé már nem az Oasisban, hanem a Radioheadben szerettek volna játszani. Az örökség azonban itt van, és ma egyre többet beszélnek a britpopról a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs vagy a Bloc Party kapcsán, illetve a nyomukban népszerűvé váló kismillió új zenekar is hasonló jelenség a tíz évvel ezelőttihez. A zenekarok sorsa és jelentősége mellett az is megtudható az összeállításból, hogy mi lett a mára eltűnt britpopperekkel.
Oasis
Az Oasis 1994-ben lépett egy nagyot: ismeretlenségből egyenesen a sztárok életébe. Akkoriban főként az amerikai grunge előadók uralták a piacot, ám az új brit zenekarok - élükön a manchesteri ötössel - visszahódították a klasszikus brit gitárzene nevét és becsületét, visszatornázva a slágerlisták élére a műfajt, némileg újjá is teremtve azt. A csapatot eredetileg egy iskolatársakból álló négyes alapította, név szerint Liam Gallagher (ének), Paul "Bonehead" Arthurs (gitár), Paul McGuigan (basszusgitár) és Tony McCarroll (dobok) részvételével. Nem sokkal ezután csatlakozott a bandához a vezér az idősebbik Gallagher fivér, Noel személyében, akivel teljessé válva megszületett az Oasis.
A zenekar már megalakulása évében sikert sikerre halmozott, a korai kislemezek után óriási érdeklődéssel várt első nagylemeze mindjárt a brit zenetörténet legkelendőbb debütáló albumaként nyitott, a második pedig még több rekordot döntött meg. Már a kezdetektől fogva rányomta bélyegét az Oasis csapaton belüli hangulatára és sajtójára a Gallagher testvérek állandó viszálykodása, ennél is ironikusabb, hogy az eredeti felállásból egyedül ők ketten maradtak meg. Egy '95-ös végig telt házas amerikai turné után jelentette be kilépését a dobos, Tony McCarroll, aki ma állítólag fiatal zenészeket tanít. A negyedik stúdióalbum felvételei közben, 1999 nyarán szállt ki a csapatból Bonehead, arra hivatkozva, hogy több időt szeretne családjával tölteni. Manapság egy thaiföldi gyökerű zenekarral, a Sek Losóval zenél. A kezdeti felállás basszus-felelőse egy új formáción dolgozik az Oasisben második dobosként megjelenő, azóta szintén ex-tag Alan White oldalán.
A csapat tehát jó néhány tagcserén túl van, ám továbbra is a két oszlopos tag, a Gallagher testvérek irányításával él tovább, immár klasszikusként a britpop szcénában - noha újabb lemezeiket már korántsem övezi akkora érdeklődés, mint az első kettő idejében. Az utóbbi években támadtak nehézségeik, és hatodik albumuk is sokat váratott magára, de idén májusban végre megjelent a Don't Believe The Truth, mely ismét emlékeztetett az Oasis helyére az óriások között.