Alison Goldfrappnek nem két percig tartott, amíg a Top 5-be ért. A bathi születésű lány képzőművészeti tanulmányai alatt került kapcsolatba a zenével, és eleinte a performanszok részének tekintette azt, később kezdett egyértelműen erre fókuszálni. Mindez olyan jól sikerült, hogy nem sokkal később már Tricky korszakos jelentőségű trip-hop alapvetésén, a Maxinquaye című albumon énekelt, de hangját hallhatjuk még az Orbital és az Add N To X lemezein is.
A komolyabb ambíciókat dédelgető Alison azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem otthonában saját dalokon is kezdett dolgozni. A karrier akkor kapott igazi lökést, amikor megismerkedett Will Gregoryval, aki látott fantáziát benne, és 1999-ben, Alison vezetéknevét kölcsönvéve megalakult a Goldfrapp. Az első album egy évvel később jelent meg, és ha nem is rögtön, de néhány hónap alatt szép siker lett. A kritikák azt a lemezt (Felt Mountain) még az érezhető filmzene-hatás miatt magasztalták, a gyakran fenséges, monumentális atmoszférájú dalok a Portishead vagy éppen a Broadcast zenei világához álltak közel, és a Goldfrapp ezért a trip-hop vagy a retro-futurisztikus jelzőket kapta.
Már az első lemezen is érezhető volt Alison vonzalma a harmincas évek dekadens dívái iránt, de nem idegenkedett a groteszk, sőt, sokkoló külsőségektől sem, és előszeretettel fotóztatta magát furcsa ruhákban és egyedien múltidéző frizurákkal. A döntően elektronikus alapú zene akkor még nem nagyon invitált táncba senkit - éppen ezért volt meglepő a második lemezen tapasztalható váltás.
A Black Cherry című, 2003 tavaszán megjelent album ugyanis hátat fordított a Felt Mountain túlvilági hangulatának, ehelyett az akkor tomboló elektropop-reneszánsz stílusjegyei érezhetők rajta. Az első lemez rajongói közül többen is elfordultak akkor a Goldfrapp-től, mondván, hogy a duó is felszállt a jól futó szekérre. Tény, hogy a slágerlistákon több dal is felbukkant az albumról, és a Train, a Strict Machine vagy a Twist is gyakran elhangzott a jobbfajta klubokban.
A zenében átvette a hatalmat az electroclash-hangzás, így a szintetizátorok és a dobgépek, míg a szövegek is sokkal direktebben erotikus töltésűek lettek. Megmaradtak viszont a bizarr jelmezek és fotók, a Marlene Dietrich-külső és a sajátos képi világú videoklipek, ám jobban kihasználva Alison vonzerejét. Elmondható tehát, hogy a Goldfrapp sikerrel integrálta a saját kis világába az elektropopot, sőt a glamet is, ügyesen ötvözve Alison rajongásával a régi sanzonok iránt, így a Goldfrapp eredetisége továbbra is megmaradt, a mainstreamnek tett engedménye ellenére.