A Nagy-Britanniában évtizedek óta jelen levő fekete népesség sokáig csak elenyésző hatást gyakorolt a szigetország zenei életére, legalábbis abban az értelemben, hogy csak elvétve akadtak igazi sztárok köztük, és saját zenei színteret sokáig nem tudtak kialakítani. Az első fekete brit popsztár Shirley Bassey volt az ötvenes évek végén, és utána is csak inkább jamaicai születésű zenészek lettek népszerűek, az amerikait idéző saját szcéna nem tudott kialakulni. A kilencvenes években aztán - még főként az amerikai mintájára - kialakult a brit R&B-mezőny (legnagyobb sztárja Mark Morrison volt), illetve megjelent a brit hiphop is, de előadói igazán nagy feltűnést még nem tudtak kelteni.
Az ezredfordulóra aztán változott a helyzet, és megjelent egy sereg fiatal, aki nem csak másolta az amerikai kollegákat (legyen szó hiphopról vagy R&B-ről), hanem azt alapul véve igyekezett egy új hangzást kialakítani. Ráadásul ezek az előadók egyáltalán nem a slágerlistáknak készítették felvételeiket, hanem kíméletlen őszinteséggel beszéltek nyomorról, bűnözésről, drogokról - vagyis minden olyanról, amiről a brit közvélemény nagy része hallani sem akar.
Az új szcénára az ún. garage mozgalom hatott a leginkább, mely a kilencvenes évek második felében jelent meg a szigetországban, és techno, drum'n'bass, R&B és hiphop-elemeket keverve vált az uralkodó brit klubhangzássá. Az irányzatból fejlődött ki aztán a 2-step, míg az Artful Dodger vagy a So Solid Crew már a slágerlisták élmezőnyében is feltűntek az ezredfordulón. Aztán a UK garage csillaga szép lassan leáldozott ugyan, jelentőségét mindennél jobban mutatja, hogy szinte az összes jelentős hiphop- vagy R&B-előadó ebből a színtérből nőtt ki, a Streetstől Ms.Dynamite-ig. A garage legmenőbb vadhajtása pedig, az agresszívabb és keményebb, hiphoposabb grime pedig a londoni külső kerületek uralkodó stílusa lett, és az ide sorolható Dizzee Rascal, Lady Sovereign vagy Kano a jövő nagy brit sztárjai lehetnek.
Ezek az előadók alkotják tehát az összefoglalóan urbannek nevezett mezőnyt, melyben valamennyi, fekete eredetű zenében utazó brit előadót bele szokás érteni. Talán a legjelentősebb változás, ami az új évezred brit popzenéjében történt, ennek az új generációnak a megjelenése, és ezzel párhuzamosan a külvárosok fekete gettói is bekapcsolódhattak a pop vérkeringésébe. Ráadásul nincsenek műfaji korlátok: dance, rock vagy pop előadók is előszeretettel dolgoznak együtt az urban szcéna legjobbjaival, akik korántsem zárhatók be a hiphop vagy az R&B feliratú skatulyába. Sőt, legalább ilyen fontos, hogy más kisebbségből származó vagy éppen fehér előadók is nagy számban képviseltetik magukat a műfajban - mint ahogy az új brit rockzenekarokban is található a kisebbségi (Bloc Party, Libertines, Maximo Park).
Mondhatni tehát, hogy az utóbbi években kialakult brit urban színtérnek már nincs miért felnézni az amerikaira, hiszen attól teljesen különböző, saját világot alakított ki. Összeállításunkban a nyolc legfontosabb előadót mutatjuk be.
The Streets
Tessék, mindjárt a brit urban szcéna legfontosabb figurája egy birminghami fehér kölyök, Mike Skinner. A The Streets művésznevet választó Skinner zenéjét nehéz besorolni bárhová is: bár a UK garage-ből nőtt ki, mégis legalább akkora hatással volt rá a hiphop, a techno, sőt, a brit rockzene is. Első lemeze, az Original Pirate Material 2002-ben jelent meg, és túlzás nélkül nevezhető az új évezred legfontosabb brit poplemezének. A felvett londoni cockney akcentussal beszélő Skinner ráadásul nemcsak zeneileg, de szövegileg is nagyot dobott, nincs nála jobb krónikása a brit nagyvárosokban kallódó sok százezernyi kallódó fiatalnak. Olcsó takeaway kaja, Playstation, drogok, magányos esték a tévé előtt, elszúrt csajozások, bunyók - ezekről senki sem beszél hitelesebben és egyszersmind viccesebben, mint ő.
Az Original Pirate Material sikere megnyitotta az utat a többi brit grime reménységnek, míg Skinner elkészítette második lemezét, amely a tavalyi év egyik átütő sikere volt. Nem is csak a semmihez nem hasonlítható, minimalista zenei világ miatt, hanem főként az elbeszélői képessége volt az, amely igazán elsőrangú és amelynek köszönhetően a Kinks, Jam, Madness, Specials-féle narratív brit vonal igazi örökösének tekinthető. Az A Grand Don't Come For Free ráadásul egy koncept album, a számok egy összefüggő történetet mesélnek el, de két sláger az albumból kiragadva is működött: a már-már britpopos Fit But You Know It és a szakítós "ballada", a Dry Your Eyes. Mike Skinner már régóta több mint tehetség, aki ráadásul más, kezdő előadók karrierjét is segíti: The Beats néven idén kiadót is alapított.