Girls Aloud
A csapat egy tévéműsor, az ITV-n futó Popstars: The Rivals eredményeként alakult meg 2002 novemberében. Nadine Coyle, Cheryl Tweedy, Sarah Harding, Nicola Roberts és Kimberley Walsh nem ismerték egymást, mielőtt több ezer másik lánnyal együtt jelentkeztek a műsorba, de végül ötüket választotta ki a közönség és a zsűri, és egy hónappal később már vezették is a brit slágerlistát a Sound Of The Underground című kislemezükkel. A műsor egyébként párhuzamosan ezzel egy fiúcsapatot is létrehozott, ám a One True Voice nevű együttes jóval kevésbé volt sikeres.
A lányok viszont egy újabb sikeres és túlzás nélkül elsőrangú kislemez után (No Good Advice) a következő évben felvették első nagylemezüket, és további slágerekkel folytatták diadalmenetüket, amiben előnyös adottságaik és nem utolsósorban jó megjelenésük mellett az is közrejátszott, hogy a Sugababes kapcsán már emlegetett Xenomania kollektíva kimondottan erős, ötletesen hangszerelt popdalokat írt számukra, amivel a lánygruppok szokásos közönségén kívül a műfaj felé kevésbé nyitott kritikusokat is megnyerték a produkciónak.
A tavaly decemberben megjelent második album (What Will The Neighbours Say?) aztán a számos sláger (Love Machine, I'll Stand By You, Wake Me Up) mellett végre teret adott a lányok dalszerzői tehetségének is (mindegyikük írt egy-egy számot a lemezen), és ezzel végleg a Sugababes legnagyobb riválisaivá váltak. A nyáron egy újabb top 10 slágerrel jelentkeztek (Long Hot Summer), és állítólag még az idén kijön a Xenomania boszorkánykonyhában készülő harmadik lemez is. Ez még inkább bebizonyíthatja, hogy a Girls Aloud sokkal több annál, mint amit az ember egy tévéműsorban összeszedett lánycsapattól reálisan elvárhatna.
Rachel Stevens
A most 27 éves énekesnő az S Club 7 nevű, héttagú fiú-lány vegyes popcsapatból nőtte ki magát trendi elektropop-dívává, ami ugyancsak nem egy szokványos karrier. A valóban kiskorú rajongótáborra szabott S Club 7 2003-as feloszlása után az egyik legszexibb brit celebrityvé választott Rachel Stevens maradt a csapat egyedüli sztárja, aki reményekkel nézhetett szólókarrierje elé. Ehhez előbb Cathy Dennist hívta segítségül (ő írta többek között Kylie Minogue legnagyobb slágereit), illetve Robbie Williams "házi szerzőjét", Guy Chamberst. Ennek eredménye volt a Funky Dory című első nagylemez.
Ezután jött "az igazi", a norvég Richard X, aki mesterien ötvözte a nyolcvanas évek hűvös elektropopját a modern, slágeres hangzással, és ennek lett köszönhető a tavalyi Some Girls, Rachel eddigi legnagyobb sikere. Ha párhuzamot keresünk a Rachel Stevens - Richard X együttműködésre, egyértelműen a Goldfrapp glam-diszkója ugorhat be (Strict Machine vagy az Ooh-La-La például), bár az is igaz, hogy Rachel saját személyiségéből jóval kevesebbet mutat meg, mint Alison Goldfrapp. Annál érdekesebb viszont, hogy a kezdetben egyáltalán nem slágeres Goldfrapp harmadik lemeze hatalmas siker lett Nagy-Britanniában, addig a tinipop langyos vize helyett egyre markánsabb hangvételű dalokkal jelentkező Stevens szép lassan elvesztette tinédzser rajongótáborát.
Idei kislemezei (Negotiate With Love, So Good, I Said Never Again (But Here We Are)) hiába remekül sikerült darabok, csak a brit lista 10. helye körül értek célba, és a héten megjelenő második lemez, a Richard X mellett két dal erejéig a Xenomaniát is csatasorba állító Come And Get Me sem szerepel fényesen. Ezek szerint a szélesebb közönség már nem vette a lapot, míg a szofisztikáltabb popzene rajongótábora nem találta elég hitelesnek Rachelt, ami a lemez ismeretében igen nagy kár.